Fontos dolgok egy hétköznapi káoszban – Interjú Szilágyi Zsófia filmrendezővel

A Január 2. egy költözés folyamatát követi végig. Hogy találtad ki, hogy ez adja a filmed kiindulópontját?

Tulajdonképpen nem kitaláltam, hanem megláttam a lehetőséget valaki más munkájában. A Műcsarnokban volt egy kiállítás 2006 körül, a dátumban nem vagyok biztos. Ott láttam Johanna Billing svéd képzőművész Magic&Loss című videóinstallációját, amely egy pakolásról szólt. Fiatalok egy csoportja összecsomagolt egy lakást. Az installációnak nem volt narratív kerete, nem volt a pakolás körül narratív szituáció, nem derült ki, kik ezek a fiatalok, miért csomagolják össze a lakást, kinek a lakása és tárgyai azok, amelyek eltűnnek a dobozokban. Egyetlen szót sem beszéltek egymással a szereplők, a videónak mégis, vagy éppen ezért, nagy ereje volt. Akkor gondoltam arra, hogy a pakolás, költözés lehetne egy játékfilm kiindulópontja. 

Első nagyjátékfilmedben, az Egy napban egy házaspár a mindennapos teendőit végzi a lakásban, miközben kapcsolatuk válságban van. A Január 2. szereplői folyamatosan autóznak és pakolnak, miközben egyikük épp lezárt egy kapcsolatot. Mindkét filmedben ezt a rutinszerű, ismétlődő hétköznapiságot akartad bemutatni egy kapcsolati drámával keverve? 

Igen, mindkét filmben praktikus, rutinszerű folyamatok zajlanak. A Január 2.-ben a szereplők pakolnak, el kell juttatniuk a holmikat egyik lakásból a másikba. Ez egy monoton folyamat, a szereplők állandóan mozgásban vannak, vagy a kocsiban ülnek, vagy a dobozokat hordják innen oda, és eközben zajlanak az ennél érdekesebb és fontosabb események.

Engem ez a „közben”-struktúra érdekel: hogy zajlik egy válás, egy kapcsolati dilemma, egy feltehetően egyszeri pillanat ezeknek az embereknek az életében, de nemcsak ez zajlik, hanem ezzel párhuzamosan folyamatosan történik valami más: valami oda nem illő, zavaró.

A fontos dolgok egy hétköznapi káoszban tulajdonképpen mintegy mellesleg történnek. 

A Január 2.-ben nagyon életszagúak a szituációk és a párbeszédek. A hétköznapok során sok apró mozzanatot, mondatfoszlányt és történetet gyűjtöttél össze, amiket aztán beépítettél a filmbe?

Gyűjtöttem is, de ez forgatókönyvírói munka is. Mán-Várhegyi Rékával együtt írtuk a párbeszédeket, és több körben dolgoztuk át. A próba és a forgatás során pedig a szereplők is formálták az alapján, hogy mi az, ami nekik jobban mondható, mi jutott ott helyben eszükbe, mi maradt idegen. 

Van jelentősége, hogy január másodikára tetted a történetet, és ez lett a film címe is? Van személyes kapcsolódásod ehhez a dátumhoz? 

Eredetileg csak munkacímnek használtuk, később rajta ragadt a filmen. A január másodika annyiból szimbolikus, hogy ez az első hétköznap az évben, az első nap, amikor a karácsony és a szilveszter után cselekedni lehet. Az új év ezzel a költözéssel indul. 

A Január 2. a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Biennale College Cinema keretében készült, ami kis költségvetésű filmek gyártásához nyújt támogatást. A programnak a keretében készítette Szőcs Petra a Déva című filmjét, Vermes Dorka pedig az Árnit. Dorka azt mondta, bár nagy lehetőség ez a támogatás, nagyon megterhelő, hogy ilyen gyorsan és ilyen kevés pénzből kell dolgozni. Ti is így éreztétek? 

