• „Űrhajós és balerina már nem lehetek” – Interjú Kemény Zsófival

    2023.04.07 — Szerző: Paál Boglárka

    Kemény Zsófi lételeme az írás. Legyen szó versről, film- vagy színdarab-forgatókönyvről, slam poetryről – a műfaj és a mondanivaló nem jelenthet számára akadályt. Huszonnyolc éves kora ellenére hamar felhívta magára a figyelmet a művészeti szférában egyedi és különleges stílusával, világlátásával.

  • Kemény Zsófi  Fotó: Valuska Gábor
    Kemény Zsófi
    Fotó: Valuska Gábor

    Író, forgatókönyvíró, slammer és zenész is vagy. Honnan ez a sokrétű érdeklődés? 

    Azt hiszem, hogy mindnyájan így születünk. Érdeklődünk minden iránt, és próbáljuk az összes eszközzel elmesélni a többieknek a velünk történteket, a felfedezéseinket. Annyi szerencsém volt, hogy a családomban mindenki úgy tett, mintha érdekelnék a történeteim és a gondolataim, ezért egyre nagyobb kedvvel mondtam őket. Aztán már azt is elhittem, hogy a családomon kívül is akad, aki szívesen meghallgat. Most nekik mesélek.

    Mennyire fontos számodra a szüleid visszajelzése? Vagy inkább a közönség, a barátaid, a szakma véleményére hallgatsz jobban?

    Nagyon fontos. És ha választanom kell, akkor az övék fontosabb, mint bárki másé. Amúgy meg igyekszem senkire sem hallgatni, mert annak, amit keresek, a szabadság a lényege. Hogy ne az elvárás irányába menjek.

    Kik azok a kollégák vagy szakmai társak, akiket értékesnek tartasz, esetleg kikéred a véleményüket?

    A sárvárosok, azaz a sárvári diákírók országos találkozójának azon tagjai, akik abban a három évben (2011–2013) voltak épp meghívottak, amikor én, és akik azóta is a barátaim. És akiket rajtuk keresztül ismerek.

    Kemény Zsófi  Fotó: Gálos Mihály Samu
    Kemény Zsófi
    Fotó: Gálos Mihály Samu

    Mindig is történetmesélő szerettél volna lenni?

    Valójában nem választottam pályát. Tizennégy éves voltam, mikor először koncerteztem a nővéremmel közös zenekarral (Kisszínes), tizenhat, amikor az első versem nyomtatásban megjelent, tizenhét, amikor először slammeltem, tizenkilenc, mikor az első regényem megjelent, húsz, mikor az első verseskötetem. Egyik dolog hozta a másikat. Most huszonnyolc éves vagyok, de még nem érzem magam egy pályán. Rengeteg új lehetőséget látok magam előtt, még szinte bármi lehetek – persze tudom: űrhajós és balerina már nem.

    Szerinted melyik műfajjal tudsz nagyobb hatást elérni, több emberhez eljutni?

    A filmmel.

    A jövőben erre is láthatunk majd példát?

    Szeleczki Rozália Cicaverzum című filmje ősszel kerül a mozikba. Én vagyok a forgatókönyvírója. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a romantikus vígjátékokat, nem riad vissza az abszurdtól, és főleg, akit nem borzaszt el a gondolat, hogy beleszerethetünk bárkibe, akár egy beszélő macskába is.

    A slam poetry és a zenei fellépések (Mezaliansz, Klasszik Lasszó) is előadóművészetek. A színészi pálya nem vonzott soha?

    Éppen tegnap sírtam amiatt, hogy annak idején nem felvételiztem az SZFE-re színésznek. Zsámbéki Gábor osztályába járhattam volna, Vilmányi Benett és Ballér Bianka osztálytársaként. Bárki hív szinte bármilyen szerepre, azonnal igent mondok.

    Jelenleg is dolgozom egy websorozaton, aminek a főszerepét szeretném én magam játszani, mert úgy érezném hitelesnek.

    Tudnál mesélni erről a sorozatról bővebben?

    A sorozat elsődleges témája az igazság és annak számtalan arca. A tanulsága pedig az, hogy az érzelmek akadályozzák a tisztánlátást. Az intézményesített hazugság korában élünk, szinte meg is feledkeztünk már arról, hogy az igazmondás és a becsületesség valaha erénynek számított. A sorozat ezt szeretné felmutatni és kicsit körüljárni, de mivel a műfaja a vígjáték, ezért nem a politikai, a bűnügyi/jogi stb. hazugságokra fókuszálunk, hanem azokra a hétköznapi helyzetekre, amikben már észre sem vesszük, ha átlépjük azt a vonalat, ami az ártalmatlan füllentést megkülönbözteti az ordas hazugságtól. A sorozat világául azért választottam a színházat, mert a művészet igazságáról viszont szeretnék állításokat tenni. A főszereplő egy huszonhat éves író (én), aki a bátyja esküvőjén megbízást kap egy Nekrofil hullák című, a klímaszorongásról szóló horrormusical megírására. Ennek a színre vitelét követik az epizódok a bemutatóig. Persze sok humorral, képi gegekkel, laza és szabados szövegekkel. Nem szeretnénk sem nyelvileg, sem a társadalomkritikát illetően visszafogni magunkat. Nahát ez az, amire soha senkitől nem fogunk pénzt kapni, hogy le is forgathassuk (az állami filmtámogatók nem akarnak az igazságról hallani, a kereskedelmi televíziók pedig nem gyártanak műsort kilencvenes IQ fölöttieknek). De jó elábrándozni a forgatókönyv fölött.

