Az elveszett filmemlékek fosztogatói – A Fabelman család

A szerzői elmélet megjelenése óta számos filmrendező készített saját életéből táplálkozó, áthallásos történetet. Ezek az önreflexiókban gazdag narratívák rendre olyan személyes impulzusokból merítenek, amelyek az önálló stílusjegyek kifejezésmódján keresztül értelmezik újra a konkrét, egyéni tapasztalatokat. Egyes modern szerzők ráadásul az életművek visszatérő tematikus elemeinek magánéleti ihletettségén túl teljes filmeket is szenteltek az önéletrajzi inspirációknak. A francia új hullám egyik nyitófilmje éppen a François Truffaut saját felnövéstörténetének valós élményeit cselekménybe foglaló Négyszáz csapás volt. Federico Fellini szintén gyermekkori emlékeinek mozaikjaiból álmodta vászonra az Amarcord nosztalgikus epizódjait, míg a 8 és ½ álomképszerű portréfilmjének főhőse egyértelműen a már felnőtt rendező alteregójaként jelent meg. Ingmar Bergman a Fanny és Alexander készítése során inspirálódott önnön gyermekkorából, a Jelenetek egy házasságból-t pedig válásának hiteles mozzanatai ihlették.

Az „így jöttem”-filmek

A modern európai szerzők hatása a hatvanas-hetvenes évekre ért el Amerikába, és ösztönzően hatott a későbbi „mozifenegyerekekként” számontartott új rendezőgeneráció tagjainak szubjektív kifejezésmódjára, valamint korai témaválasztására, ami számos személyes hangvételű, nemzedéki közérzetfilmet eredményezett. A kor általános hangulatával és fiataljainak lelkiállapotával azonosuló produkciók ráadásul az európai előzményekhez hasonlóan a forgatókönyvíró-rendezők saját benyomásaira hagyatkozó felnövéstörténeteket eredményeztek. Többek között olyan – későbbi nagy hollywoodi kasszasikerekkel bizonyító – alkotók álltak elő korai coming-of-age filmekkel pályájuk kezdetén, mint Francis Ford Coppola (Te már nagy kisfiú vagy), Martin Scorsese (Ki kopog az ajtómon?), Brian De Palma (Üdvözletek), Peter Bogdanovich (Az utolsó mozielőadás), George Lucas (American Graffiti) vagy John Milius (Nagy szerda).

Az európai, majd az új-hollywoodi „így jöttem”-filmek korszakának lecsengése után a későbbi évtizedekből elsősorban Woody Allen 8 és ½ átirata, a Csillagporos emlékek és Giuseppe Tornatore saját múltjáról, gyermekkori élményeiről és a filmkészítéshez vezető útjáról szisztematikusan mesélő életműve emelhető ki a téma további feldolgozása kapcsán. Az olasz filmes nemzetközi sikerű alkotásai: a Malèna, a Baaria, A csillagos ember és legfőképpen a Cinema Paradiso nemcsak a személyes nézőpont okán, hanem a filmkészítés szeretetének hangsúlyos cselekménybe foglalása kapcsán is fontos előzményei a rendezőportrék aktuális hullámának.

A kortárs alkotók ugyanis előszeretettel állítanak emléket saját élet(műv)üknek és a mozi erejének nosztalgikus örökségfilmjeiken keresztül.

Mivel a különböző streamingplatformok térnyerése és az otthoni tartalomfogyasztás növekvő népszerűsége egyre inkább háttérbe szorítja a hagyományos mozibemutatók jelentőségét, a nagyvásznat időnként teljesen elkerülő premierek online térbe helyezése az alkotók eredeti vízióját és nem utolsósorban a jegybevételek után kapott részesedését is károsan befolyásolhatja. Könnyen elképzelhető tehát, hogy ez a jelenség ösztönzött számos népszerű rendezőt arra a művészi reflexióra, amely a saját alkotói pozíciót megerősítő, múltidéző produkciókban nyilvánul meg. A jelenség iróniája, hogy ezek a művek sokszor – noha a mozi utánozhatatlan hatását hirdetik – kizárólag limitált vagy fesztiválvetítések alkalmával jutnak csak el a közönséghez, mielőtt online debütálnának.

