„Van abban valami igazságtalanság, hogy megöregszünk” – Interjú Hevér Dániellel és Kertész Zsanettel

Fantasztikus élmény volt ott tanulni. Nagyon jó szakemberek tanították nekünk a filmkészítést, és rengeteg közeli barátom van onnan a mai napig. Rendeztem itthon egy kisfilmet, és nagyon szerettem volna kijutni Amerikába, mert nekem a ‘90-es, 2000-es évek amerikai független filmjei számítottak etalonnak. Az AFI Conservatory a világ egyik legjobb képzésének számít, többek között Darren Aronofsky, Terrence Malick, David Lynch végzett ott. Inspiráló élmény volt ott tanulni, meghatározó éveket töltöttem ott.

Más felfogásban tanítják a rendezést, mint itthon, mindig azon volt a hangsúly, hogy a filmkészítés egy csapatmunka,

és hogy mennyire fontos tisztelni az alkotótársaidat.

Öt évvel ezelőtt kerested meg Zsanettet egy rövid, egyoldalas szinopszissal, amelyből utána közösen írtátok meg a Valami madarak forgatókönyvét. Miért kezdett el érdekelni benneteket az idősgondozás, és milyen személyes tapasztalatok fűznek titeket a témához?

Mindkét nagymamámmal átéltem azt az élethelyzetet, amikor már egyértelmű volt, hogy segítségre szorulnak, és nem tudják ellátni magukat. A szüleim többféle megoldást is kipróbáltak, de egyik sem működött. Ez az idős ember és a család számára is nagyon nehéz helyzet. Sem egyéni, sem társadalmi szinten nincs egyértelmű és jó válasz arra, mit kell tenni ilyenkor.

Az kezdett el foglalkoztatni minket, hogy egy idős ember hogyan éli meg, hogy segítségre szorul, hogy kiszolgáltatott lesz.

2018-ban kerestétek meg a Valami madarak ötletével Dreissiger Lászlót, a film producerét. Hogy reagált, amikor felvázoltátok neki a történetet?

Tetszett neki az ötlet, és az elejétől fogva lelkes volt. Laci régi ismerősöm, akivel körülbelül egyszerre vágtunk bele a filmszakmába.

Olyan producerrel akartunk dolgozni, akivel együtt tudunk fejlődni. Laci is hasonló szakaszában járt a filmes pályájának, mint mi. Úgy érzem, jót tett a filmnek, hogy vele együtt tudtunk felnőni a feladathoz.

2019-ben a Midpoint Feature Launch nemzetközi forgatókönyv-fejlesztő workshopon vettetek részt a Valami madarak filmtervével. Hogyan fejlődött a forgatókönyv a workshop alatt, és szakmailag mit adott nektek ez a program?

A Midpoint Feature Launch Közép-Európa legnagyobb forgatókönyv-fejlesztő workshopja, amelyre nyolc másik csapat mellett választottak ki minket. Egy harmincoldalas treatmenttel jelentkeztünk, amely tartalmazta a történetet, de még nem voltak benne kiforrott karaktereink, és helyenként a cselekmény is hiányos volt. Az ilyen workshopok segítenek, hogy az alkotók jobban megértsék, mitől működik egy történet és egy karakter. A filmesek és a forgatókönyveik nemzetközi szinten is versenybe szállhatnak, így kiderül, hogy külföldön is megállják-e a helyüket. Úgy éreztük, hogy a Valami madarak történetére külföldön is lehet fogadókészség, különösen azért, mert ez egy univerzális történet. Mire véget ért a workshop, elkészült a forgatókönyvünk első változata is. A program végén a Karlovy Vary filmfesztiválon pitchelhettük a filmtervünket, és megnyertük a workshop fődíját.

Azért is nagyon hasznos egy ilyen workshop, mert ilyenkor mások is véleményezik a filmtervünket, ami rendkívül fontos visszajelzés. Gyakran ez az első olyan helyzet, amikor rajtunk kívül mások is olvassák a filmötletünket.

Fantasztikus szakemberekkel találkoztunk, akik őszintén segítettek és támogattak. Nekik is az a céljuk, hogy az alkotók a lehető legtöbbet hozzák ki a történetükből. Meghatározó élmény volt számunkra ez a workshop.

