Klasszicista mértéktartás – Kritika Fischer Iván és a Fesztiválzenekar Beethoven-lemezéről

Az alaprepertoár részét képező zeneművek új felvételeivel kapcsolatban két kérdés fogalmazódhat meg bennünk: érdemes volt-e ismét hangfelvételt készíteni egy már-már unalomig ismert klasszikusból, illetve mit tud hozzátenni az új felvétel a korábbiakhoz? Napjainkban a CD-kiadások piaca jelentősen beszűkült, a kiadók elsősorban a gyűjtők, valamint a közkönyvtárak kisebb táborának igényeit igyekeznek kielégíteni ezekkel, ezért különösen aktuálisnak érezhetjük a fentebb feltett kérdéseket, hiszen egy felvétel különlegessége folytán leginkább a gyűjtők számára lehet vonzó. Egy jó mesterségbeli tudással megvalósított korrekt kiadás valószínűleg nem kelti fel különösebben a rajongók érdeklődését, ugyanakkor nem csak a radikálisan újszerű felvételek tarthatnak számot szélesebb körű érdeklődésre. Jó példa erre a Fesztiválzenekar legújabb Beethoven-lemeze.

Az interpretációtörténet felől közelítve ugyanis Fischer Iván III. szimfónia-lemeze nem különösebben izgalmas: elveti a korhű hangszerek alkalmazását, és visszatér a romantikus hagyományokban gyökeredző előadói stílushoz, miközben a felvétel egyes részletei visszafogottnak érződnek.

Ám a lemez mindezek ellenére sem tűnik porosnak vagy unalmasnak, ugyanis a Fesztiválzenekar olyan ihletettségről tesz tanúbizonyságot, amellyel manapság ritkán találkozhatunk a hangversenytermekben.

Fischer interpretációjának volt ideje megérni, hiszen zenekarával a darabot már tavaly nyáron nagy sikerrel szólaltatták meg a BBC Proms fesztiválon, s az előadás pozitív kritikai visszhangja is ösztönzést jelenthetett számukra a felvétel elkészítéséhez. A hanganyagot a Rumbach utcai zsinagógában rögzítették, kifogástalan technikával, pár nappal azelőtt, hogy 2023 augusztusában több ezer ember hallhatta a zenekar előadásában a szimfóniát a Hősök terén.

Üde színfoltok

A hanganyag erényei közé sorolható a megannyi színben pompázó vonósok meleg játéka, valamint hogy a rézfúvósok nélkülözik a harsányabb, rusztikus hangzásvilágot, miközben Fischer hatásosan felépített zenedramaturgiai ívei muzikális keretbe foglalnak minden tételt.

A patetikus hangvétel – amely jellemzően hiányzik a historikus előadásokból – egy pillanatra sem érződik negatív értelemben szentimentálisnak vagy túlzónak, ezért egyfajta patinát kölcsönöz a felvételnek. A kellőképpen lendületes első tétel az iskolapéldája lehetne annak, hogy lehet hatásosan összefogni a különböző hangszercsoportokat, s hogyan lehet egy hosszú pálya több évtizedes tapasztalatát túlzásoktól, a dirigens személyiségét előtérbe állító megoldásoktól mentesen belesűríteni húsz percbe. 

Fischer elköteleződése egy ma már kevésbé népszerű előadói stílus iránt meglepően jól illeszkedik az eredeti szerzői elképzelésekhez, amennyiben képes kiemelni Beethoven muzsikájának saját korához viszonyított modernségét.

Ez az alázatos megközelítés azt eredményezi, hogy nem a karmester egyéni megoldásai, hanem a komponista zenéje szolgálhat meglepetéssel a darabot jól ismerő koncertlátogatók számára is.

