Homályosra digitalizált polaroid – Kritika a Sugar című televíziós sorozatról

Bukott angyalok városa

A neo noir telített piacára már csak olyan tartalmakat érdemes gyártani, amelyek bírnak némi önreflexióval. Más esetben elkerülhetetlen az elégedetlen képernyőre mutogatás: a nézők felismerik, hogy ezt vagy azt az elemet már látták máshol, vagy hogy azok egy másik filmben mennyivel jobbak voltak. Mark Protosevich egészen bravúrosan és szórakoztatóan védi ki az efféle vádakat, egyúttal megakadályozza, hogy elkalandozásunk a szérián kívülre vezesse a figyelmünket: ravaszul és ízlésesen a saját világába integrálja őket.

Egy cinefil nyomozó, akinek a flashbackjei klasszikus filmbevágásokban nyilvánulnak meg, éppen ideálisnak tűnik ahhoz, hogy okafogyottá váljon az összeméregetés, hiszen a produkció maga hasonlítja magát a klasszikusokhoz. Olyannyira, hogy tulajdonképpen önmagában nem is igazán, inkább tribute-sorozatként lehet értékelni, és hát kétségtelenül megérinti a viszketeg mozirajongót, ott, ahová csak ritkán nyúlnak neki, de végül csak megcsiklandoznia sikerül. A széria számos noir film bevágásával von párhuzamot Sugar és olyan nagy sikerű mozik főhősei között, mint az Alkony sugárút, a Kopogj valamelyik ajtón!, a Gyanúba keveredve vagy a Búcsúlevél. A kivitelezésen sem majmolás, sem Önök kérték-jellegű szentimentalizmus nem érhető tetten, ötletesen és szórakoztatóan mossák el a határt „régi és új” közt, ám az izgalmas elemekkel leplezni próbált deficit idővel mégis kiütközik.

John Sugar még egy evőpálcikával is elkapja a legyet, mégis szabadon engedi, ugyanis nem szereti az erőszakot. Az élet azonban nem kívánságműsor, a vérprofi magánnyomozónak pedig néha muszáj a tettek mezejére lépnie – akkor viszont lenyűgöző hatékonysággal ártalmatlanít bárkit. Sugar elveszett emberek megtalálására szakosodott, ezúttal Tokió szigorú fekete-fehérjéből érkezik Kalifornia napfényes színes filmjébe, ahol egy hollywoodi rendezőlegenda unokáját kell megtalálnia az egyre mélyülő fertőben. Itt a mélyen erkölcsös férfi nézőpontjából még tisztábbá válik a látképen, amit már eddig is tudtunk:

Los Angeles Amerika pöcegödre, benne minden ember a tettetés híg levének tetején úszkáló darabka, ki keményebb, ki puhább.

Sugarnek mindkét fajtával meggyűlik a baja, miközben az eltűnt Oliviát keresi, a legnagyobb problémát mégis annak családja jelenti. Bár a nagypapa körömrágva aggódik miatta, az apja tesz a dologra, a féltestvére pedig tesz a dologért… Lassan körvonalazódni kezd, hogy ebben az ügyben a város összes mocskos keze benne van, emberkereskedelem, szexuális bántalmazás, #metoo ügy, gyilkosság, politika, és ha ez nem lenne elég, egy ekkor még igen zavaros főszál is összegubancolja az eseményeket. A gordiuszi csomó kifogni látszik a nyomozón, aki persze egy-egy vágással oldhatna a dolgon, de ahogy elmondta, ő nem szereti az erőszakot.

Az outsider, környezetéből kilógó alak a noir főhős alapja, intelligenciája, értékrendje, világlátása miatt általában mindegyik beilleszthetetlen a társadalomba, talán ezért is tudja kívülállóként hatékonyan megfigyelni azt. John Sugar azonban nemcsak a társadalomból, a kívülállók közül is kilóg. Érdemes megfigyelnünk, hogyan viszonyulunk nézőként a „jó ember” puszta tényéhez. Először csak furcsa a látvány, majd hamar azon kezdhetünk gondolkodni, miféle trükkös üzleti terv része ez, hogy nyájassággal tulajdonképpen megveszi a várost magának, így mindenhol van egy szeme vagy egy füle. Ám miután egyértelművé válik, hogy itt tényleg pusztán kedvességről és bizakodásról van szó, az teljesen odavonzza a műfajban kiégettséghez, cinizmushoz szokott befogadó figyelmét, aki lassacskán elengedi magát, és egy idő után nem számít rosszra. Majd amilyen lassan bízott meg benne, olyan hamar unja is meg. Igyekezzünk ezt arra fogni, hogy

az embertelenül kedves karakter egydimenziós, nem átélhető, ezért nem tudunk érzelmileg kapcsolódni hozzá,

és ne jussunk arra a következtetésre, hogy egyszerűen csak szeretjük, ha valakiből úgy fröcsög a negativitás, mint Jack Nicholsonból a Kínai negyedben.

