„Örökbe adtam a filmemet a közönségnek” – Interjú Szakonyi Noémi Veronikával, a Hat hét rendezőjével

Fel tudod idézni a pillanatot, amikor megfogalmazódott benned, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?

Szép lassan, fokozatosan alakult ki. Színész, orvos, színházi rendező és diplomata is szerettem volna lenni. Az érdeklődési körömmel együtt változott, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Huszonegy évesen jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós rendező szakára. Eredetileg a filmrendező szakra jelentkeztem volna, de az az osztály nem indult el abban az évben. Akkor nem volt meg bennem a konkrét vágy, hogy a filmmel szeretnék foglalkozni, de éreztem, hogy ebbe az irányba szeretnék elindulni. Amikor egy ösztöndíjprogram keretében Kínában éltem, a környezetem elképesztően erős vizuális hatással volt rám. Inspirált, provokált, elgondolkodtatott minden, amit megláttam. Akkor kristályosodott ki bennem igazán, hogy milyen jó lenne filmben megfogalmazni, amit átéltem.

Három évig kínai nyelvet és filmezést tanultál a Pekingi Filmakadémián. Mennyiben más a kínaiak filmművészetről való gondolkodása, mint a magyaroké?

Nagyon érdekes felfedezés volt, hogy Kínában hatalmas kultusza van Tarr Bélának. Amikor az osztálytársaim megtudták, hogy magyar vagyok, azonnal elkezdték kérdezgetni, hogy ismerem-e. Olyan, mintha lenne egyfajta kapocs Kína és Magyarország között, és ebbe én is bele tudtam kapaszkodni. A kínai kultúra és filmes látásmód talán leginkább grandiózusságában más, mint a magyar, ráadásul nagyon változatos is, mivel hatalmas ország, sok különböző etnikummal, nyelvjárással.

Nemcsak Pekingben, de New Yorkban is tanultál, ezen kívül forgattál többek között Norvégiában és Izlandon is. Az utazás, az új kultúrák megismerése rendezőként is hatott rád?

Emberként és filmesként is rengeteget formált rajtam, valamint férjemen és állandó alkotótársamon, Vincze Mátén is. A legtöbb országba ösztöndíjjal mentünk, és volt lehetőségünk megismerni a helyieket és az ő történeteiket. Norvégia óriási hatással volt ránk, ahol a Bastøy nevű börtönszigetről is forgattunk.

Rengeteget tanultunk a norvég társadalomról, és arról, hogy hogyan működik a szociális ellátórendszer egy olyan országban, ahol a bizalom alapvető.

Kelet-európaiként ez megrendítő élmény volt.

2012-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem játékfilmes és dokumentumfilmes mesterképzésére is jelentkeztél, előbbire viszont nem vett fel Gothár Péter. A játékfilmes osztály végül nem indult el, de hogy élted meg, hogy oda nem vettek fel?

Az elején nehezen viseltem, mert úgy éreztem, hogy a játékfilm közelebb áll hozzám. Ugyanakkor Almási Tamás, a dokumentumfilmes osztály vezetője nagyon szimpatikus volt, és a többi osztálytársam is, ezért nem bánkódtam sokáig.

Egy interjúban azt mondtad, örülsz hogy végül a dokumentumfilmes osztályba kerültél. Mit kaptál a tanáraidtól?

Almási Tamás hihetetlen empátiát mutat azok felé, akikről dokumentumfilmet készít. Szerintem ez az empátia tanulható, elsajátítható. Tamás, Kékesi Attila és Schulze Éva végig nagyon nyitottak voltak felénk. Mindig arra bátorítottak, hogy azzal foglalkozzunk, ami érdekel minket, ássunk a téma mélyére, merjünk közel menni hozzá. Nagyon hálás vagyok nekik. Bármilyen témaötlettel álltunk elő, mindig támogatást kaptunk. Akkor indította el Tamás az egyetemen a DocNomads nevű, európai együttműködésben megvalósuló dokumentumfilmes mesterképzést is, ezért rengeteg külföldi fiatallal dolgoztunk és tanultunk együtt, ami igen sokat fejlesztett a látásmódunkon.

A Disznóvágás című kisjátékfilmed nagy sikert aratott. Mennyire jelentett dobbantót a pályafutásod szempontjából?

Belülről nem sikernek éltem meg. A mai napig bánom, hogy kicsit magamba fordultam, miután elkészült a Disznóvágás. Úgy éreztem, hogy sok mindent elrontottam benne. Ahelyett, hogy felvállaltam volna a hibákat, elbújtam a filmmel. A kudarctól való félelem miatt nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna, és ez hatalmas tanulsággal járt. Akkor még egyébként elég alacsony volt az önbizalmam.