A támogatás körülbelül a harmadával kevesebb, mint amennyit most kap egy Inkubátor Program keretében készülő film Magyarországon, viszont az idő sokkal-sokkal kevesebb, szóval teljesen egyetértek Dorkával. Ilyen tempóban még soha nem készítettem filmet. Ennek biztos megvannak az előnyei: a nagy nyomásban meg lehet hozni olyan döntéseket, amiket, ha sokat latolgatja az ember, lehet, hogy a végén egyáltalán nem merne meglépni, de mivel muszáj ugrani, ugrik. Ugyanakkor világosak a hátrányai is. Egy-egy ilyen ugrás nem biztos, hogy jól sül el, korrigálni viszont lényegében nincs idő. Ahogy nincs idő alaposan előkészíteni, a forgatáson még egyszer felvenni, a vágásnál pihentetni…stb. 

Mi tudott átlendíteni titeket a nehezebb pillanatokon?

Az összekapaszkodás a stábon belül, és a tudat, hogy akármi történjék, augusztus közepén le kell adni. Nagyon szoros együttműködésben dolgoztunk a film két producerével: Csernátony Dórával és Horvát Lilivel, valamint a film line producerével, Vodál Verával is. Ezt meg is mondták egyébként előre Velencében, hogy nekik az a tapasztalatuk, és 12 éve csinálják, hogy csak akkor lehet ezeket a filmeket ennyire rövid idő alatt elkészíteni, ha a rendező és a producer(ek) kapcsolata erős, és kibírja ezt a nyomást. Ami még sokat segített nekem, az a korábbi munkákból származó jó kapcsolat néhány kollégával: Stark Ervinnel például, a helyszíni hangmérnökkel, vagy Székely Tamással, az utómunka-hangmérnökkel. Tamással vagy 15 éve dolgozunk együtt mindenféle anyagokon. Ő úgy keverte le ennek a filmnek a hangját, hogy összesen ha 5 napot ültem mellette, míg ő három hétig szinte nem evett, nem aludt. Tudtuk, mit akarunk, nem kellett sokat egyeztetnünk.

Eredetileg profi színészekben gondolkoztatok, de egy kamerateszten fedezted fel Jóvári Csengét és Konrád Zsuzsannát. Csenge látványtervezőként, Zsuzsanna location scoutként dolgozott a filmen. Mit láttál meg bennük, ami miatt úgy döntöttél, hogy behívod őket castingra?

Azt láttam, hogy az a két karakter, akit keresünk, ott ül a kocsiban. Csenge hallgatásában, puszta jelenlétében van valami eleve feszült. Úgy képes jelen lenni a kamera előtt, hogy magára irányítja a figyelmet. Ági a filmben viszonylag sokat hallgat, figyel, nem vele történnek az események, de mégsem tűnhet láthatatlannak vagy érdektelennek. Olyan szereplőt kerestünk, akire akkor is lehet figyelni, ha nem mond vagy csinál semmit. Csenge semmit nem csinált azon a kamerateszten, csak vezetett, mégis telítetté vált a jelenlététől a pillanat. Nagyon inspiráló volt. Klára karaktere Ágiénak valamelyest az ellenkezője: melegszívűbb, lágyabb, érzelmesebb, valahol bátrabb, mint Ági. Konrád Zsuzsiban ez a nagyon másféle közelítés az élethez, ez a bátorság és nagyvonalúság eleve megvolt. 

Mindkét nagyjátékfilmedben sokat játszol a csenddel. Sokszor egy szereplő már azzal is sokat mond, hogy nem szólal meg. 

Ezt nem érzem így. Szerintem rengeteget beszélnek a szereplők ebben a filmben is. Sokkal több olyan jelenetet szerettem volna, amikor csak csendben ülnek egymás mellett, de a szerkezet nem bírta ki. Ez magából a szituációból is következett volna. 

Ha egy barátoddal ülsz egy kocsiban, ezer éve ismeritek egymást, ráadásul egy ilyen terhelt érzelmi szituációban vagytok, mint ami ebben a filmben szerepel, akkor jócskán előfordul, hogy csak hallgattok.

