Bűn és bűnhődés gyerekszemmel – Interjú Révész Bálint filmrendezővel

Egy interjúban említetted, hogy 2017-ben, miután befejezted előző dokumentumfilmedet, a Nagyi projektet, nem tudtad, hogy mihez kezdj az életeddel. Alkotói válságban voltál?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy vákuumba kerültem. Nagyon sokat dolgoztam valamin, ami véget ért, és nem tudtam, mi legyen a következő projekt. Egyre jobban érdekelt az az élményanyag, amelyet hat- és tizennyolc éves korom között tapasztaltam meg egy nyári gyerektáborban. Főleg a bűn és bűnhődés témája és a transzcendens gyerekkori élmények foglalkoztattak. Ekkor láttam meg Dávid videóinstallációját, amely a diplomamunkája volt a képzőművészeti egyetemen. Óriási hatással volt rám. Felhívtam, és megkértem, hogy készítsünk belőle valamit közösen. Ez lett a KIX.

Dávid 2011-ben kezdett el forgatni Sanyiról, te hat évvel később csatlakoztál a projekthez. Dávid hogyan ismerte meg Sanyit?

Dávid épp a Boráros téren sétált, és látta, hogy három 8 év körüli srác átmászik a Petőfi híd korlátján. Gyorsan lőtt róluk néhány fotót, aztán ment tovább. Fél óra múlva ugyanez a társaság, Sanyi és a testvérei odamentek hozzá, és kölcsönkérték a gördeszkáját. Tulajdonképpen nem Dávid találta meg Sanyiékat, hanem fordítva. Nagyon hamar összebarátkoztak. Amikor 2017-ben felhívtam Dávidot, hogy szeretnék csatlakozni a projekthez, rábólintott. Elkezdtem vázlatokat és pályázatokat írni. Sikerült támogatást szerezni a filmhez. Csatlakoztam a forgatáshoz, és én is összebarátkoztam Sanyiékkal.

Számodra miért volt fontos Sanyi és az ő története? Mit akartál ebből megmutatni?

Nagyon karizmatikus figura.

Dávid tizenhat perces videóinstallációjában egy olyan gyereket láttam, aki átlát a felnőtt élet ellentmondásain, és odaszól a társadalomnak.

Ezzel a gondolattal tizenévesként én is nagyon tudtam azonosulni, de felnőttként is erősen hat rám. Nagyon megmozgatott Sanyi kényszeredett felelősségvállalása. Olyan szerepeket töltött be, amelyeket egy tizenkét éves gyereknek nem kellene. Én is hasonló tapasztalatokat éltem meg az ő korában, de kívülről nézve egészen más perspektívából láttam rá erre az élethelyzetre.

A filmben az látszott, hogy Sanyi szülei örülnek, hogy összejártok. Soha nem ellenezték, hogy barátkoztok, és filmet forgattok róla?

Sosem volt bennük ellenérzés ezzel kapcsolatban. Amikor ez utólag szóba került, Sanyi anyukája, Móni többször is azt mondta, hogy ha el akart volna küldeni minket, akkor már az elején megtette volna. Úgy tekintettek ránk, mint megbízható felnőttekre, akikre rábízhatták a gyerekeiket. Hálásak voltak nekünk. Tulajdonképpen kiszervezték azt a feladatot, amelyre nem volt idejük. Olyan volt, mint egy távoli rokonság vagy bébiszitterkedés. Amikor Sanyi az iskolában egyre több tantárgyból bukott meg, és a magatartásával is gondok voltak, más típusú jelenlétre volt szükség részünkről, de a lényeg ugyanaz maradt. Az volt a szerepünk, hogy lebeszéljük a hülyeségekről, és más perspektívákat mutassunk neki ahhoz képest, amiket korábban látott maga előtt.

A filmben többször is látni, hogy rászóltok Sanyira, ha valami veszélyeset csinál. Olyanok voltatok neki, mint két báty?

A forgatás alatt igen, most már inkább távoli rokonok.

Hogyan tudtatok egyszerre dokumentumfilmesként és vigyázó póttestvérként mozogni a folyamatosan veszélyt kereső Sanyi mellett?

Nagyon sokszor be sem kapcsoltuk a kamerát. Elsősorban barátság volt, csak utána film. Amikor forgattunk, a kamera jelenléte koncentráltabbá tette a beszélgetéseket, sokkal fontosabb témák merültek fel, és mélyebb gondolatok kerültek felszínre.

Dávid említette egy interjúban, hogy egy olyan deszkás videó volt a kiindulópont, amelynek van mondanivalója és szociális kontextusa. Hogyan alakult ki a KIX végleges stílusa és formanyelve? Volt valamilyen előképetek, hogy milyen dokumentumfilmet akartok készíteni?

