A huszadik századi szórakoztató zene története a ragtime-tól az új hullámig, 3. rész – A bebop stílus megjelenése

A jazz tanszakon a jazztörténet kiváló tanára, Friedrich Károly viccesen így vezette be a bebopról szóló előadását: a bebop volt az első nagy baj a jazztörténetben, mert hatására a műfaj elvesztette a közönsége 80 százalékát. Mint minden viccnek, ennek is csak a fele igaz, hiszen a 20. század közepén az új játékmód megjelenésével egy fantasztikus zenei fejlődés vette kezdetét. A jazz történetében az egyik legjelentősebb változást valóban a 40-es évek elején megjelenő bebop stílus hozta.

Ekkor vált a jazz szórakoztató tánczenéből színpadi muzsikává, amelyre már nem táncolt a közönség, hanem ülve hallgatta.

Természetesen ez azt is eredményezte, hogy ez a fajta jazz sokkal kisebb közönséget vonzott, mint a korábbi műfajai. A stílus korai időszakából nem maradtak fent felvételek, mert az amerikai zenészszakszervezet 1942-ben bojkottot hirdetett a lemezkiadók ellen a jogdíjak igazságtalan elosztása miatt, ezért 1945-ig nem is jelentek meg új lemezek. Így ez az új jazz stílus eleinte nem jutott el a szélesebb közönséghez.

A bebop szó az énekesek által improvizációknál használt, nyelvi értelemben jelentés nélküli, de ritmikai variációkra nagy lehetőséget adó szótagokra utal. E műfaj esetében nem a dalok témáján volt a hangsúly, sőt, a fókuszba a hangszeres improvizáció került. Amíg a swingkorszakot a big bandek jellemezték, a bebopkorszakban ismét előtérbe kerültek a kisebb formációk – kvintettek, szextettek. A leggyakoribb felállás az a kvintett formáció volt, amely a szaxofont, a trombitát, a zongorát, a bőgőt és a dobot foglalta magába.

A stílusra jellemző gyors tempó virtuóz szólókra adott lehetőséget.

A kíséretben lévő színesebb, időnként kicsit disszonáns harmóniák extrémebb dallamvilágot tettek lehetővé a szólisták számára. A műfaj ritmusvilágára nemcsak a pörgős tempó volt jellemző, hanem az is, hogy az új, érdekes dallamfordulatok izgalmas ritmikával jelentek meg a szólókban. A dobosok játékában a cintányéron játszott ritmus adta a zene alapvető lüktetését. Eközben a lábdob és a pergődob szinte véletlenszerű akcentusai színesítették a ritmusszekció hangzását. A dobosok ezzel az újszerű játékmóddal segítették a szólisták improvizációiban megjelenő újszerű ritmusokat. A lábdob időnként váratlanul nagy hangsúlyait a zenészek „bombának” nevezték. A dobolás új felfogása miatt a bőgő szerepe is megváltozott, az egyenletes „négyeket hozó” walking (sétáló) basszusok adták a stabilitást a ritmushoz. Ezért, míg korábban előfordult az, hogy egy jazz-zenekar felállt bőgő nélkül is, ettől kezdve elképzelhetetlen volt, hogy a bőgő ne legyen ott a formációban.

Az előadott számok gyakran a 30-as és 40-es évek közismert slágerei voltak, de ezeket gyorsabb tempóban játszották, és a kíséretben lévő akkordokat is bonyolultabbakra cserélték. A népszerű számok választása mögött az is állt, hogy ezek a zenészek által ismert kompozíciók voltak, így próba nélkül is tudtak együtt játszani. Gyakori volt, hogy ismert számok akkordmeneteire írtak új, modern témákat a muzsikusok. Például George Gershwin I Got Rhythm című szerzeményének harmóniavázára több kompozíció is született, például Sonny Rollins Oleo című száma vagy a közismert rajzfilmsorozat, a Frédi és Béni főcímdala is erre épült. Ezt a jellemző harmóniasort az amerikai jazz-zenészek Gershwin számára utalva „rhythm changes”-nek hívják, míg a magyar jazzisták Oleo-körként hivatkoznak rá az előbb említett Sonny Rollins-szám után. A bebop egyik előfutárának Louis Armstrong West End Blues című felvételének bevezetőjét tekintik. Armstrong játékában itt jelenik meg először a később a műfajt meghatározó ritmika és dallamvilág. Érdekesség ugyanakkor, hogy Armstrong később elég lesújtóan nyilatkozott erről az új stílusról.