A forgatás előtt kutatás céljából majdnem egy évig jártatok idősotthonokba. Milyen élmény volt, és hogyan változott meg a bennetek kialakult kép az ilyen intézményekről?

Sok ápolóval beszélgettünk, az első pillanattól világos volt, hogy nem a pénzért választották ezt a szakmát. Rengeteget dolgoznak, túlterheltek, fáradtak. Lelkileg és fizikailag is megterhelő ez a munka, naponta találkoznak a halállal, ennek ellenére rengeteg együttérzés és szeretet van bennük.

Azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb otthonban az ápolók mindig szeretettel fordulnak a bentlakók felé, és igyekeznek a lehető legjobb körülményeket biztosítani számukra. Ugyanakkor kétségtelen, hogy ezek az intézmények nem a legvidámabb helyek.

Eleinte csak alkalmanként, például ünnepségekre hívtak minket az idősotthonba, aztán miután jobban megismertek minket a vezetők, az intézmény napi eseményeibe is egyre jobban beleláttunk. Sokat beszélgettünk az idősekkel és a vezetőséggel. Az intézményben volt lehetőségünk egy rövid videót is forgatni az Inkubátor Programba szánt pitchünkhöz.

Találkoztatok olyan történettel az otthonban, amely annyira hatott rátok, hogy a filmbe is bekerült?

Több konkrét történeti elemet is átemeltünk a filmbe, amellyel az idősotthonokban találkoztunk vagy amelyről a lakóktól hallottunk. Ilyen például az, amikor az idős hozzátartozót azzal próbálják nyugtatni a gyerekeik, hogy csak átmenetileg kell az intézménybe költözniük, de aztán soha nem jönnek értük, és rájuk se néznek. Sok ilyen történettel találkoztunk, és nagyon erősen hatott ránk. A film alaptörténete adott volt, de az idősotthonokban tett látogatás rengeteget segített abban, hogy hitelesen tudjuk bemutatni a jelenséget.

Nagyon erős az atmoszférája ezeknek az otthonoknak. Az egész teret belengi egy erős menza- és gyógyszerszag, miközben a falakon színes, vidám rajzok sorakoznak. Furcsa ez a kettősség. A gondozók kisebb rendezvényekkel, ünnepségekkel igyekeznek örömöt csempészni a lakók hétköznapjaiba. Ezt a hangulatot is igyekeztünk visszaadni a filmben.

Az idősek elmagányosodása modern társadalmi jelenségekre is visszavezethető, hiszen egyre kevésbé jellemző, hogy három generáció él együtt. Szerintetek mit lehet tenni társadalmi és egyéni szinten, hogy javuljon a helyzet?

Társadalmi szinten kéne beszélni arról, hogy mi lenne a legjobb az időseknek. Sajnos ez itthon még mindig tabutéma.

A film kapcsán nagyon sokaktól hallottuk, hogy ugyanezzel a problémával néztek vagy néznek szembe. Mindenki megéli, mégsem beszél róla senki. A nyugati társadalmakban és Japánban is látunk rá példát, hogy sokkal jobban is meg lehet közelíteni a problémát.

Aggasztó ütemben öregszik a magyar társadalom. Rengeteg az idős ember, és közülük nagyon sokan élnek egyedül. Eljutnak a nyugdíjig, utána pedig nem törődik velük a társadalom, és sokszor a saját családjuk sem. Ez nemcsak Magyarországon, de az egész régióban óriási probléma. Hatvan év felett még évtizedekig aktívan élhetnének az emberek, de sajnos sokan úgy gondolnak magukra, hogy rájuk már nincs szükség, mert ezt sugallja feléjük a társadalom.

Ti hogyan viszonyultok az öregedéshez?

Félek tőle. Látom, hogy mennyire félelmetes és nehéz ez a folyamat.

Amikor kerestük a színészeket a filmhez, rengeteg idős emberrel találkoztunk. Azt figyeltük meg, hogy a nők sokkal inkább aktívak maradnak idős korukra is, ami elképesztően inspiráló. Jógáznak, túráznak, igyekeznek tevékenyen tölteni az idejüket. Ha az ember aktív marad, és hasznosnak érzi magát, akkor talán kevésbé ijesztő az időskor. Ehhez azonban teljes szemléletváltásra lenne szükség, nemcsak egyéni szinten, hanem társadalmilag is. Spanyolországban és a nyugati országokban sokkal inkább jellemző tapasztalat, hogy a nyugdíjasok kiülnek egy kávézó teraszára és beszélgetnek, közösségi életet élnek. Számukra az öregség azt jelenti, hogy élvezik az életük munkájának gyümölcsét, nem pedig azt, hogy várják a halált a négy fal között.