Harmony Korine és Alan Clarke világa Dávidhoz és hozzám is közel áll. Fontosnak tartottuk, hogy megtartsuk a nyers, karcos, közvetlen, kaleidoszkópszerű vizualitást. Az események nincsenek túlmagyarázva, csak egymás után következnek. 

A film képi világában azt akartuk visszaadni, hogy gyerekként hogyan láttuk a világot.

A belső motivációk magját akartuk megmutatni. Van egy jelenet, amikor Sanyi és a barátai játékból verekednek. Ha egy kicsit más szögből nézzük, ez olyan, mint egy démoni tánc. Ezeket a hangulatokat akartuk megragadni.

Dávid intermédia-művészként végzett, te pedig dokumentumfilm-rendező vagy, így két különböző nézőpontot képviseltek. Sok olyan alkotói kérdés volt a forgatás és a vágás alatt, amelyben nem értettetek egyet, és az egyik félnek valamennyire engednie kellett?

Egy rendezőnek több ezer döntést kell meghoznia, mire elkészül egy film. Két rendező esetén nem kétszer annyi döntést hoznak meg, hanem a sokszorosát, de ez nem feltétlenül rossz. Majdnem nyolcvan héten át, nettó másfél évig vágtuk a filmet. Brutális élmény volt. A vágás majdnem fele azzal telt, hogy beszélgettünk egy szobában és megosztottuk az érzelmeinket. Én nem úgy dolgozok, hogy leülök és elkezdek írni. Fontos, hogy tudjak beszélgetni valakivel. Ilyen szempontból is előnyös volt, hogy ketten készítettük a filmet. Mindig ott volt mellettem valaki, akivel tudtam beszélgetni.

Sanyiban mennyire tudatosult a találkozások alatt, hogy film készül a felnövéséről?

Tudatosan és rendszeresen kommunikáltuk felé és a szülei felé is. Elmondtuk nekik, hogy bár nem tudjuk, mikor és hogyan, de el fog készülni egy film, amelyet bemutatnak a tévében és a mozikban is. Amikor kész lett a KIX, nem igazán akarták megnézni. Sanyit is csak nagyon nehezen tudtuk rávenni. Közömbösek voltak a film és a téma kapcsán, és most is azok.

Ennek az is lehet az oka, hogy a saját helyzetükből nézve nem látnak rá, hogy miért érdekes ez a történet?

Igen, valószínűleg ez is az oka. Nehezen tudják egy másik szűrőn keresztül látni a saját történetüket. Sanyi barátnőjén, Ramin azt láttam, hogy nagyon átélte a külső szemlélő perspektíváját. Ugyanakkor megértem Sanyit. Képzeld el, hogy bemutatnak a moziban egy filmet, amely a legcikibb tinédzserkori sztorijaidat dolgozza fel!

Sok olyan pillanat volt a forgatáson, amikor azt mondta Sanyi vagy az egyik családtag, hogy állítsátok le a kamerát?

Volt pár ilyen helyzet, de nem volt jellemző. Az egyik benne is van a filmben, amikor Sanyi anyukája mondta, hogy most ne filmezzünk. A nagyon intim vagy érzékeny szituációknál éreztük, hogy ki kell kapcsolni a kamerát.

Tizenkét évig tartott a forgatás, ebből te hét évig vettél részt a projektben. Ennyi idő alatt rengeteg minden történhet egy ember életében. Voltak olyan helyzetek vagy időszakok, amikor fennállt az esélye, hogy nem fog elkészülni ez a film?

Sokáig nem. Amikor megtörtént a tragédia, és kiderült, hogy Sanyi belekerült egy gyújtogatási ügybe, amelyben egy ember életét vesztette, át kellett gondolnunk az egész tevékenységünket az alapjaitól. Mérlegelnünk kellett, hogy akarjuk-e ezt az egészet, jó-e ez nekünk, jó-e Sanyinak, mi a célunk a filmmel. Akkor felmerült, hogy abbahagyjuk. Sanyi hónapokig nagyon maga alatt volt. Dáviddal nem tudtuk eldönteni, hogy mi a viszonyunk a történethez, haragszunk-e Sanyira, magunkra vagy az egész világra. Végül arra jutottunk, hogy ha valamikor, akkor most kell elkészíteni ezt a filmet, Sanyinak most van a legnagyobb szüksége ránk, és ez a történet most tudja elérni a legszélesebb tömegeket.

Sokat gondolkodtatok rajta, hogy hogyan mutassátok be Sanyi életének ezt a szakaszát?

Nagyon sokat. Úgy akartuk bemutatni a tragédiát, hogy ne erre fusson ki a film, de a végén ez kapja a hangsúlyt. A legvégén próbáltuk visszaterelni a nézőt abba az érzésbe, amely a film elejéből áradt, amikor zsigerileg mentünk Sanyival. 

