„Anyám olyan pasikat szeret, akik verik” – Kritika az It Ends with Us – Velünk véget ér című filmről

Egy fiatal virágárusnő és egy idegsebész kapcsolata; sorsszerű találkozások és pőre igazságok – ez dióhéjban Colleen Hoover regénye. Az írónő eddigi legsikeresebb műve ugyan könyv formában már 2016-ban megjelent, csak az utóbbi években vált népszerűvé, hónapokig a sikerlisták élén állt Magyarországon és külföldön egyaránt. A regény olyan fajsúlyos témákat boncolgat, mint a családon belüli erőszak, a párkapcsolati bántalmazás, illetve a generációs traumák feldolgozása. Lily és Ryle kapcsolata nem csupán az írónő fantáziájának szüleménye: a főszereplő karakterét saját édesanyjáról és a vele megtörtént esetek alapján mintázta.

„Anyám olyan pasikat szeret, akik verik” – hangzik el a film első jeleneteiben. Jóllehet egy filmes feldolgozás soha nem tudja teljes mértékben adaptálni az alapművet, Justin Baldoni igyekezett hűséges maradni Hoover regényéhez, a film sok dialógusa szóról szóra követi az abban foglaltakat. Azonban a könyv árnyalt, bensőséges elbeszéléseit kihagyja a film, Lily belső monológjai és naplóbejegyzései elvesznek az adaptálás során. A fiatal lány a múltban naplójában leveleket ír Ellen DeGenereshez (a The Ellen Show műsorvezetője), melyekben elmeséli a vele történt kínos szituációkat, gondolatait és kételyeit. A könyvben ezt tekinthetjük egy elbeszélésen belüli elbeszélésnek, hiszen Lily a történet narrátora és a levelek írója is. Ebből a film csupán a nézőpontot veszi át, így

a könyv érzelmi ereje kevésbé tud érvényesülni a mozivásznon.

A karakterek és a szituációk leegyszerűsítése egy hideg és élettelen összképet eredményez. A múltban történt események felidézésére a film csak flashbackek montázsával hivatkozik – ami hamar gépiessé válik. De a történet elbeszélésmódjának problémái eltörpülnek amellett, hogy az It Ends with Us megpróbálja romantizálni az erőszakot.

„Vagy mi törjük meg a sablont, vagy a sablon tör meg minket” – utal a film plakátjának idézete a traumákra, a nehézségekre, mindarra, amitől Lily egész életében szabadulni és menekülni próbált. E témákat a film előzetese is felvillantja, de a trailer képsorai csak ígéretek maradnak. A film próbál egyensúlyozni a valóság ábrázolása és a túlzott dramatizálás között, de nem tud mélyre hatolni, csak kapargatja a felszínt ezekben a megrázó esetekben. A látványban és a drámai csúcspontokban nem szenved hiányt a film, viszont a pszichológiai mélység nagyon is hiányzik – kérdés, hogy mennyire volt célja a rendezőnek ennek bemutatása.

Szép és gazdag emberek, őrülten vagy kegyetlenül egymást szerető párok, menekülőutak. Így ismerjük meg a film főszereplőit: Allysa és Marshall, Lily és Ryle, végül Atlas. Ez a romantikus melodráma több mint egy szimpla szerelmi történet (és szerelmi háromszög), mégis egy átlagos film látszatát kelti. A film témája és komolysága, illetve annak aktualitása egy amerikai romkom köntösébe bújik, eltakarva a lényeget, amelyről sokan (akár a film promotálása során is) nem vesznek tudomást. Erre erősítenek rá a totál plános, elnyújtott csókjelenetek, míg a magát a film lényegét prezentáló konfliktusok alig néhány másodpercet kapnak.

A szereplők perspektíváit elhomályosító rózsaszín köd kettős funkcióval bír. Egyrészt a nehéz téma könnyebb emészthetőségét is szolgálhatja, másrészt megmutatja, hogy ilyen szituációkban nem is olyan könnyű fekete-fehérben látni a valóságot. A film sajátossága, hogy a pár „jó időszakain” elidőzik, míg a rossz pillanatokat homályosan mutatja be – mi magunk sem tudjuk eldönteni, hogy ezek véletlen és sajnálatos balesetek, vagy tulajdonképpen hibák elkövetése és halmozása. Ryle részéről a fizikai erő a dominancia jeleként, fenyegetésként jelenik meg, míg Lily az erőszak áldozata, az önállósodás és az újrakezdés szimbóluma. A cselekmény két szálon fut, a jelen eseményeit a múltba bepillantást engedő jelenetek szakítják meg.

Így mutatkozik meg az erőszak ciklikussága, a lehetséges kiutak keresése két hazugságokkal és kéztördeléssel teli esedező bocsánatkérés között.

Ezt az emberi traumákkal terhelt románcot a szereplők némi öniróniával és a legborzasztóbb helyzetek közé ékelt poénokkal próbálják lazítani: „A temetésedre milyen zenét kérsz?” – kérdezi Atlas Lilyt ebben a felületesen kezelt erőszaktörténetben. A felületesség érzését erősíti a filmet körülvevő marketingbotrány is. A bemutató és annak kommunikációja a film valós üzenetének árt a legtöbbet. Colleen Hoover és Blake Lively a film reklámkampánya során a romantikára koncentrált, háttérbe szorítva az erőszakot. A film hivatalos TikTok-csatornáján a következőre buzdítják a nézőiket: „Kapj fel valami virágos ruhát, és a barátaiddal nézzétek meg együtt a moziban a filmet!” Ezzel a fókusz teljesen elveszik a mondanivalóról. A reklámkampány okozta botrány elvitte a hangsúlyt a filmről – tulajdonképpen a botrány reklámozta a filmet. A nézőközönség véleménye megoszló, amely leginkább a nézőpont és a rendezői szándék mentén siklik el. Ahhoz, hogy ez a film egy társadalmi problémára hívja fel a figyelmet, túl gyenge; a romantikát és az erőszakot pedig (szerencsére?) nem tudja összeboronálni.

A rendező és a főszereplő(k) között kialakult személyes konfliktus is némiképp alakította a közvéleményt. Ebből kifolyólag két táborra oszlott a közönség: egyesek szerint megvolt a kémia a filmbeli pár között, mások szerint érezhető volt a kettejük közötti konfliktus. Abban azonban egyetértés született, hogy Blake Livelynál keresve sem találhattak volna alkalmasabb színésznőt Lily szerepére. A virágárusnő történetét hozzá illő dallamok kísérik Birdy és Taylor Swift közreműködésével.

A film és a nézők végig arra keresik a választ, Lily miért nem hagyja el Ryle-t. Talán az is a film egyik legnagyobb hibája, hogy nem felel a kérdésre. Hiányzik a mélyebb, részletesebb elemzés, a generációkon átívelő tűrés miértjeinek felmutatása. A film a végére sem jó tanáccsal, sem tanulsággal nem szolgál, a következtetések levonását is teljes mértékben a nézőre hagyja. Döntsük el mi magunk, hogy velünk (bennünk) hogyan ér véget a film.