Lehet ezt tanulni? Tud dolgozni az ember az önbizalmán?

Szerintem igen. New Yorkban rengeteget tanultam az egészséges önbizalomról. Emlékszem, az egyik osztálytársam épp vágta a filmjét, és hirtelen felkiáltott: „Istenem, de gyönyörű!” Nagyon irigyeltem, hogy képes ezt kimondani a saját alkotásáról, miközben én csak a hibáimat veszem észre. Az ottani társaim rengeteget segítettek, hogy meglássam a szépet a munkámban, és néha meg tudjam veregetni a saját vállamat.

„Nagyon szeretek megfigyelni embereket, a reakcióikat, kapcsolataikat” – említetted egy interjúban. Tudsz mondani egy hétköznapi példát, hogy mikor, hogyan figyeled meg a környezeted, és milyen örömet okoz ez számodra?

Szeretek az ablakban ülni, és figyelni a járókelőket, miközben dolgozom. Történeteket találok ki, elképzelem, vajon ki merre mehet. Figyelem a mozgásukat, viselkedésüket. Nagyon szeretem az embereket. Nemrég egy fesztiválon esett meg velem, hogy teljesen egyedül voltam egy hatalmas buliban. Először begörcsöltem. Behúzódtam egy sarokba, és elkezdtem nyomkodni a telefonomat. Aztán megreguláztam magam, elraktam a telefonom, és figyelni kezdtem az embereket. Néztem, ki hogyan táncol, ki van egyedül, mint én. Aztán órákig ebben a helyzetben maradtam, borzasztóan élveztem, nagyon feltöltött. Ehhez is kell az önbizalom, hogy az ember egyedül, önmagába horgonyozva is jól tudja magát érezni azzal, hogy csak megfigyeli a környezetét.

Mikor kezdett el érdekelni a nyílt örökbefogadás témája? Hogyan jött a Hat hét ötlete?

Akkor, amikor a férjem elkezdett mesélni róla. Máté szintén Almási Tamás osztályába járt az egyetemen, és azóta foglalkozik a témával. 

A nyílt örökbefogadáskor a vér szerinti szülő a gyermek hathetes koráig visszavonhatja a hozzájárulását az örökbefogadáshoz.

Óriási dramaturgiai potenciállal rendelkezik ez a téma, és hatalmasak a tétek. Mátét érdekelte az életet adó anya, az örökbe fogadó szülők és a baba története is. Végtelen empátiával fordult a téma felé. Egyre jobban foglalkoztatott a kérdéskör, és elkezdtem én is magaménak érezni.

Eredetileg dokumentumfilmet akartatok készíteni a témáról, aztán meggondoltátok magatokat. „A dokumentumfilmezéshez kell egyfajta, jó értelemben vett kegyetlenség, ami bennem sajnos nincs meg” – mondtad egy interjúban ennek kapcsán. Mikor jöttél rá, hogy nincs meg benned ez a „kegyetlenség”?

Ezt a mondatot New Yorkban hallottam egy tanáromtól, aki rendezést tanított nekünk. Akkor úgy éreztem, hogy erre a mondatra vártam, és azért nem vagyok igazán jó dokumentumfilm-rendező, mert nincs meg bennem ez a fajta bátorság és jó értelemben vett kegyetlenség. Felszabadító érzés volt. Szerintem ez alkat, hozzáállás, bátorság és nyitottság kérdése. Sokszor érzem, hogy nem vagyok elég bátor és nyitott ezekben a helyzetekben. Néha bizonytalan, máskor pedig éppen vakmerő vagyok. Úgy gondolom, egy dokumentumfilmben egy szorított helyzetben vagy intim szituációban mindig azt fogom érezni, hogy ki kell kapcsolnom a kamerát. Ugyanakkor játékfilmnél nincs bennem ez a szorongás. Ettől függetlenül remélem, készítek még dokumentumfilmet, de számomra mindig nehezített pálya lesz.

„Velem az történt, hogy egy ponton túl már rosszul voltam a téma közelségétől” – mondta egy interjúban a Zsófit alakító Román Katalin. Ti Mátéval éveken át vizsgáltátok a nyílt örökbefogadás jelenségét. Volt olyan pont, amikor azt éreztétek, hogy túlságosan nehéz ez a téma, és egy ideig tudatosan távol maradtatok tőle?