A bebop kialakulásának egyik kulcshelyszíne Kansas City volt, ahol Count Basie zenekara új szintre emelte a swing stílus játékmódját (ahogy ezt sorozatunk előző részében már bővebben kifejtettük). Ennek a zenekarnak nagy rajongója volt Charlie Parker altszaxofonos is, aki a bebop stílus kifejlesztésének egyik úttörője. Rá nagy hatással volt a Basie-zenekar szaxofonosa, Lester Young. Később Parker a lemezjátszó gyorsabb sebességén hallgatta Young felvételeit, ezzel is inspirálódva az új játékmód kialakításához. Érdemes meghallgatni Lester Young Pennies from Heaven című felvételét, melyet alább linkelünk, másfélszeres sebességgel. Így szinte bebopfelvételként működik a kompozíció.

A bebop egyik fontos előfutára volt a szaxofonos Coleman Hawkins Body and Soul című száma. Habár Hawkins az akkori stílusból indult ki, a felvétel formaiság és dallamvilág tekintetében az új stílus felé mutatott. A bebop legjelentősebb helyszíne 1948-tól a New York-i 52. utca lett, ahol a jazzklubokban virágzott a jazz új hangja.

Meghatározó volt ezek közül a Minton’s Playhouse, ahol olyan, a stílus kialakulásában fontos szerepet játszó muzsikusok találkoztak és játszottak együtt, mint a szaxofonos Don Byas, a zongorista Thelonius Monk és a gitáros Charlie Christian,

aki az első jelentős jazzgitáros volt. Thelonius Monk így nyilatkozott erről: „A bebop nem szándékos fejlesztés eredménye volt. Olyan zenét akartunk játszani, amilyenre mások nem voltak képesek.” Az új zenei áramlat nagy hatással volt a beatnemzedék más művészeti ágainak alkotóira: írókra és festőkre is. Jack Kerouac híres Úton című regényében is többször megjelenik ez a zenei műfaj.

A bebop talán két legemblematikusabb muzsikusa a korábban említett szaxofonos Charlie Parker, és a trombitás Dizzy Gillespie. Parker 1920-ban született Kansas Cityben. Bird (azaz angolul madár) volt a beceneve, mert egy anekdota szerint egyszer elütött az autójával egy csirkét, amelyet ezután magával vitt, hogy később megegye. Zenészkörökben híres volt óriási étvágyáról. A legenda szerint 1936-ban a Reno Clubban beszállt Count Basie zenekarának tagjaival egy jam sessionbe, de olyan gyengén játszott, hogy a híres dobos, Papa Jo Jones játék közben leszerelte az egyik cintányérját, és keresztüldobta a termen, ahol hatalmas csörömpöléssel ért földet. Ezzel jelezte, hogy Parker hagyja abba a szólóját. Ez a szégyenteljes szituáció arra sarkallta Parkert, hogy őrült mennyiséget, naponta 10-15 órát kezdjen gyakorolni. Hamarosan hatalmas tudásra tett szert. 1939-ben New Yorkba költözött, ahol mások mellett a világ egyik legvirtuózabb zongoristája, Art Tatum zenekarában játszott, ami nagy hatással volt a későbbi stílusára. Ebben az időben fejlesztette ki új, saját virtuóz játékmódját. Rendszeresen összejárt a kor fiatal zenészeivel a Harlem fontos klubjaiban, mint amilyen a Minton’s Playhouse és a Monroe’s Uptown House. Ez idő tájt Parker sokat tanult az elismert zenetanártól, Maury Deutschtól is. 1940-ben visszatért Kansas Citybe, ahol Jay McShann zenekarában játszott. Itt Gene Ramey bőgőssel elkezdtek kísérletezni egy új harmóniai és ritmikai felfogáson. Érdekes, hogy a trombitás, Dizzy Gillespie hasonló úton járt ebben az időben. Ő Cab Calloway zenekarában találkozott Milt Hinton bőgőssel, akivel ugyanezen dolgoztak. Parker 1942-ben kilépett McShann zenekarából, és egy évig Earl Hines bandájában játszott, ahol megismerkedett Dizzy Gillespie-vel. Az ő találkozásuk a jazztörténet egyik fordulópontját jelentette.