Az említett nemzetközi filmes trend kortárs képviselőinek munkái alapján ráadásul a szubjektív múltidézés három különböző megközelítésmódját is elkülöníthetjük. Egyes rendezők, mint Quentin Tarantino (Volt egyszer egy… Hollywood), Alfonso Cuarón (Roma), Paul Thomas Anderson (Licorice Pizza) vagy Sam Mendes (A fény birodalma) gyerekkoruk idejébe kalauzoló korszakfilmek segítségével elevenítik fel a felnövés színhelyét jelentő adott város vagy helyszín hangulatát, miközben az inspirációként szolgáló korabeli mozifilmek formanyelvi sajátosságait ugyancsak rendre megidézik. Más alkotók ellenben sokkal személyesebb önreflexiókon keresztül reflektálnak múltjukra karrierösszegző történeteikkel. Pedro Almodóvar (Fájdalom és dicsőség), Alejandro G. Iñárritu (Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája) és Kevin Smith (Clerks III) is – leginkább Fellini 8 és ½-jének mintáját követve – önmaguk fiktív alteregóját teszik meg az életközépi válságok körül forgó, nyíltan áthallásos narratívák főhőseinek. Legnagyobb számban azonban a Négyszáz csapás és a Cinema Paradiso modelljét követő, felnövéstörténetekbe foglalt rendezőportrék készültek az utóbbi években. Kenneth Branagh (Belfast), Paolo Sorrentino (Isten keze), Pan Nalin (Chhello Show), Richard Linklater (Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor) és James Gray (Armageddon Time) után Steven Spielberg is saját gyerekkorára tekint vissza, de A Fabelman család töredékes emlékképei sokkal inkább Hollywood aranykorát dicsőítik, mintsem hogy a rendező lelkivilágába engednének betekintést.

Ars poetica emlékképekben

A valós tapasztalatokból táplálkozó történetet dokumentarista alapossággal kivitelezett technikai részletek teszik autentikussá. A szereplők megjelenése, kosztümjei, beszédmódja, a díszletek, valamint a bemutatott események mind a múlt hiteles felelevenítéseiként hatnak.

Spielberg történetmesélési igénye azonban túlmutat a megragadó emlékképek igazságán.

Ahogy azt már a film címe is jelzi (a fable kifejezés mesét, fikciót jelent), a coming-of-age történet során a mozi megismerése épp úgy lesz része a Spielberg-alteregó főhős, Sammy Fabelman (Gabriel LaBelle) felnövésének, ahogy a családi melodráma cselekményét is a filmkészítés fejlődésének személyes krónikája keretezi.

A nyitójelenet Sammy életének első filmélményét mutatja be, ahogy a szülők próbálják felkészíteni megszeppent kisfiukat az előttük álló vetítésre. Burt Fabelman (Paul Dano) a szelíd, műszaki beállítottságú, rendszerszerető apa a vetítőgép működési elvét ecseteli, míg a sokkal harsányabb, bohém, művészlélek anya, Mitzi Fabelman (Michelle Williams) a vásznon megelevenedő mozgóképek varázsáról áradozik. A technológiai precizitás és az elbűvölő álomszerűség kettőssége pedig innentől kezdve meghatározóvá válik Sammy/Spielberg karrierjében. A családi melodráma továbbiakban felsejlő epizódjairól mégsem derül ki pontosan, mégis milyen hatást gyakoroltak az alkotó későbbi munkásságára. A válás motívuma az életmű korábbi darabjaiban (E.T. A földönkívüli; Harmadik típusú találkozások; Kapj el, ha tudsz) is hangsúlyosan visszatérő elem volt. A téma eredete ezúttal nyilvánvalóvá válik Spielberg szüleinek konfliktusain keresztül, de csupán vázlatosan, a műfaji hatás segítése érdekében kerül bemutatásra a mozi bűvöletében zajló gyerek- és ifjúkor hátterében.

