Nagy segítség ez a nőknek – A Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. című filmről

2012 van, az isztambuli egyezményt éppen csak elfogadták, az európai és amerikai abortusztörvény veszett szigorításai, valamint az azt követő tüntetések még a jövő zenéi, a me too még puszta hashtag nélküli szókapcsolat. A Sight & Sound tízévente megjelenő, 846 kritikust bevonó, világszinten elismert, nívóhatározó listája ekkor Hitchcock Szédülését nevezi meg a világ legjobb filmjének. A brit filmintézet újságának szakemberei megtették, ami tőlük tellett, újra és újra megrágták az egyre bővülő kínálatot, és 2012-ben erre jutottak. Aljas inszinuáció lenne szemellenzősséggel, elitizmussal vádolni őket, hiszen ezúttal is a korábban 50 évig regnáló Aranypolgárt váltotta Hitchcock műve. Az első 100 film rendezői közül ekkor kettő nő.

Eltelik tíz mozgalmas év, és ez a szám tizenegyre emelkedik, majd – ha ez még nem lenne elég – a lista élére a 35. helyről előugrik Chantal Akerman Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. című drámája.

Micsoda pálfordulás! Hogy ennek oka a világ változásának leképezése vagy épp a változatlanság megőrzése, az nem egyértelmű, mert a Jeanne Dielman… hirtelen előrelépésétől nem közeledik a férfiak és nők világban elfoglalt helye.

Jeanne a ‘70-es évek Nyugat-Európájának egyik (vagy bármelyik) női alakja. Anya, tinédzser fiát egyedül neveli, férje meghalt. Mos, főz, takarít, mint bárki – a család fenntartását azonban szexmunkával biztosítja. Napirendje szoros, az ügyintézés, az ebédkészítés és a kuncsaft is be kell férjen, mielőtt a fia hazaér az iskolából, hogy aztán a szigorú napirendet folytatva némán együtt egyenek, elmenjenek bevásárolni, majd nyugovóra térjenek. A nő borzalmasan magányos – feltételezhetnénk, de nem biztos, hogy ez nem ugyanolyan érzelemprojektálás lenne csupán, amilyet egy dokumentumfilm állataihoz képzelünk emberi emóciókkal felruházva azokat. Jeanne-on ugyanis nem látszik semmi, nem is érződik semmi, bár az gyanús, hogy nem ok nélkül, hanem legalábbis valamilyen enyhe neurózis, esetleg autizmus okán ragaszkodik ilyen görcsösen a napirendhez. Mindenesetre egyedül van egész nap, szólni is csak a fiához tud, aki viszont csak elalvás előtt és csak kínos szexuális tartalmú kérdésekről hajlandó beszélgetni vele. Nos, nem könnyű neki. Egy nap – talán épp ezt beismerve – beleállítja az ollót az egyik kuncsaftjába.

Zarándoklat

A lista miatt idén (először) nálunk is moziba kerülő film nagy és komoly alkotás, ez vitathatatlan. Mindenképp érdemes először is a Sight & Sound listájától függetlenül megvizsgálni, hogy megérthessük, mi hozta el neki az óriási elismerést – három és fél óránk van rájönni a talányra. Ebbéli elmélkedésünkben a cselekmény sem nagyon zavar meg, a játékidő 95%-ában ugyanis a mosogatást, panírozást, pakolászást végző Jeanne-t figyeljük statikusan. Teljesen azért nem magunkra hagyatva: a kamera általában a mi pártunkra állva kistotálokban közvetíti a nagyjából öt-hat perces jeleneteket a házimunkáról. A befogadó – mint másra gondoló anya ölén a gyermek – próbálja felvenni a kapcsolatot a főhőssel, loholunk utána a lakás helyiségei, Brüsszel kisboltjai között, de hiába, rendszerint ott felejt minket a helyszínen, még az arcát sem látjuk egészében. Egyértelmű, hogy nem miattunk, a mi szórakoztatásunkra van itt. Az említett érzelemmentesség nem hiányossága, hanem célja a főszerepet játszó Delphine Seyrig remek játékának, hiszen láthatóan minden pillanatban elfojt és visszatart, aktívan felügyelve, hogy semmilyen érzelem ne jusson ki az arcáról. A helyzetét ez jól szemlélteti, bár a színészi játék lassú változása demonstrálhatta volna a folyamatos kontroll apránkénti elvesztését (a túlfövő krumpli mellett). Jeanne azonban még őrületében sem engedi közel magához a nézőt, a távolságot – éppúgy, mint kuncsaftjaitól – kérlelhetetlenül tartja. 

Hiperrealista műről lehet szó, a realizmustól ugyanis alig látjuk magát a filmet. Szűk polgári lakás, egyszerű ruházat, kopott széksarok, nyomasztóan kisszerű miliő, és mégis, valóságot maximum nyomokban tartalmaz. A főszereplő, annak fia és az arcát nem mutató anyuka, aki otthagyja a babát felvigyázásra, mind az éterben lebegő alakok, szűkös párbeszédeik légből kapottak, jóllehet igyekeznek sokat mondani. A nő így sem motivációkat, sem mélységet nem kap, amitől nemcsak életszerűtlenné válik, de empátiát is képtelen ébreszteni. Pedig a végkifejlet tekintetében ez kulcsfontosságú lett volna. Érthető, hogy Jeanne-nak elege van a végtelen hajtásból, abból, hogy minden férfinak, a halott férjétől a fián át a kuncsaftokig mind csak (ki)szolgálója, a társadalom láthatatlan alakja. De ez az üzenet a három és fél óra kérlelhetetlen mozdulatlansága után teljesen távol kerül a nézőtől. Persze a felháborodás, a megélt kín feltehetően tervezett része a filmnek, amelytől tulajdonképpen egyfajta zarándoklattá válik. A befogadó a monoton történéseket nézve először csak Jeanne-ra dühös, majd az alkotóra, később az alkotó édesanyjára, végül már a saját édesanyjára is, hiszen ha ő nem hoz erre a kínnal telt világra, most nem ülnénk itt… és nagyjából ebben a magasságban értjük meg Jeanne-t.

