Lelkével fizet, ki hatalomra éhes − Kritika a Krabat a Fekete Malomban című bábszínházi előadásról

A német ifjúsági irodalom egyik legkiemelkedőbb műve egy igazi fejlődéstörténet, amelynek főhőse egy szellemvilágban, egy sötét univerzumban a bajtársiasság, a szerelem, az apa- és mesterkép keresésével igyekszik beteljesíteni önmagát. Otfried Preußler Krabat a Fekete Malomban című − 1972-ben Deutscher Jugendliteraturpreis díjban részesült − ifjúsági regényének rendhagyó bábszínházi adaptációját Hegymegi Máté állította színpadra a Budapest Bábszínházban. A közel háromórás előadás garantálja, hogy a nézőtéren kívül hagyjuk mindennapi életünket.

A percek töredéke alatt a színházi váróteremből egyenesen Krabat (Bartha Bendegúz) álmába zuhanunk, vele együtt rohanunk a könyörtelen hóviharban, majd lépünk be a monokróm világ kapuján.

A Fekete Malomban a félszemű Mester (Hannus Zoltán) molnárlegényeket toboroz; azzal kecsegteti az arra tévedőket, hogy munkájukért cserébe teljhatalmat kapnak. Ígéretét be is tartja − ám ekkor még nem tudható, milyen áron: habár az ifjoncok természetfeletti képességek birtoklói lesznek, identitásukat fokozatosan elveszítik, s örökké a malom rabszolgáivá válnak. A színdarabban a mesternek, hogy hatalmát fenntartsa – az eredeti műben szükséges tizenkét lélektől eltérően – hét jogfosztott szolgát kell találnia. Krabat a következő mit sem sejtő áldozat.

A tiszta lelkű fiú idejekorán felismeri, hogy végzetes csapdába esett. Habár minden erejével lázadni kezd saját és társai szabadságáért, rájön, a Mester erősebb mindannyiuknál. A végeláthatatlan sötétségben a múlt emlékképei délibábként kísértenek. A teljes identitásvesztés utolsó óráiban reménysugárként tűnik fel emlékezetében Kántorka már-már szirénhangja, majd tűnik fel előtte angyali alakja is.

A Fekete Malomban azonban veszélyes játék az álmodozás. A régi inasok már megtanulták a leckét: női nevet a Malomban kiejteni vétek; ha a Mester tudomást szerez a szerelemről, a lány nem éli meg a másnapot. Hamarosan megértjük, a Mester azért gyűlöli az igaz, tiszta érzelmeket, mert azok egykori elhibázott döntéseire emlékeztetik őt. Számára egyetlen út létezik, az pedig az árulás. Kántorka (Podlovics Laura) az egyetlen, aki tisztaságával, érinthetetlenségével megmentheti a molnárlegényeket az átoktól.

Az ártalmatlannak tűnő, naiv Krabatból a történet előrehaladtával felnőtt, fiatal férfi, majd a csalódások árán erős, határozott vezető lesz, aki mindent megtesz, hogy bajtársait megmentse a gonosztól.

Habár a regényben csak a főszereplő szemszögéből éljük át a történéseket, a színházban (szerencsére) nem tudjuk megkerülni a mellékszereplők érzelmeit, egyéni sorsukat.

Így ismerhetjük meg mélyebben a bölcs Tonda (Ács Norbert) szívszorító múltját; az együgyűnek és veszélytelennek tűnő, ám ravasz Jurót (Szolár Tibor); az áruló Lyschkót (Márkus Sándor); a testvérpárt: Michalt (L. Nagy Attila) és Mertent (Barna Zsombor); Kubót (Zöldi Ákos), valamint a későbbiekben Tonda „helyére” érkező Loboscht (Simon András), akit Krabat még gyerekkorából ismer.

„Fekete országot álmodtam én, / ahol minden fekete volt, / (…) csontig, velőig fekete”

Fekete Anna díszlet- és bábtervező feketeiskolájának kissé gótikus díszlete önmagáért beszél. A háttérben huszonegy ventilátorból épített fal süvít mind a molnárlegényekre, mind a nézőtérre, amely egyszerre szimbolizálja a Fekete-erdő zord természetét, illetve a darab fő helyszínéül szolgáló szélmalmot is. A színpad ezeket leszámítva egy üres, fekete tér. A sivár sötétséget egyedül hét darab hideg fényű LED-szalaggal körbefuttatott vaskeret töri meg. A négyszögletű, mozgatható, nyitott testek több funkciót is ellátnak: a színészek ezek mozgatásával imitálják az embert próbáló fizikai munkát, illetve különböző szimbolikus alakzatokat is megformálnak belőlük (például keresztet), valamint ezek válnak az inasok ágyaivá, asztalukká, majd koporsóivá is.

Fekete Anna és Kálmán Eszter jelmez- és bábtervezői munkáját dicséri, hogy a nézőket egy pillanat alatt beszippantja a fantasyfilmszerű díszlet vizualitása.

A molnárlegények horrorisztikus, gyermekarcú, le- és felcsatolható arc- és felsőtestmaszkjának segítségével az inasok maguk is bábokká válnak. Új „arcuk” kifejezés- és jellemtelen, mozgásuk vontatott. A Buddha-szerű maszkok a darab során más kontextusban is feltűnnek, sőt, még félelmetesebbé válnak, mikor azok a sátán (mester) Janus-arcaként köszönnek vissza a színpadon. A legominózusabb jelenet a témában az átváltozás pillanata, mikor a korábbi – már addig is nyomasztó – gyermekarc vonásai „szétcsúsznak”, sokszorozódnak, majd egymásba fonódnak. Ezen jelenetnél egy pillanat alatt elfelejtheti a néző, hogy ifjúságnak szánt előadáson ül, olyannyira kísértetiessé változik a színpad és annak atmoszférája.

