Volt egyszer egy északnyugat – Kritika A fattyú című filmről

Kinek mi

Modern korunk egyénalapú társadalma nehezen tudja értelmezni azt a művészetet, amely így vagy úgy nem utal ránk, a filmipar pedig örömmel vakargatja ezt a viszketeg pontunkat. A filmek, sorozatok – különösen a streamingszolgáltatók térnyerése óta – szinte alapkövetelményként könyvelik el, hogy a téma vagy a korunkra, problémáinkra reflektáljon, vagy ha más nem, a kivitelezéssel aktualizálja a történetet. Természetesen a legtöbb mű a készítő vagy a néző épp formálódó világáról szól, hiszen ez a legkézenfekvőbb. Még a napjainkban új virágkorát élő kosztümös filmek sem kivételek ez alól, sőt, épp esetükben a legszembetűnőbb a jelenség. Néhánynak ezek közül sikerül is a kihívás: az Emma, a Kisasszonyok vagy A kedvenc megosztóak lehetnek ugyan, de sikerül eljuttatniuk az üzenetet a közönségnek. Ám akad jószerivel, amelyik – demonstrálva milyen nehéz is jól végezni ezt a feladatot – olyan kínos erőltetésbe fullad, mint mondjuk a Kincsem vagy a Meggyőző érvek. Némelyik mozi pedig már azzal teljesítettnek látja a munkát, hogy adott tabutémákat egyáltalán szóba hoz történelmi kontextusban, és reméli, hogy a nemes tartalom felszenteli annyira a formát, hogy ne tűnjön föl – ne tétessen szóvá – a film számtalan hibája (például A dán lány vagy A Bridgerton család esetében). Akárhogy is, a legtöbb új készítésű kosztümös filmben találunk olyan szálat, amely némiképp a mi életünkről, társadalmunkról szól, vagy annak állít görbe tükröt.

Épp ezért gyakran értetlenül állunk azon darabok előtt, amelyeknél nem lelhető fel ez a mintázat, mint például A fattyú esetében. Az önmagához szoktatott, elkényelmesedett néző először csak keresni kezd a látottakban: „jó, de hol vagyok én?”, majd amikor rájön, hogy itt nincs párhuzam a saját valóságával, rákényszerül, hogy újraértékelje, mit jelent számára a művészet.

Mert itt a szórakoztatás nem elsődleges szempont, nem kell, hogy az legyen, sőt, kimondva-kimondatlan a „szenvedés” a meghatározó mértékegysége Nikolaj Arcel filmjének.

A történelmi filmek kicsit olyanok, mint a szüleink hegyi beszédei: a mi érdekeinket szolgálják, tele vannak bölcsességgel, amelyet az elbeszélők olyan szenvedések és áldozatok árán szereztek, amelyekről nekünk valószínűleg fogalmunk sincs, de túlzásokkal, szélsőségekkel operálnak, elnyújtottak és gyakran irrelevánsak. És őszintén szólva, sokszor csak azt várjuk, hogy vége legyen.

A leszerelt, föld nélküli katonák háborús érdemeik ellenére sincsenek túlzottan megbecsülve a 18. század derekán harcoktól sújtott Dániában. Ludvig Kahlen viseltes öltözékén ugyan kapitányi rang fityeg, de nemesi cím nélkül semmire sem tarthat jogosan igényt, így csak az marad neki, ami másnak nem kell. A jütlandi láp cudar időjárása és terméketlen talaja miatt épp jó lenne Kahlennek, akinek – ha sikerül életet lehelnie a pusztába – a király telepeseket, juttatást és nemesi címet ad a fáradságos munkáért. A férfinak ez az egyetlen esélye az előrelépésre, és ehhez mérten kapaszkodik is belé. Véresre szaggatott kézzel igyekszik megmunkálni a földet, amiben hozzá hasonló számkivetettek, két szökött szolga és egy csavargóktól is kihajított árva kislány segít neki. Az idillt hírből sem ismerő „család” mindennapjait tovább nyomorítja a helyi nemes, aki szemet vet a területre.