A rendezőnő elég szokatlan módszert választott az együttérzés felébresztésére, az érzelmi háttér kibontása helyett nemes egyszerűséggel ugyanolyan szenvedésre ítéli a nézőt, mint a főszereplőjét.

Némán tűrni, embertelen hosszan, hogy valakik kitegyenek minket annak, amit ők akarnak – mindjárt érthetővé, hovatovább logikussá válik a vágy a gyilkosságra. Így nézve Chantal Akerman filmje túlzás nélkül mestermű, olyan értelemben, amennyire egy nagyon jól sikerült gimnáziumi előadás is az, amely tudja, hogy nagy probléma, amiről beszél, ezért nagyot akar mondani róla, és végül valahogy sikerül is neki. De ettől még nem a világ legjobb filmje és a Sight & Sound döntése nem mentesül a tokenizmustól (PC-okokból elkövetett jelképes, felszínes intézkedés egy embercsoport reprezentálására), amiért megtette annak.

Mi kell még?

Ha a szakemberek ebben az évtizedben is a Szédülést, az Aranypolgárt vagy más, trónjába gyökeret eresztett alkotást választanak, a listát demagógnak nevezhetnénk, ugyanakkor egyfajta integritásról, saját köreiken belüli értékőrzésről tenne tanúbizonyságot. Ha az első, mondjuk, tízbe bekerül női alkotó, az akár valódi reprezentáció is lehetett volna, szép és beszédes beismerése annak, hogy méltatlanul alultárgyalták, alulértékelték a női filmeket. De hogy a 35. helyről egyenesen az elsőre került egy mű, a lap és a lista fennállása óta soha nem látott távokat ugorva át, arról még ítélettől mentesen is kijelenthető, hogy pusztán jelzésértékű döntés. Ez egyfelől megkérdőjelezi a lista hitelességét, másrészt további kérdéseket vet föl arról, hogy miért pont ezt a darabot választották. A Jeanne Dielman... egyetlen igazán célt érő szándéka az elidegenítés, a befogadás megnehezítése, és ha ezt belátjuk, felsejlik egyfajta magyarázat. Nevezetesen, hogy a döntéshozók terve ezzel a filmválasztással továbbra is a kultúra magasan tartása, ami önmagában nem jelentene gondot, hiszen a színvonal megőrzése elsődleges szempont. Ugyanakkor a magasan tartás itt olybá tűnik, nem a színvonalat, hanem az elszigetelődést hivatott garantálni. A szakemberek berkeinek külvilágtól, civilektől való távolságának fenntartását.

A közérthetőség mértéke öröktől fogva valahogyan összekötődött az alacsonyabb színvonallal, pedig ahogy az érthetőség nem a tömeg- vagy olcsókultúrát jelenti, úgy a meg nem értettség sem hordoz önmagában értéket, bár erről a magaskultúra olykor szeret megfeledkezni. Szerencsére az utóbbi időben az új generációk érkezésével elkezdett kikopni ez a berendezkedés, ám az ilyen és ehhez hasonló listák nagyban hozzájárulnak ennek visszavetéséhez. Pedig a művészet szisztematikus elidegenítése nemcsak bűzös elitizmus, hanem alapvető társadalmi kártevés, a társadalmi olló fényesre köszörülésének nevezhető. Az anyagi, gazdasági okokból való elszeparálódás valamelyest adott, viszont a művészet mindenkié. Akkor is, ha ez a hozzáértők kiválasztottságérzését sérti.

Befolyásos véleményformálóként szakadatlanul abba az irányba terelni a minőség meghatározását, hogy mennyire nehéz egy mű befogadása, kártékony döntés,

mert leválasztja az átlagfogyasztót a művészetről, pedig az elengedhetetlen a lelki és szellemi fejlődéshez. Így csak az fixálódik, hogy minden marad, ahogy volt.

A Sight & Sound döntéshozói tehát a számos őket ért kritika után ebben az évtizedben egy inkluzívnak látszó, valójában azonban csupán kirakatfeminista döntést hoztak, amivel azonban senki hasznát nem szolgálták a magukén kívül. Jeanne Dielman (és vele a láthatatlanul szolgáló nők milliói, akik a férjeik, gyerekeik életének egyengetésére áldozzák a sajátjukat), hős. De hős volt akkor is, amikor a film a 35. helyen állt, és akkor is, mikor fel sem került a listára. A probléma az, hogy ezt a hőst most egy olyan mozgalom élére állítják, amely csak jelzésértékűen, kötelező jelleggel foglalkozik a nőkkel, így újfent csak használják, kihasználják őt. Még egyszer, talán utoljára – elvégre, ki tudja, milyen trendeket hoz a következő évtized.