Az volt a cél, hogy a saját példánkon keresztül mutassuk be azt a felelősséget, amelyet az ilyen történetek kapcsán társadalmi szinten mindannyian hordozunk.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem tudtunk többet foglalkozni ezekkel a srácokkal.

Személyes felelősséget éreztek az eset kapcsán?

Igen. Egy ideális világban nem kellene ennyit foglalkozni az ilyen élettörténetekkel. De nem abban élünk. Persze ez a felelősség csak egy bizonyos szintig érvényes, mert két huszonéves fiatal nem tudja feláldozni az életét annak az oltárán, hogy megmentsen egy gyereket attól, hogy butaságot csináljon. De felmerült bennünk a kérdés, hogy miért nem voltunk mellette még ennél is többet.

Sanyit néhány héttel a film magyarországi premierje előtt mondta ki bűnösnek a bíróság a gyújtogatás miatt. Mit gondoltok a döntésről?

Első fokon garázdaság miatt ítélték el, ami ellen fellebbezett az ügyészség, tehát nincs jogerős ítélet. Szerintem ez a helyzethez mérten egy közel igazságos ítélet lenne.

A KIX már a hivatalos magyarországi premier előtt számos díjat kapott itthon és külföldön is. Milyen utat kellene bejárnia a filmnek, milyen társadalmi hatásokat kellene elérnie, hogy azt mondjátok, elértétek a célotokat?

Már több mint ötven külföldi fesztiválon bemutatták, és több mint húsz díjat nyert. Európa nagy részében megy tv-ben is. Óriási fegyvertény, hogy Magyarországon moziban is láthatja majd a hazai közönség. Ennek köszönhetően nagyobb az esélye, hogy befolyásolja a közbeszédet. Az a célunk, hogy egy össztársadalmi kampány keretében minél szélesebb rétegekhez eljusson a film. Ennek kapcsán nyáron elindítottunk egy programot, és civil szervezeteket, állami szereplőket, iskolákat is felkerestünk a filmmel. Ha minden baráti kör felkarolna egy Sanyit, akkor sokkal jobb társadalomban élnénk.

Említetted, hogy nagy fegyvertény, hogy moziban is láthatja a közönség a filmeteket. A MADOKE (Magyar Dokumentumfilmesek Egyesülete) elnöke, Ugrin Julianna említette egy interjúnkban, hogy a disztribútorok kétszer is meggondolják, hogy foglalkozzanak-e egy dokumentumfilmmel. Könnyen találtatok forgalmazót a hazai piacon?

A Cirkónak írtunk először, mert nagyon jó tapasztalataink vannak velük. Azonnal igent mondtak, és remekül működik a közös munka. Ha nemet mondtak volna, akkor felkerestük volna a másik két-három hazai forgalmazót, akik szívesen foglalkoznak független, társadalomkritikus filmekkel.

Dávid tizenhárom, te pedig hét évig dolgoztál a KIX-en. El tudtad már engedni a filmet? Egyáltalán el kell?

Szerintem nem lehet. Ha bemutatják a moziban, akkor tartunk a munka kétharmadánál. Utána el kell juttatni a közönséghez, és beszélni róla. Ez még csak a második egész estés dokumentumfilmem, ezért nem érzem nehéznek a munkának ezt a részét.

Sanyi eddig egyetlen közönségtalálkozón sem vett részt, és azt mondtátok, hogy nem is szeretne a jövőben sem. Ennek mi az oka?

Az egyik az, amit korábban is említettem: nagyon nehéz lehet feleleveníteni a kellemetlen tinédzserkori emlékeit és a tragédiát. Szégyelli magát. Ezt említette is nekünk. A gyújtogatási ügy traumatikus a számára. Megértem a döntését, de szerintem túl fog jutni ezen, és néhány év múlva el fog jönni egy-egy közönségtalálkozóra.

Rád milyen hatással volt ez a film? Mit változtatott rajtad?

Eddig sokkal jobban érdekelt, hogy sikerült-e, vagy sem kijutni egy filmfesztiválra. Most már úgy állok hozzá, hogy dolgozni kell, aztán majd lesz, ami lesz. Régen hangosan ujjongtam, amikor kiderült, hogy elfogadták egy pályázatomat. Ha most sikerül valami, azt kérdezem: hol a következő kiírás? A másik dolog pedig a már említett kényszeredett felelősségvállalás, amelyet utólag már teljesen másként látok. Izgalmas volt látni, hogy Sanyi tizenhárom évesen sokkal nehezebb kihívásokkal néz szembe, mint sok felnőtt. Érdekes volt figyelni, hogyan változik ez a karakter. Nagyon örülök, hogy megismerhettük. Óriási figura, és nem csak filmes értelemben. Egy hatalmas szívű barát. Emberileg gazdagabbak lettünk általa.

A KIX november 21-től látható a magyar mozikban a Cirko Film forgalmazásában.