Beszűkült spektrumok

Szikár. Ezzel a szóval tulajdonképpen Nikolaj Arcel egész filmjét és annak minden elemét le lehetne írni. Mivel a dráma megtörtént eseményeken alapszik, így a realitásból való kilengés spektruma eleve szűkül. Akárcsak főszereplője, a mozi is megállíthatatlanul halad a célja felé – azt sem bánva, ha olykor a nézőt is hátrahagyja –, módszerei kemények és letisztultak. A képek, ha szépek is, nem mutatnak többet, mint amit muszáj látnunk, a szereplőknek fölös szavuk nincs. Arcel már nem először dolgozik együtt Mikkelsennel, legutóbb szintén egy kosztümös film, az Egy veszedelmes viszony során bizonyították, hogy együttműködésük a pusztán eszmék által motivált történet ellenére is valószerűséget és lehengerlő korhűséget garantál. Noha a két alkotás láthatóan számos tekintetben egyezik, A fattyú nem hat önismétlőnek; nem úgy a színész egy másik, korábbi munkája, A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája esetében. Mikkelsen itt (is) egy javaitól jogtalanul megfosztott, sztoikus igazságharcost alakít, aki szinte érzelmek nélkül, csupán az elvekért és a jogos jussért megy ölre. Bár mostani szerepe megformálásánál biztosan jól jött neki az ott szerzett rutin,

azok számára, akik ismerik Volker Schlöndorff drámáját, egészen élménygyilkos lehet az újrázás.

Kahlen kis túlzással sauli archetípus (Saul fia): még a nemesített narratíva sem tudja megakadályozni, hogy eltökéltsége betegesnek hasson, továbbá róla is megállapítható, hogy érzelmi skálája jócskán beszűkült – az a néhány emóció, amelyet sikerül megélnie, tűzön-vízen át hajtja. Kahlen karaktere meglehetősen kényszeres: az említett viselkedésjegyek mellett elég csak belegondolni a tisztaságmániájába vagy abba, hogy az ételt mindig épp tányérja közepére kell rakni. Félreértés ne essék, a filmnek nincs ilyen vonzata, a férfi saját ellentmondásaival való megküzdése nem tematizálódik, itt minden pólust külön szereplő testesít meg, ami az alkotás egyik legnagyobb hibája. A történelmi filmek a hatás elérése érdekében gyakran szélsőségekre építenek, A fattyú pedig nem válik szabálysértővé. A történetben a Jó és a Rossz csap össze, ahol a Jót még csak-csak árnyalják marcona viselkedéssel, ám erényei vitathatatlanok maradnak. A hazáért, királyért és igazságért halni sem habozó farmer minden, csak nem megosztó figura. De önvizsgálatra hívást, gondolatébresztő értékválságot a megerőszakolt és megözvegyült szolgálótól vagy az ártatlan kislánytól sem várhatunk (kutyát ugyan nem sorakoztatnak fel az együttérzés maximalizálására, de két állatot is lemészárolnak látványosan). Az antagonista pedig egyenesen a legtipikusabb főgonosz attitűdökből lett összegyúrva: a cinikus mosolyú, hosszas monológokba bocsátkozó, ártatlanokat kedvtelésből gyilkoló, parókás Joffrey.

Kötelező

Klasszikus – olvasható minden kritikában. Jogos, hiszen a film nagyszerű, érdemeit lobogtató darab, amely tartalmilag és formailag is tartja az ismert kereteket. Tulajdonképpen egy dán western, ahol a forróság helyett fogvacogtató hideggel, az indiánok helyett német telepesekkel találkozunk, a csípős megjegyzések helyett pedig a nagy északi szűkszavúság beszél. De itt is a földért mennek ölre, itt is a becsület forog kockán, és itt is az árnyalatlan végletek párbajoznak – ráadásul az itt látottaktól sem leszünk okosabbak.

A filmet ugyanakkor számos okból érheti jogos dicséret, és az sem teljesen igaz, hogy ez a klasszikus ne igazodott volna némiképp korunk igényeihez, hiszen a rasszizmusról és a feminizmusról is igen hangosan beszél. 

De a szélsőséges helyzetek, amelyekben demonstrálásra kerülnek ezek a még korunkat is ébren tartó problémák, realitásuk ellenére is olyan távoliak, hogy inkább leválasztják a drámáról a befogadót, semmint bevonják abba.

Ám az üzenet így is célba ér, még ha ehhez kicsit jobban meg is kell dolgoznia a nézőnek, mint ahogy megszokta. Szívet melengető ugyanis a látvány, hogy a kegyetlenséggel, igazságtalansággal kiölt föld képes még emberséget és szeretetet teremni, ha akad olyan, aki hajlandó élete munkájával, hólyagosra dolgozott lélekkel megmunkálni azt.