A második tétel, a Marcia funebre témájának megfelelően komor atmoszférát varázsol a hallgató köré, a nyitótétel berobbanó akkordjai, kuszának tűnő kavalkádja után pedig méltóságteljesen haladunk a lassú tétel zenei csúcspontja felé, miközben a konvencionális megoldások ellenére is markáns színt kap Beethoven nagyszabású gyászindulója. Ezt követően kellemes felüdülést kínál a Scherzo, amely vidám eleganciája ellenére sem produkál nyersebb hangzásokat, s bár nem nélkülözi a zenei humor kidomborítását sem, nem esik túlzásokba. Ezt követően a zárótétel szokatlanul visszafogottnak hat, amit azonban nem feltétlenül kell kárhoztatni. Fischer valószínűleg nemcsak előadói stílusában tér el a mainstreamnek számító megoldásoktól, hanem abban is, hogy nem feltétlenül látja bele a kotta minden hangjegyébe a lázadó géniusz szellemét. Valószínűleg fontosabb volt neki, hogy a szimfóniát az utána felhangzó Coriolanus-nyitánnyal fogja egységbe. A hangversenynyitányban megkapjuk, amit a zárótételben hiányoltunk: a heroikus hangvételt és drámaian sodró lendületű atmoszférát. Az előadás erényei közé tartozik a felvétel egészét átható elegáns és nemes hangzásvilág, amely intim közelségbe hozza Beethoven remekművét, s azáltal képes új élményt nyújtani, hogy visszanyúl a „romantikus iskola” megoldásaihoz, miközben a mértéktartóbb heroikus atmoszférával tisztes távolságot is tart tőle, így hangzásvilága klasszicista módon letisztult lesz. 

Ezekkel a megoldásokkal kidomborítja a zene líraiságát, és sikerül hétköznapi közelségbe hoznia egy monumentális zeneművet.

Fischer Iván tehát nem törekedett megújítani az Eroica szimfónia interpretációtörténetét, de így is sikerült megismerésre érdemes felvételt készítenie, amely üde színfoltként világlik ki a közelmúlt III. szimfónia megszólaltatásainak sorából. Nem meglepő tehát, hogy a lemezt a rangos francia zenei magazin, a Diapason díjjal jutalmazta, valamint kiugróan népszerű lett streamingen is: első tételét az Apple Music platform beválogatta a hónap tíz legfontosabb klasszikus zenei felvételének lejátszási listájára, hiszen egy hónap alatt több mint kilencvenezerszer játszották le. Természetesen ezt a sikert Fischernek nem sikerült volna elérnie a Fesztiválzenekar lenyűgöző profizmusa, valamint a zenészekkel eltöltött sokévnyi tapasztalat kamatoztatása nélkül. Külön dicséret illeti a jól eltalált tempókat, azt a dinamikai árnyaltságot, amely kibontja számunkra eme nagyszerű zenemű érzelmi mélységeit.

Új élettel megtöltve

A kiadvány fizikai megvalósítása is igényes: a kemény karton papírtokot a zenekarról készült fényképek díszítik, a korong mellé pedig háromnyelvű kísérőfüzetet is mellékeltek a zeneműről és a karmesterről szóló rövid ismertetővel. Fischer és csapata nemzetközi elismertségét jelzi, hogy a kísérőfüzetben magyar szöveget viszont nem is találunk: a CD elsősorban a nemzetközi igényeket igyekszik kielégíteni. A kartontok láttán sokan az olcsóságra asszociálhatnak, pedig inkább a környezettudatosság állhat a háttérben, hiszen ezzel a megoldással csökkenteni tudják a kiadvány „műanyagtartalmát”.

A CD- és bakelitlemezek aranykora bő három évtizede már a múlté, de egy réteg továbbra is igényli, hogy kedvenc felvételét feltehesse a polcra, hallgatás közben a kísérőfüzetet olvasgathassa, és fontos számára, hogy szeretett felvételeit fizikai valójukban is birtokolja. Fischer Iván pedig van akkora név a szakmában, hogy joggal gondolhatja: van igény felvételeinek CD-kiadásaira, s azok nemcsak a tamogatók felé tett gesztusok vagy a reprezentáció eszközei.

A felvételt tehát nemcsak az ínyencségekre vadászó rajongóknak merem jó szívvel ajánlani, hanem minden klasszikus zene iránt érdeklődő zenekedvelő számára is, különösen azoknak, akik lemaradtak a III. szimfónia fentebb említett budapesti szabadtéri megszólaltatásáról. A szimfonikus zene megszállottjai vagy a Beethoven-rajongók sem fogják csalódottan félretenni a kiadványt, amelynek különlegessége éppen tradicionálisabb megközelítésében rejlik, s amely olyan kifinomultan lett rögzítve, hogy technikai kivitelezésére sem lehet semmi panaszunk.

A felvétel legnagyobb erénye, hogy Fischer nemcsak azzal kelt nosztalgiát a hallgatóiban, hogy fizikai valójában megfoghatják a felvételt, hanem azzal is, ahogy új élettel tölt meg egy sokak által meghaladottnak gondolt előadói stílust. Erre pedig csak a legnagyobb karmesterek képesek.