Interjú L. Simon Lászlóval, a Budapest Art Bridge Galéria művészeti vezetőjével: „Egy szellemileg nyitott, friss, kortárs helyszín jöjjön létre”

Budapestet nevezhetjük a galériák városának is, mert bár van sok olyan nyugat-európai nagyváros, ahol darabszámra több galériát találunk, de ha azt nézzük, hogy Magyarországon milyen szűk az a vásárlói réteg, aki meg tudja magának engedni a műtárgyak vásárlását, akkor nagyon sok képzőművészeti galéria található a fővárosban. Egy újonnan induló galéria esetében mi indokolta, mi motiválta a létrehozókat, tekintetbe véve a már létező konkurenciát?

A Budapest Art Bridge szándékaink szerint több lesz, mint képzőművészeti kiállítóhely. Polgári szalonként, irodalmi, zenei estek, könyvbemutatók, közéleti beszélgetések helyszíneként is fog működni. Most magát a galériát avatta fel Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter, de hamarosan megnyitjuk azt a kamaratermet is, ahol fiatal, kezdő művészeket kívánunk bevezetni a kulturális életbe. A BAB Galéria első körben nonprofit helyként fog működni. Ezt nem állami vagy önkormányzati támogatásokból, hanem a helyet alapító tulajdonos, a kiváló mecénás-üzletember, Gerencsér László szándéka szerint tudjuk megvalósítani. De nem titok, ha további helyiségekkel, s különösen közvetlen utcai bejárattal is tudunk bővülni, akkor kereskedelmi tevékenységet is fogunk folytatni.

A magyar közönség körében kevesen vannak, akik vásárolni is tudnak műalkotásokat, ezért a magángalériáknak is jelentős a kultúraközvetítő, művészetközvetítő szerepe. Így látják ezt a Budapest Art Bridge Galéria szervezői is?

A kortárs magyar művészeti alkotások hatékony kereskedelmének számos akadálya van. Egyrészt viszonylag szűk a műértő vásárlóréteg, vagy úgy is mondhatnám, a pénzbőség és a jó ízlés, valamint az igény a kiváló műtárgyak vásárlására nem feltétlenül találkoznak. Bár úgy tűnik, a különféle művészeti vásárok ezen a helyzeten sokat javítottak, de valljuk be, sok az értelmiségi, középosztálybeli, aki tudja, mit lenne érdemes megvenni a lakásába vagy az irodájába, éppen csak elegendő pénzzel nem rendelkezik. A gyermekük egyetemi tanulmányainak vagy lakásvásárlásának, a gépkocsijuk lecserélésének a finanszírozása mindig előrébb való, s ez teljesen érthető is. Aztán gond a magas áfa, nem is tud a magyar műkereskedelem versenyképes lenni a 27%-os forgalmi adóval. Ez utóbbi és a viszonylag magas jutalékok az okai annak, hogy még azon művészek nagy része is megkerüli a kereskedelmi galeristákat, akiknek szerződésük van velük, s közvetlenül, akár számla nélkül adják el az alkotásaikat a gyűjtőknek. Az utóbbi évek felméréseiből az is látszik, hogy a pénzzel rendelkezők körében nem a műtárgyak számítanak a legjobb befektetésnek. Azok közül, akik szívesen vesznek műalkotásokat, például sokkal kevesebben költenek szoborra, kisplasztikára, mint mondjuk ékszerre vagy órára.

Van-e olyan speciális működési módja ennek a galériának, ami eltér más magángalériákétól?

Nagyon fontos, hogy a mai kortárs – nem kereskedelmi – galériák gyakorlatilag csak a megnyitón vannak nyitva. Azért csinálnak finisszázsokat is, hogy a közönség legalább kétszer bemenjen az aktuális tárlatukra. Ennek anyagi okai is vannak, egyszerűen nincs pénzük személyzetre. A BAB Galéria a hét öt napján nyitva tart, még szombaton is – ez a galériaalapító Gerencsér László érdeme. Bár tudjuk, nehéz lesz beszoktatni a közönséget, a nyitás óta eltelt idő is azt igazolja, lasszóval kell fogni a látogatókat.

A Budapest Art Bridge elnevezés mögött milyen gondolatok húzódtak meg, tekintve akár azt is, hogy BAB betűjellel más galéria is működik a fővárosban, Budapest Art Brut elnevezéssel?