„Kisiklott emberi törekvés”

Egy Éjszakai lépésekre emlékeztető történetben egy önnaratív Philip Marlowe-val találkozunk, akinek a jellemét elkerülte A gonosz érintése, de az Alkony sugárút Gilliséhez hasonlóan megszállottja Hollywood egykor volt fényének – és az autójának, ami meg a Csókolj halálosan-ban látottat idézi, és mire a mondat végére érünk, már csak az érdekel mindenkit, hogy minket ez mennyiben érint. Mi ad okot rá, hogy a Sugar nyolcszor egy órája mellett kitartsunk, ahelyett, hogy azonos idő alatt majdnem az összes megidézett filmet (újra)nézzük? Hiszen, bár a kliséit és kiszámíthatóságait magyarázza az elődök előtti tisztelgés, valójában nem tribute-sorozat. Jóllehet a történet egyedül is megáll a lábán, de enélkül az adalék nélkül esélye sem lenne fennmaradni a köztudatban. Igaz, Colin Farrell nemcsak egyszerűen jól játssza a szerepét, de mint egy zsákfaluba szakadt idegenvezető, az ellaposodó tájat is végig érdekessé teszi. Nüanszoktól villódzó arca minden üresjáratot kitölt. Nem mellesleg, még ha nem is avatkozunk bulváros részletekbe a színész múltját illetően, akkor is érezni lehet, mennyi erőszakot kellett tennie magán, hogy ilyen gyengéd lehessen – amely ellentmondás ebben a szerepben nemcsak hogy megmutatkozik, de a sorozatot minden problémája ellenére is érdemessé teszi.

Még úgy is, hogy a Sugar első néhány, kényeztetően élvezetes epizódja után alábbhagy a kezdeti cukorsokk, ami aztán még mélyebbre húz minket, mint ahonnan elindultunk. A rengeteg potenciál, beleértve a remek színészeket, az ígéretes helyzetet, a cinefil utalások buja kanálisát, végül mind egy egyszerű, sokat látott detektívtörténetnek válnak az eszközeivé.

Ami az elején önreflexiónak tűnt, csak vendégcsalogató reklámszöveg.

„Itt ebédelt Humphrey Bogart”, beülünk, és kihoznak egy hagymás rántottát. Amivel persze alapjában nincs gond, de az, hogy valami pusztán fogyasztható, vagy „sokkal rosszabb is lehetne”, nem lehet az értékítéletünk mértékegysége.

A fő csavar pedig minden, a szériával kapcsolatban időközben felmerülő kétségünket és elégedetlenségünket validálja. Egy ilyen fordulatra nincs magyarázat, de talán az történhetett, hogy a forgatókönyv-fejlesztői ülésen dolgozó agytrösztre egyszer csak rányitott a „főnök fia”, másnaposságról árulkodó vörös szemekkel (ez magyarázná azt is, miért ennyire megkésve érkezik ez a fordulat), az asztalra vágott, és azt mondta: „– Legyenek földönkívüliek! – De ez egy noir soroz… – Földönkívüliek!”

Nos, azt úgyszólván megszoktuk, hogy minket az egész galaxis lenéz, csak az elmúlt pár hétben Az űrhajóstól és a 3-test-problémától is megkaptuk, hogy fajtánk egy erőszakos, hazug és csaló létforma. De legalább mi tudjuk, hogy kell filmet csinálni… Vagy tudtuk. A fordulat csupán még egy (igaz, elég meghatározó) sajátosság, amelytől különcségével kitűnik majd az Apple TV sorozata, összekeverni immáron bizonyosan nem fogjuk más produkciókkal. A termék sikeres, azonban, ha „old school” módon nem másság, hanem érték szerint vizsgáljuk, kevésbé ad jó eredményeket. Az „átlagnéző” számára ugyanis a látottak, alapjaiban, a kuriózumoktól lecsupaszítva, nem feltétlen elegendőek a lenyűgözéshez. Túl a cinefílián, túl az intergalaktikus rasszizmuson, a Sugar nemcsak hogy a megidézettekkel, de még korunk jobb detektívsorozataival (A törvény nevében, Easttowni rejtélyek stb.) sem képes felvenni a harcot. Ilyet valóban nem láttunk még, de jobbat igen.