Parker egész karrierje során komoly drogfüggőséggel küzdött. 1955. március 12-én halt meg az erdélyi magyar származású Pannonica bárónő lakosztályában a New York-i Stanhope Hotelben, miközben a Dorsey fivérek színpadi show-ját nézte a televízióban. Pannonica bárónő nagy jazzrajongó volt, előszeretettel segített a sokszor nehéz egzisztenciális helyzetben lévő zenészeknek. Parker rossz egészségügyi állapota ellenére korábban nem volt hajlandó kórházba menni. Halálának hivatalos oka lebenyes tüdőgyulladás és vérző fekély volt, de Parker ekkor már előrehaladott májzsugorodástól is szenvedett. Halálának közvetlen oka valószínűleg szívroham lehetett. Túlhajszolt életvitelének eredményeképpen a boncolást végző halottkém tévesen 50-60 év közöttinek becsülte a 34 éves Parker holttestét. Életéről 1988-ban Clint Eastwood készített filmet Forest Whitaker főszereplésével.

Dizzy Gillespie 1917-ben született a dél-karolinai Cheraw városában. Édesapja szintén muzsikus volt, a helyi zenekart vezette, így Dizzy már négyévesen zongorázni kezdett. Tizenkét éves korára már autodidakta módon megtanult harsonán és trombitán játszani, és ösztöndíjjal felvételt nyert az észak-karolinai Laurinburg Konzervatóriumba. Első profi állása 1935-ben Frank Fairfax zenekarában volt, később Edgar Hayes, majd Teddy Hill zenekarának tagja lett. Egy évig Cab Callowayjel is játszott.

1944. február 16-án közreműködött Billy Eckstine zenekarának felvételein, amelyek a híres harlemi Apollo Theaterben lettek felvéve. Ezeket tekintik a bebop első hivatalos felvételeinek.

1945. június 22-én a New York-i városházán tartott koncertjével széles közönség előtt mutatta be az új zenei stílust. A 40-es években Charlie Parkerrel közösen alkotott zenekaruk a jazztörténet egyik legjelentősebb formációja volt. Erről Miles Davis így írt könyvében: „Tudod, mi volt életem legnagyobb élménye? Mármint felöltözve. Amikor annak idején, 1944-ben, Missouriban, St. Louisban először hallottam együtt improvizálni Dizzyt és Birdöt.” A későbbiekben a fiatal Miles Davis vette át Dizzy helyét Charlie Parker zenekarában. Gillespie zeneszerzőként is jelentős muzsikus volt. Az olyan kompozíciói, mint a A Night in Tunisia mai napig a jazzegyüttesek repertoárján vannak.

Újító szelleme abban is megnyilvánult, hogy a 40-es évek második felében a big bandjében már kubai ütőhangszeresek is játszottak. 1979-ben jelent meg az önéletrajzi kötete To Be or Not… to Bop címmel. A bebop korai időszakából ki kell még emelnünk a zongorista Thelonious Monkot. Annak ellenére, hogy ő nem volt egy virtuóz muzsikus, egyéni stílusával, erőteljes kompozícióival a bebop kialakulásának és kiteljesedésének kulcsfigurájává vált. Öltözékével, megjelenésével is különbözött minden más zenésztől. Egyike volt annak az öt jazzmuzsikusnak, akik a Time magazin címlapjára kerültek. Az ő fotója 1964-ben volt látható a magazin főoldalán. Duke Ellington után az ő kompozícióit dolgozták fel a legtöbbször a jazz-zenészek. Talán nincs is olyan jazzmuzsikus, aki pályája során ne játszotta volna el például a Round Midnight című balladáját.

Miután a bebop kiemelte a jazz műfaját a szórakoztató slágerzene világából, olyan dimenzióba juttatta a műfajt, amely e nélkül a zenei forradalom nélkül elképzelhetetlen lett volna. A sorozatunk következő fejezetében ezt az utat is végigkövetjük a könnyűzene más áramlatainak bemutatásával együtt.