Megnéztük, hogy milyen hasonló nevű galériák működnek, s hogy milyen az érdeklődés irántuk. Végül úgy döntöttünk, nyugodtan meg fogunk férni egymás mellett, és senki sem fog összetéveszteni bennünket. 

A kiváló lokációnk, az Erzsébet híd közelsége, valamint a művészet összekötő szerepéről vallott nézeteink miatt választottuk a nevünket.

Az angol névhasználatnak pedig az az oka, hogy a külföldi turistákat és a szakmabelieket is be akarjuk csábítani.

Az első kiállítás a Laterex Építő Zrt.-vel együttműködve valósult meg, s ebből – sokan, főképpen a szegény képzőművészek – arra következtethetnek, hogy itt sok milliárd forintos anyagi lehetőség áll a galéria mögött. Így van ez?

Az alapító Gerencsér László cége biztosítja a hátteret. Ez példaértékű dolog szerintem. Több mint egy évtizede vallom, a kultúra magántámogatásának újra polgári erénnyé kell válnia. Sőt, az lenne jó, ha divat lenne, ha az üzletemberek számára nem csak az lenne presztízskérdés, hogy kinek melyik focistadionban van páholya vagy skyboxa. Én természetesen azt sem becsülöm le, de a kultúra támogatására is szükség van. Egy jó értelemben vett sznobéria a mi területünknek is jót tenne. Visszatérve a kérdésre: a Laterex egy építőipari vállalat, aminek nem kedvez a jelenlegi gazdasági környezet. Hiszen látjuk, folyamatosan csökkennek az ágazat cégeinek megrendelései és árbevételei is. Egy ilyen helyzetben mások a meglevő támogatásaikat is csökkentik vagy lehúzzák, a Laterex szerencsére éppen fordított stratégiával rendelkezik, ami véleményem szerint meg is fogja teremni a gyümölcsét. Tehát a forrásaink nem korlátlanok, de nem is élnénk vissza Gerencsér úr bizalmával. Magam egyébként is régóta annak vagyok a híve: kevés forrásból sokat létrehozni. S minthogy befogadóhelyként is fogunk működni, az általunk szívesen látott folyóiratok, könyvbemutatók költségeit nyilván nem mi álljuk. Ugyan nem fogunk tőlük terembérleti díjat kérni, de a honoráriumot vagy a cateringet a befogadott programok esetében nekik kell állniuk. Viszont cserébe szép, igényes helyszínt kapnak, formálódó-bővülő közönséggel, ahol mi magunk is promotáljuk az eseményeket.

Már az első kiállításon is nagyon fontos képzőművészeket nyújtottatok a közönségnek. Miért éppen őrájuk esett a választásotok?

A megnyitón is elmondtam: „olyan alkotókat, akik megítélésünk szerint a honi és határon túli magyar művészet élvonalába tartoznak vagy tartozhatnának, ám a világtrendekhez igazodó kurátori szűkkeblűség, a divatokat kiszolgáló művészettörténészi szakértelem nem akarja őket a helyükön kezelni. És akikről a kultúrpolitika már csak azért sem vesz tudomást, mert a képzőművészet intézményrendszere, különösen az értéket teremtő kereskedelmi és nonprofit galériák nincsenek a látóterében. Olyan művészekre akarunk figyelni, akik túl vannak a hatvanas-hetvenes évek egyébként sok új értéket hozó, s akkor valóban rendkívül izgalmas avantgárdján, akik úgy nyúlnak hagyományos eszközökhöz, úgy alkalmaznak klasszikus technikákat, hogy mindeközben kortársak, azaz elevenek és frissek maradnak. Akik nem mondanak le a figurativitás örökérvényűségéről és a történetmesélésről. Mivel magam is rajongója vagyok – a pop-arttól a fluxuson át a konceptualizmusig – számos progresszívnek tartott irányzat alkotásainak, természetesen nem az absztrakció vagy éppen a nonfigurativitás elvetéséről van szó, pusztán annak az abszolutizálását kérdőjelezzük meg. S mindeközben valljuk, a kortárs művészet nem is létezhet a szó eredeti értelmében vett absztrakció nélkül.” Galériánkban „programszerűen ragaszkodunk ahhoz, hogy az általunk bemutatandó művészek számára a magas szintű mesterségbeli tudás alapkövetelmény,

s nyugodtan ki merjük mondani: az alkalmanként jól működő, gyakran hatásvadász blöffök sorozata nem válthatja ki az elmélyült gondolkodásra, intellektuális erőfeszítésekre alapozott magas színvonalú alkotómunkát.