A színpadi koreográfia szintén dicséretet érdemel. A második felvonásban Pumphutt és a Mester végső harcjelenete olyannyira izgalmasra és látványosra sikeredett, hogy azt vajmi kevés választotta el egy moziélménytől. Az eredeti műben – a szintén nagy hatalmú varázsló – Pumphutt-álarcban látogat el a schleifei malomba, hogy próbára tegye a mestert. Az korán elbukik, mikor fukarságával kiéhezteti a vendégeket. Pumphutt idővel felfedi magát, s leszámol a mesterrel. Az alakváltó mágusok gigantikus varjú, pók, majdan skorpió formájában jelennek meg a színpadon a harcjelenet során. Az óriási szörnyek a nézőtér fölé emelkednek, s elhatalmasodnak rajta. Amíg a skorpió mozgatásához több élő szereplő bevonására volt szükség, addig hatalmas fullánkját lombfújó gépekkel töltötték meg levegővel a színpadon.

A színdarabban ráadásul számos bábtípus megjelenik, így az is gazdag élményekkel térhet haza, aki nem most jár először bábszínházban.

Színesítette az előadást egy, az inasok között zajló párbeszédet imitáló kesztyűsbábjelenet, a varjak mozgását segítő pálcás bábjáték, a harcjelenet során bunraku, továbbá az előadás egésze alatt láthatunk maszkos és árnybábjátékot, valamint tárgyjátékot is. A kántorlány rókalelkét a feketeszínház eszközével vitték színpadra a jelmez- és bábtervezők. Ezen módszerrel megelevenítették a szellemvilág izzó energiáját, valamint a játszi könnyedséget − majd ezzel mégis paradox párhuzamban −, a vágy súlyosságát, az alaktalanságból fakadó fizikai lét/test ordító hiányát.

Feketeország szellemvilága

Preußler számos szimbolikus jelentéssel bíró állati képet használ, amellyel mélyíti, összetettebbé teszi az ifjúsági fantasy értelmezését. Ezeket a szimbolikus jelentéseket figyelembe vette Hegymegi Máté rendezése is. A sötétségből kiutat jelentő róka szellemábrázolása, vörös színe kitűnik a darab sötétjéből, a piros csóvák cikáznak Krabat körül. A későbbiekben, ahogy a pirosló vágy kitisztul, s testet ölt Kántorka személyében, karaktere angyalivá, hófehérre válik, fénnyel töltve meg a színpadot. A róka a szellemvilágban az átalakulás megtestesítője, lélekvivőként, tűzdémonként, gabonaszellemként is ábrázolják; a fény, a megvilágosodás állata. Alakváltóként szinte minden esetben nő képében jelenik meg. Gyakran nála jóval erősebb lényeket küzd le fortéllyal, vagy csábítja el ellenfeleit, akárcsak a mi történetünkben, amelyben a kántorlány lelke tiszta szerelmével, őszinte hitével diadalmaskodik a legyőzhetetlen felett.

Átváltozásukat követően mind a Fekete Malom molnárlegényeit, mind a Mestert varjú képében láthatjuk viszont a színpadon. A madár azon túl, hogy az egyik legismertebb szellemállat, számos történetben a mágia szimbóluma vagy a halál előjele. Bizonyos ősi kultúrákban előhírnökként tartják számon, ki elvezetheti az emberek lelkét a túlvilágba; úgy tartották, ha valaki környezetében feltűnik a madár, hamarosan elveszíti egy szerettét. A sámánhagyomány szerint azon emberek jelentek meg varjú képében, akik irányítani akarták a világot, akárcsak a Mester (valamint kezdetben annak tanítványai).

Az indián kultúrában a pók előrevetíti, hogy nem minden az, aminek látszik, továbbá a védelem, valamint a rejtett tudás szimbóluma is, akárcsak történetünkben Pumphutt karaktere, aki alakváltó, nagy tudású s egyben erejű mágusként móresre tudta tanítani a mestert, másik felvett alakja, a skorpió pedig az átalakulás, a halál és a feltámadás szimbóluma.

A színfalakon túl

Habár az előadást a Budapest Bábszínház 12 éven felülieknek ajánlja, a történet ugyancsak tanulságos és egyben szórakoztató lehet felnőttek számára is. A darab teljes egészében reprezentálja, milyen nehézségekkel küzd egy ember útkeresése során (akár a környezetünkben is). Mivel a fiatal célközönséget a megjelölt korban főként az énkeresés, az egyén közösségekben betöltött szerepe, a környezet véleménye, valamint a (jellemzően felnőttek által képviselt) hatalom döntéseinek folyamatos megkérdőjelezése foglalkoztatja, úgy nem lehet kibújni a kérdés alól, a színdarab adhatott-e kellő menedéket, tükröt a nézőknek.

Véleményem szerint nemcsak az impozáns, gyakran meghökkentő vizuális élmény, hanem a mű tanításai is még sokáig a tizenévesekkel maradhatnak, hisz Krabat története épp sötétségével képes arra, hogy megmutassa: lehet és kell nemet mondani a zsarnoki hatalomnak – bármilyen ízletes is az először. A mű továbbá kiáll a barátság, a bajtársiasság, valamint az igaz szerelem eszméje mellett, ezzel újra megerősítve ezen emberi értékek örökérvényűségét.