Nem emlékszem ilyenre. Miközben kutattuk a témát, producerként több dokumentumfilmmel is foglalkoztunk, ezért más történetekkel is találkoztunk. Katunak azért lehetett nehéz a feladata, mert fizikálisan és mentálisan is bele kellett helyezkednie a gyerekét örökbe adó Zsófi szerepébe, nekem rendezőként viszont nem kellett ennyi réteget egyszerre magamra húznom. Emellett Mátéval régóta foglalkoztunk a témával, és mi már valamilyen szinten „edzettek” voltunk.

A hosszú kutatás és a forgatás során le tudtatok vonni valamilyen következtetést a nyílt örökbeadásról?

A nyílt örökbefogadás és örökbeadás egy nagyon bátor, felelősségteljes döntés. Az életet adók leggyakrabban azért döntenek az örökbeadás ezen formája mellett, mert a lehetőségeikhez képest a legjobban így tudnak gondoskodni a gyermekeikről, hiszen tudják, hogy hova kerülnek.

Román Katalin a Hat hét előtt még nem játszott filmben. Miért rá esett a választásotok?

Amikor Katu bejött a castingra, nagyon ügyesen improvizált. Megjelent bennem egy zsigeri érzés, hogy igen, ő lesz Zsófi, a főszereplőnk, ugyanakkor egyfajta disszonanciát is éreztem, amit nem tudtam hová tenni. A castingon nem a kamera képét néztük, hanem élőben figyeltük Katut. Amikor Mátéval hazamentünk, megnéztük a felvételt is. Libabőrösök lettünk. Azonnal tudtuk, hogy vissza kell hívnunk, de még mindig ott volt bennem egy halvány gondolat, egy kis feszültség vele kapcsolatban. Később rájöttem, hogy ezt az táplálta, hogy nem tudom „olvasni” Katut, és ez a mai napig így van. Pont erre volt szükségem, ez volt nekem Zsófi. Katu pedig ettől a faltól, és a különös, nehezen áthatolható rétegeitől olyan izgalmas színész számomra.

A film története szerint Zsófi egy élsportoló pingpongozó, Katu viszont még sosem játszott, ezért a nulláról kellett megtanulnia, hogy a néző elhiggye, valóban profi. Ehhez két hónapon át napi öt-hat órát kellett gyakorolnia. Hogy bírta az ezzel járó fizikai és lelki megterhelést?

Nagyon megterhelő feladat volt, de elképesztő teljesítményt nyújtott. Óriási szerencse volt, hogy két teljes hónapját bele tudta tenni a filmbe. Felmondott a munkahelyén, és folyamatosan a szerepre készült. Lelkileg is nehéz feladat lehetett számára interjúkat készíteni a témában és belehelyezkedni egy leányanya szerepébe, miközben folyamatosan edzett. 

Vigyáztunk rá, hogy ne sérüljön le, de tudtuk, hogy ez a szerep csak akkor működik, ha száz százalékot belead.

Katu ezt meg is tette.

A sajtóvetítés utáni beszélgetésen elhangzott, hogy Katu és Járó Zsuzsa közt volt egyfajta feszültség a Hat hét forgatásának elején, amit tudatosan ki is használtál, hogy a vásznon jól működjön a kettejük közti kémia. Hogyan kell ezt elképzelni?

Ez elsősorban művészi feszültség volt. Nem voltak egy hullámhosszon, és ez a közös jeleneteiken is látszott. Nekem ez különösen tetszett, mert az általuk alakított karakterek, Zsófi és Bea között is hasonló dinamika működött, egyedül a szeretet rétege hiányzott, ezért utóbbin kezdtem el dolgozni. Többször is találkoztunk hármasban. Elmentünk kirándulni, énekeltünk, táncoltunk, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. A forgatásra kialakult köztük egyfajta bizalom, így létrejöttek azok a kapaszkodók, melyek segítségével meg tudtuk jeleníteni a két karakter közti szeretetet.

Katu a sajtóvetítés utáni beszélgetésen azt mondta, hogy a Hat hét sikere annak is köszönhető, hogy végig ott voltál a színészek mellett, és nem hagytad őket magukra. A forgatás alatt észrevetted, ha egy színésznek épp meginog az önbizalma?

Én kicsit máshogy éltem meg. Szerintem sok helyzetben észrevettem, és jól is reagáltam, viszont voltak olyan szituációk, amikor magukra hagytam őket, vagy nem tudtam megoldást találni egy problémára, pedig mindent megpróbáltam. Egy forgatáson rengetegféle feladatot kell egyszerre koordinálni, és nehéz jelen lenni minden helyzetben. Sok tanulsággal jár ez, aminek örülök, mert fejlődésre ösztönöz.