Ugyanakkor a tökéletes technikai felkészültség sem pótolhatja a gondolattalanságot, nem fedheti el az intellektuális restséget, s nem hazudhatja azt magának, hogy ugyanazon a módon és vizuális nyelven érvényesen lehet beszélni a mi időnkről, mint amiként azt a korábbi évszázadok kiváló mesterei a saját korukban megtették. Az igazi tehetség ugyanis képes saját vizuális nyelvet, kódkészletet és egy egész univerzumot is teremteni, ez különbözteti meg a tisztes iparosoktól, akiket ugyan joggal becsülünk meg, ám mégsem vehetjük be őket a művészeti programunkba.” A Budapest Art Bridge működésének lényegéhez fog tartozni azon alkotói közösségek tevékenységének feltárása, akik értékteremtő munkájukkal hosszú évtizedek óta szolgálják az előbb ismertetett szellemiséggel azonosuló vagy rokonítható művészeket. Ezért mások mellett olyan művésztelepek és művészeti csoportosulások alkotói is figyelmet fognak kapni nálunk, mint amilyen például a MAMŰ, a gyergyószárhegyi vagy éppen a szolnoki művésztelep.

Mennyire tud ma egy galéria összművészeti szerepet is betölteni, akár az alkotók, akár a közönség igényeit tekintve?

Már a megnyitón is fantasztikus érzés volt, hogy Balog József Liszt-díjas zongoraművész koncertezett, aminek az egyik előfeltétele volt egy új zongora vásárlása. Ez is Gerencsér László ötlete volt, s persze finanszírozta is. A BAB-ban minden adott ahhoz, hogy színvonalas kamarakoncerteket vagy kisebb előadóművészeti esteket rendezzünk.

A magyar kultúrában eddig betöltött szerepeid, pozícióid mennyiben tudnak segíteni a mostani művészeti vezetői munkádban? Gondolok itt akár kultúrpolitikusi, akár múzeumigazgatói állásaidra.

Már nem vagyok múzeumigazgató, amit egyrészt sajnálok, de fel tudtam dolgozni a méltatlan eljárást, mert már egyébként is hozzászoktam, hogy az aktivitásom irritál egyeseket. A kapcsolatrendszerem mind a politikában, mind a művészeti életben kiterjedt, fontos volt, hogy a kulturális ügyek iránt elkötelezett miniszter, Navracsics Tibor avatta fel a galériát, és sokak mellett Vincze Máté, a közgyűjteményekért felelős helyettes államtitkár is ott volt a közönség soraiban. 

De itt most nem a politika a fontos, hanem az, hogy egy szellemileg nyitott, friss, kortárs helyszín jöjjön létre. Erre garancia az, hogy a művészeti értékítéletet sosem kevertem össze a politikaival, így az alkotótársak felől is érzem a bizalmat.

Úgyhogy gőzerővel haladunk előre, de nemcsak az új fővárosi galériában, hanem a velencei-tavi művészeti központunkban is, ahol a szakmai programok nagy részéért is én felelek. Büszke vagyok a közelmúltban megnyílt kápolnásnyéki Szűcs Galériára, ami a sikeresen működő Vörösmarty Emlékház és a Liszt Művészház kínálatát bővítette ki, de fontos, hogy olyan kiállításokat is készíthetek, mint amilyen a Szombathelyi Képtár textilgyűjteményéből rendezett tárlat a Halász-kastélyban. S közben igyekszem alkotni is: a napokban mutatta be a Székesfehérvári Balett Színház a holokauszt 80. évfordulója alkalmából született Kövek című táncdrámát, aminek a szövegírására engem kért fel Egerházi Attila rendező-koreográfus.

Milyen közönségre számítotok a galériában? Kik fogják látogatni?

A Kossuth Lajos utcában „vonuló” turistákon kívül fontos számunkra a környékbeli iskolák diákjainak a megszólítása. A galéria vezetője Elek Tünde kolléganőm, aki korábban a Magyar Nemzeti Múzeumban azon az osztályon dolgozott, amelyik éppen a közönségszervezésért és a rendezvényekért volt felelős. De meghatározó az V. kerület lakosok elérése is, erről fogunk beszélni Szentgyörgyvölgyi Gáborral is, aki jelen volt a megnyitón, s aki önkormányzati képviselőként is sokat tesz a Belváros kulturális életéért.