Sammy először otthoni villanyvasútjának lefilmezésén keresztül ismerkedik meg a film új művészeti formájával, ami a valaha bemutatott egyik első mozgóképet, a Lumière fivérek által készített A vonat érkezését és annak attrakciójellegét idézi. Ám a fiút már ekkor lenyűgözi a képek ereje, és feltett szándékává válik valódi rendezőként uralni ezt a hihetetlen hatást. Ezt követően húgai főszereplésével forgat a korai egytekercses produkciókat felelevenítő, vidám burleszk- és házilag barkácsolt jelmezekben előadott rémjeleneteket. A tinédzserkorba lépő főhős pedig jellegzetes, hollywoodi műfajdarabokkal kísérletezik narratív kisfilmjei során. Westerntörténetében apjától örökölt innovatív műszaki érzékéről tesz tanúbizonyságot, ahogy a filmszalag otthoni machinálásával valódi pisztolylövéseket érzékeltető speciális effekteket hoz létre. Háborús filmjében viszont anyja látásmódját idéző, érzékeny szentimentalizmusa mutatkozik meg az amatőr színészek instruálása kapcsán.

A rendezői képességek fejlődése végül odáig vezet, hogy Sammy a későbbiekben már a tények igazságát szintén a maga akarata szerint alakítja.

A családi kiránduláson készült felvételei teszik világossá számára szülei házassági gondjait, ezek egyszerű kivágásával a végleges anyagból mégis meghitt útifilmként prezentálja a megélt eseményeket. Filmbeli alteregóját követve ráadásul Spielberg is a korabeli matinéstílust felelevenítően formálja idillivé A Fabelman család javarészt konfliktusmentes narratíváját. Mivel az ártatlan, álmodozó főhőst érő pillanatnyi megpróbáltatások, mint a nagymama halála, a szülők válása, az iskolai zaklatás és antiszemitizmus, valamint a munkakeresés kálváriája csak felszínesen, már-már műfaji klisékként befolyásolják a cselekményt, az a személyes vonatkozások ellenére valójában a történetmesélési technikák további innovációira koncentrál.

Az iskolai bankettre készített tengerparti hangulatfilmjével Sammy már képes saját művészi elképzelései alapján formálni a lefilmezett valóságot, és ezáltal befolyásolni a közönséget, mikor igazi megnyerő szupersztárként láttatja az őt terrorban tartó, erőszakos sportolófiút. Spielberg önéletrajzi ihletésű filmje, Sammy osztálytársairól forgatott felvételeihez hasonlóan, a plánozásban és a mise en scène megteremtésében érvényesülő rendezői bravúrral alakítja hollywoodi típusú narratívává a megélt pillanatokat.

A történet során tehát nem a megörökített momentumok, hanem maga a megörökítés folyamata áll a középpontban.

A rendező valós emlékképeinek rekreációs művelete közben sokkal inkább az ábrázolásmód sajátosságai kerülnek előtérbe, mintsem hogy a téma kifejtésére koncentrálna a megvalósítás. Így a film rendszeresen megismételt ars poeticájában megfogalmazott ellentét – miszerint a művészi ambíciók szétszakítják a családi életet – kevéssé tud érvényesülni a tényleges cselekmény alatt. Spielberg kifogástalan rendezésének befolyásoló ereje ugyanis olyan klasszikus moziélményt nyújt, amely valóban ellehetetleníti saját múltjának nyílt felidézését.

A film plakátjára is felkerülő záróképen azt láthatjuk, ahogy a Spielberg sorsát beteljesítő Sammy végül megérkezik egy nagy hollywoodi stúdió álomgyárába, ahol a műtermek között sétálva nosztalgikusan tekint vissza a felidézett narratíva filmkockákon pergő, kiemelt epizódjaira. Így a nézők már a poszteren szembesülhetnek a rendező gondosan prezentált „moziéletével”, amely minden igazságtartalma mellett mégis csupán a filmszalagra rögzített emlékek professzionálisan dramatizált őszinteségével bír. A Fabelman család egy karrierjét önazonos szentimentalizmussal értelmező rendező ambiciózus visszatekintése saját múltjára és a művészetét formáló inspirációkra.