Hét hónapon át tartott a szereplőválogatás. Hogyan esett a választásotok Szacsvay Lászlóra és Kizlinger Lillára a két főszereplő, Béla és Zoé szerepére?

Azért is tartott ilyen sokáig a casting, mert nagyon sok szerep volt ebben a filmben. A két főszereplő neve már elég korán felmerült, végül egy hosszú folyamat végén esett rájuk a választásunk. Szacsvay Lászlót először nehezen tudtam elképzelni Bélaként, mert a középen borotvált bajsza miatt úgy néz ki, mint egy gróf, márpedig a karakter nem ebbe a társadalmi státuszba tartozik. Sokáig nem találtuk a megfelelő színészt Béla szerepére, ezért behívtuk Szacsit. Azonnal éreztük, hogy ő lesz a tökéletes választás. A produkció kedvéért végül hajlandó volt megnöveszteni a bajszát, amelyet előtte negyven éven át mindennap borotvált. Amikor készültünk a Valami madarak filmtervének pitchelésére, forgattunk egy bemutatkozóanyagot a filmhez, amelyben két amatőr színész alakította Bélát és Zoét. Kellett viszont két profi színész, akik narrálják a karaktereket. Valaki mondta, hogy ha balhés tinédzserlányról van szó, akkor Kizlinger Lilla lesz a tökéletes választás, így ő mondta fel Zoé szövegét. Amikor évekkel később kerestük, hogy ki alakíthatná Zoét, próbáltunk felfedezni egy új arcot, egy amatőr színészt, de nem találtunk megfelelő jelöltet. Végül eszünkbe jutott, hogy Lilla egyszer már a hangját adta a karakternek. Behívtuk egy castingra és nagyszerűen teljesített. Amikor együtt álltak a kamera elé Szacsival, azonnal láttuk, hogy megvan a két főszereplő. Ők ketten egyébként ugyanúgy viselkednek egymással az életben is, mint a filmben.

A humor felhasználásával az is volt a célotok, hogy tompítsátok a történet drámai élét?

Az elejétől fogva fontosnak tartottuk, hogy vicces is legyen a film, mert a szomorú pillanatok mellett az életben is sok a humor. 

Nem szociodrámát akartam forgatni az öregkor nehézségéről, hanem olyan alkotást, amely amellett, hogy fontos társadalmi témáról szól, szórakoztat is.

Komoly kihívást jelentett, hogy jól eltaláljuk a film humorát.

A humor abból is fakad, hogy a két szereplő folyamatosan cinikus és mogorva. Ha őket összeeresztjük, abból akarva-akaratlanul is olyan helyzetek születnek, amelyeken nevetni fog a néző.

Lassan hét éve foglalkoztok intenzíven az idősgondozás témájával. Mennyire változott meg, árnyalódott a véleményetek ez idő alatt a jelenségről?

Nem tudom, hogy megváltozott-e. Most sem tudom megválaszolni, mi lenne a megoldás az idősgondozás problémájára. A film sem tud megoldást kínálni, de nagyon fontosnak éreztük, hogy bemutassuk a problémát.

Bennem most jóval több félelem van, mint a film elkészítése előtt volt. A szereplőválogatás során sok időssel találkoztunk, akik fiatalabb korukban ismertek voltak. Ijesztő volt, hogy mennyit tud változni egy ember akár pár év lefogatása alatt is. Van abban valami igazságtalanság, hogy megöregszünk. Nem fair, hogy az ember az utolsó tíz évében visszakerül a gyermeki állapotába, és mások segítségére szorul. A film előtt ebbe nem gondoltam bele.

Van már újabb közös filmtervetek?

Igen, már írtunk hosszabb treatmentet hozzá. Egy szerelmes film lesz olyan emberekről, akik a társadalom peremén élnek, és akikről ritkán vagy soha nem készül film. Egyelőre ennyit árulhatunk el róla.

A Valami madarak december 14-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.