Lehetett volna egyfajta meditatív jellege is ezeknek az utaknak. Ez nem sikerült. Próbáltunk csendeket beiktatni a vágás során, de ezek pillanatnyiak maradtak, két megszólalás közötti szünetek. Nincs néma út a filmben. Pedig talán lehetett volna. 

Olyan filmeken dolgoztál rendezőasszisztensként, mint a Testről és lélekről, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre vagy a Pánik. Egy interjúban azt mondtad, sokáig féltél tőle, hogy örökre asszisztens maradsz. Rendezőként mennyire tudtál meríteni ezekből a munkákból?

Rengeteget. Az asszisztensi munka arra nagyon jó, hogy kialakul egyfajta erős időérzéke az embernek. Ránéz egy jelenetre, és elég reálisan meg tudja mondani, mennyi idő alatt lehet leforgatni. Megtanultam azt is, hogy milyen egy jó gyártási terv, és azon mennyi múlik. Szinte minden. Illetve az asszisztensi létben még az a jó, hogy hozza magával az edzettséget. A 12 órát egy forgatási napon valahogy ki kell bírni. Ezt az edzettséget csak a gyakorlatban lehet megszerezni. 

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Enyedi Ildikó és Gothár Péter voltak az osztályfőnökeid. Van olyan, amit tőlük hozol és ebben a filmben is tetten érhető?

Amikor vágtuk a filmet, sok minden nem akart a helyére kerülni. Megmutattuk egy ponton Gothár Péternek, aki négy A4-es oldalt jegyzetelt tele, miközben nézte. Utána majd két órán keresztül magyarázta, hogy szerinte min kellene változtatni. Nagyon fontos beszélgetés volt ez akkor Csabai Attilának, a film vágójának és nekem is. A következő két napban nagyon hirtelen kivágtunk még hat percet a filmből, de nem csak kivágtunk, átrendeztünk ritmusokat. Egy tónusváltáson ment keresztül a film, erősebb húzása lett.

Rendezőként nem nehéz, amikor ki kell vágni egy jelenetet, amit szeretsz?

Nehéz, vagyis sokszor vagy sokáig nehéz. Máskor könnyű. 

Nehéz elfogadni, hogy valami nem működik, amit szerettem volna, vagy azt látni, hogy valamiért a film egy adott pontja – isten tudja, miért – nem jó, pedig önmagában nincs vele baj, sőt.

Ugyanakkor van az a pillanat is – sokszor egy tesztvetítést követően –, amikor nagy megkönnyebbülést jelent, hogy végre ki lehet valamit vágni. Ha nem működik – mindegy, miért –, hát menjen.

Hat éve azt mondtad az Egy nap kapcsán, hogy bár örülsz a dicséretnek, de nem viseled jól: „csak állok egyik lábamról a másikra” – említetted. Ez változott azóta?

Most kapok hideget-meleget: például, hogy a Január 2. miért nem olyan jó, mint az Egy nap. Ugyanakkor nekem nem ez a viszonyítgatás a legfontosabb vagy legérdekesebb most, bár kétségtelenül van, hogy azon kapom magam, hogy azt latolgatom – akár megállva az utcán –, hogy ezt vagy azt a döntést vajon miért úgy hoztam meg, ahogy, és mi lett volna, ha nem így döntök. Mégsem bánom, hogy ezt a filmet ilyen hirtelen megcsináltuk. Valamerre elmozdultunk: az egy helyben ácsorgás nagyon fullasztó volt már, és innen, ahova ezzel a filmmel kerültünk, másféle kilátások nyílnak, mint eddig. Más tűnik érdekesnek, és ez akkor is jó, ha a kritikának igaza van. Léptünk egyet, és ez magában hordozza a következő lépés lehetőségét.

A Január 2. október 3-tól látható a mozikban a Cirko Film forgalmazásában.