Úgy tudom, Katunak volt egy jelenete, amiben ti segítettetek neki, hogy sírni tudjon. Ez olyan szituáció volt, amikor szükség volt a már említett jó értelemben vett kegyetlenségre, ami a dokumentumfilmezés során nincs meg benned, a játékfilmben viszont igen?

Igen, itt elengedhetetlen volt, viszont fontos, hogy erről előre beszélünk mindig. Megbeszéltük Katuval, hogy ez nehéz jelenet lesz, és olyan érzelmeket kell előidéznünk nála, ami kellemetlen lehet számára. Csak pár óránk volt a felvételre. Óriási nyomás volt rajtunk. Miután Katut nem tudtam elvinni abba az állapotba, ahova mindketten szerettük volna, mondtam neki, hogy semmi gond, a sminkes segítségével is meg tudjuk oldani, hogy igazinak tűnjenek a könnyei. 

Ekkor teljesen összetört, és elkezdett sírni, mi pedig azonnal elkezdtünk forgatni.

Én kudarcnak éltem meg a tehetetlenségemet, sőt utána szorongtam is, féltettem Katut. De az eredmény szép lett, és azt hiszem, nagyjából mindannyian elégedettek vagyunk vele.

A filmet Vághy Anna és Hargittai László vágta. Ritka, hogy egy nagyjátékfilmnek két vágója van. Miért döntöttetek így?

Mindkettejükkel dolgoztam már korábban, nagyon szeretem őket. Egyéb elfoglaltságai és munkái miatt Anna és Pamacs is csak félig tudott volna részt venni a produkcióban, de már korábban is vágtak filmet együtt, ezért úgy döntöttem, próbáljuk ki. Amikor Anna ráért, vele vágtunk, amikor Pamacsnak volt ideje, akkor vele. Fantasztikus érzés volt velük dolgozni, és ha most kezdeném újra a filmet, akkor is őket választanám.

A Hat hét megkapta a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját és számos külföldi fesztiválról hozott el díjakat. Mikor érezted úgy, hogy „ez sikerült, megcsináltam”? Meg tudod élni a sikert?

Sajnos nehezen tudom megélni, és elég ritkán. Tavaly egy decemberi estén eszembe jutott a film, az elmúlt hónapok és a külföldi fesztiválok, élmények, díjak. Elkezdtem sírni, felugrottam az ágyra, és mondtam Máténak: „Úristen, mi készítettünk egy filmet!” Szép és boldog pillanat volt. A másik ilyen emlékezetes momentum az volt, amikor a magyar filmkritikusok díjátadóján Tarr Bélával kezet foghattam. Ezek inkább pillanatnyi örömök, rövid sikerélmények voltak.

Akkor mikor tudtad elengedni ezt a filmet?

December 31-én. Luzsi Margó meseterapeuta, jó barátom és mentorom, eljött megnézni a Hat hetet. Meséltem neki, hogy szeretném elengedni a filmet, de nem megy. Margó azt tanácsolta, hogy adjam örökbe a közönségnek. Csodálatos ötletnek tartottam. December 31-én írtam egy levelet a filmemnek, hogy örökbe fogom adni, aztán Mátéval rituálisan elégettük ezt a levelet. Azóta azt érzem, hogy nagyjából sikerült elengednem, Margónak pedig borzasztóan hálás vagyok. Így adtam örökbe a filmemet a közönségnek.

Amikor utaztatok a filmmel külföldi fesztiválokra, rengeteg szakmabelivel, hírességgel és újságíróval találkoztál. Mint egy beszélgetésben említetted, fontos networkingelni, mert ezen is múlhat egy film külföldi sikere. Ez tanulható, vagy inkább egyénfüggő? Milyennek látod magad a kommunikációban?

Is-is. Azt hiszem az adottság, hogy egy filmes jó-e a small talkban. Nekem főleg akkor megy, ha producerként dolgozom, és más alkotó projektjét kell eladnom. Ilyenkor sokkal magabiztosabb vagyok. Amikor a saját alkotásomról van szó, kevésbé érzem sikeresnek magam a kommunikációban. Ha valaki ma nemzetközi szinten finanszírozást akar szerezni a filmjéhez, elengedhetetlen, hogy jól pitcheljen [a film ötletének prezentálása a producernek – a szerk.].

Szerinted hogyan fogadja majd a magyar közönség a filmet?

Remélem, hogy megérinti és elgondolkoztatja őket. Franciaországban az egyik vetítés után több néző is odajött hozzánk, és megköszönték, miközben a mellkasukra szorították a kezüket. Ez is egy fontos, fényes pillanat volt. Örülnék, ha itthon is megnyitná az emberek szívét a film.

A Hat hét magyarországi bemutatója: 2023. március 23.