    Hogy néz ki az alkotói munkafolyamat egy szöveg megírásakor? Különbözik ez slam, zene vagy regény esetében?

    Amikor ébren vagyok, figyelem magam körül a világot, és ha bármi érdekeset találok benne, jegyzetelek. Ha bevillan valami erős dolog, ami lehet egy történés, egy hangulat, egy érzelem, egy szó, egy mondat, egy dallam, a lényeg, hogy olyan erős legyen, hogy felvillanjon, akkor az a villanás beindít egy gondolatfolyamot. És egyszerűen tudom, hogy azonnal neki kell ülnöm, és csinálni valamit. De persze van másik út is: amikor valami feladatot kapok (akár önmagamtól), és végignézem a jegyzeteimet, hátha találok valami fonalat, amit szépen lassan kihúzhatok és felcsavarhatok. És mielőtt a flow (lánykori nevén ihlet) romantikája elfedné: az ilyen állapotban készült szövegekkel utána még rengeteg aprólékos munka van, aminek szintén valamikor neki kell ülni, és meg kell csinálni.

    Kemény Zsófi  Fotó: Hajas Orsolya
    Kemény Zsófi
    Fotó: Hajas Orsolya

    Festményeimet megálmodom, majd álmaimat megfestem” (V. Van Gogh). Ezzel az alkotói folyamattal tudsz azonosulni?

    Nem. Soha nem írok le álmokat. És olvasni se szeretem őket. Álmodni viszont nagyon szeretek, és szeretem az álmaimat a részletekben tocsogva elmesélni, sőt a barátaim álmairól is nagyon szívesen beszélgetek. De az álmot nem tartom az irodalom alapanyagának.

    Mennyire érzed személyesnek, magadénak egy-egy szövegedet?

    Ha leírtam, akkor nagyon. Akkor is, ha (utólag akár) kiderül, hogy már más is leírta valamikor valahol valahogyan.

    Milyen témákat dolgozol fel aktuálisan? Hétköznapi történetek vagy éppen, ami a szívedben van?

    Az epikus műfajokban (novella, regény) hétköznapi történeteket, amik a papírra érve általában inkább abszurdokká változnak.

    Verseket a szívemből írok. Slamet pedig a gyomromból: sokszor az indulat vezérel.

    Mi a célod ezekkel a történetekkel?

    Ha erre egy szóval tudnék válaszolni, akkor nagyon szégyellném magam magam előtt. Az irodalomnak nincs „célja”, az irodalom csak van és kész. Nem terápia, nem önterápia, nem szórakoztatás, nem tanítás, nem időtöltés, nem ismeretterjesztés, nem gyönyörködtetés, nem vágykeltés, nem meditáció, nem elandalítás. Apámnak van egy esszéje erről, hogy mi is az irodalom célja. Az irodalom célja: az olvasó karján a lúdbőr.

    Egy hírportál a korábbi koncertetek kapcsán így hivatkozott a Klasszik Lasszóról: „…nem csak egy koncert. Nem is csak felolvasóest. Nem színház, sem tánc, sem csak egy performansz.” Akkor micsoda a Klasszik Lasszó?

    Egy baráti társaság, ami profi zenészekből és gyakorló írókból áll, csinál együtt valamit, amit néhányan szívesen megnéznek.

    Mi az a stílus, ami szerinted a legjobban meghatároz téged?

    Azt hiszem, a stílus csak távolról látszik. 

    Én mindenféle szeretnék lenni, nem egy „stílust” képviselni.

    Amit meg az irodalom- és művészettörténészek fognak a mi korunkról mondani, azok a szavak valószínűleg még nincsenek meg a nyelvben.

    Milyen könyveket szeretsz olvasni, és milyen zenéket preferálsz? Ezek visszaköszönnek a saját művészetedben?

    Mindenfélét. Legutóbb Patricia Lockwood Erről nem beszélünk című könyve tetszett nagyon, de utána mégsem egy kortársat vettem le a polcról, hanem Dosztojevszkijt. És biztos, hogy visszaköszönnek, minden amit az ember lát, hall, tapasztal, vissza kell, hogy köszönjön.

    Egy 2018-as interjúban arról beszéltél, hogy a mai kortárs irodalom kezd trenddé válni, népszerűsödik. Hogy érzed ezt most? Milyen érzés ebben a korszakban alkotni?

    Jó érzés, hogy amit az ember csinál, az sokakat érdekel, hogy megtelnek a felolvasások, veszik a könyveket. És remélem, hogy az egyre rosszabb anyagi helyzet senkit nem fog visszatartani attól, hogy olvasson. Sőt.

    Kinek ajánlod az új könyved (Az aranykor fénykora)?

    Mondanám, hogy mindenkinek, de az naivság lenne tőlem. Csak az olvassa, akinek kedve van belenézni a huszonévesek budapesti éjszakáiba, akkor is, ha nem fog tetszeni neki, amit ott lát.

    Honnan inspirálódtál a történethez? A karakterek valós személyek mintái?

    Vannak, akik igen, vannak, akik nem. Szokásos duma, de ez az igazság: össze vannak gyúrva több személyből és gondolatból. De persze van, aki egyedül is kitesz egy regényalakot.

    Mennyire értesz egyet azzal, hogy könyveid, írásaid veled cseperednek?

    Már elértem a felnőttkort, úgyhogy azt hiszem, már inkább úgy gondolom: velem változnak.


  • További cikkek