Nincs menekvés – Kritika az Alien: Romulus című filmről

Az Alien: Romulus rendezője, Fede Álvarez legismertebb művei a Gonosz halott (2013), a Vaksötét (2016) és A texasi láncfűrészes mészárlás (2022), de korábban több rövidfilmet is készített. Álvarez a horror kategóriájában alkot, így nem csoda, hogy az új Alien-film is leginkább e műfaj jegyeit hordozza magán, hiszen a sötétség dominanciája, a feszültségkeltő zene és a cselekmény borzalmakkal teli mivolta egyaránt jellemzi az alkotást. A mű elsősorban nem az eredeti történet része, sokkal inkább egy külön történetszálként működik a franchise-on belül. 

A sztori nagyban hasonlít a korábbi filmekben tapasztaltakhoz, hisz az ember itt sem tud egyértelműen a lények fölé kerekedni, és a főszereplők végig az életükért küzdenek.

Annyiban azonban mégis eltér a korábbiaktól, hogy kizárólag fiatal főszereplőkkel dolgozik, ami új dinamikát visz a történetbe.

A cselekmény 2142-ben, azaz A nyolcadik utas: a Halál (1979) és A bolygó neve: Halál (1986) eseményei között játszódik. A főszereplőnek, Rainnek (Cailee Spaeny) nincs maradása az őt kihasználó helyen, ahol a bányászatnak csúfolt rabszolgaságban már a szülei is életüket vesztették. Egyetlen társa az apja által készített android, Andy (David Jonsson), akit testvéreként szeret. Néhány űrkolónián élő fiatallal együtt elhatározzák, hogy átszöknek egy másik rendszerbe – ezt viszont csak kilencévnyi utazással érhetik el. Ehhez hibernálókapszulákra van szükségük, ezért Rain és társai felmennek egy, a bolygójukhoz sodródott elhagyatott űrállomásra. Miközben a hibernációhoz szükséges hűtőfolyadék után kutatnak, félelmetes életformával találják szemben magukat.

Rettegésüket az univerzum legfejlettebb, egyúttal legfélelmetesebb organizmusai, az alienek váltják ki. A film egyik erőssége, hogy a lényeket nem rejti el, hanem szemtől szemben, olykor igen közeli snittekben tárja a néző szeme elé. A mű nem fukarkodik a brutális történések megmutatásával sem, gyakoriak a vértől fröcsögő jelenetek. Ám az alkotás nem csupán a horror és a sci-fi jegyeivel írható le, hiszen akciójelenetek teszik mozgalmassá. A főszereplők menekülésének, majd küzdelmének csúcspontjai ezek – ekkor látjuk a legtisztábban és legélesebben, egész alakban a „szörnyeket” is.

A mindent átható feketeségben a vészjósló és drámaiságot keltő zene és a síri csönd perceinek váltakozása mellett elevenedik meg a szemünk előtt a fiatalok és a rájuk vadászó élőlények élet-halál harca. Az olykor-olykor felcsendülő, hátborzongató dallamok és a szereplők kiáltásai teszik még félelmetesebbé az összhatást, kiegészítve és ráerősítve a képi világ hangulatára.

Az űr némasága külön hangsúlyt kap a filmben, hiszen a levegő nélküli térben semmilyen hang nem terjed.

Ezt a készítők egy-egy tökéletes csenddel átitatott jelenettel szemléltetik. Nemcsak ekkor tapasztalunk zene- vagy épp beszédnélküliséget, hanem a már említett vérfagyasztó pillanatok során is, ekkor azonban halk neszek férkőznek a csendbe, melyek fontos részei e feszültséggel telített jeleneteknek.

A színészi teljesítmények közül az Andyt, az androidot alakító David Jonssonét érdemes kiemelni. Beleérzéssel és átéléssel viszi színre a szintetikus robot karakterének olykor darabos, gépies mozgását és érzelemmentes, racionalitáson alapuló viselkedését. Jonsson szinte teljesen képes eltüntetni a tényt, hogy élőként egy számítógép vezérelte teremtményt kell alakítania. De mégis csempész bele némi emberit, hiszen bár első ránézésre tekintete nem mutat érzéseket, arcán időnként mintha mégis mosoly látszana. Ez kissé össze is zavarhatja a nézőt, úgy tűnhet, hogy valódi érzelmei vannak a szintetikus robotnak, amire ráerősít, hogy mindig viszonozza Rain öleléseit (habár ez összefügg azzal is, hogy Andy alapbeállítása szerint azt teszi, ami a lánynak jó). A film egy pontján viszont mindez megváltozik, és a robot ettől kezdve más küldetést kap, amely teljes mértékben átírja a viselkedését. Ekkor valóban érzelmek nélkül, gép módjára cselekszik, és hoz akár kegyetlen végkimenetelű döntéseket. A mindezt megjelenítő Jonsson játéka teszi Andyt a film egyik ikonikus figurájává.

A főszereplőt, Raint játszó Cailee Spaeny a korábbi Alien-filmek hősnőjéhez, Ellen Ripleyhez hasonló színben tűnik fel, azonban a két karakter nem mérhető össze egymással. Ugyan Rain is rendelkezik Ripley bátorságával és vakmerőségével, ugyanakkor mégsem tekinthető egy az egyben a korábbi hősnő másának, mert eltérő helyzetben kerülnek szembe a veszéllyel. Rain nem tapasztalt űrhajós, életében először van az űrben, míg Ripley munkájából fakadóan ismeri a terepet, és ért a fegyverekhez. Viszont a két előadóművész teljesítményét már érdemes megvizsgálni: Spaenynek ebben a szerepben nincs olyan mértékű karizmája a vásznon, mint Sigourney Weavernek. Egyszerűen nem sugároz olyan fajta erőt, mint elődje, ami akár lehet szándékos is, ha az előbb említettekre gondolunk. Ez nem azt jelenti, hogy a színésznő alakítása ne lenne hiteles, ám ha Rain karakterét Ripley megidézéseként kezeljük, akkor Speaney nem tud Weaver másaként fellépni. 

Ezzel együtt a Romulus több szempontból is tiszteleg az előző részek és azok szereplői előtt.

Például A nyolcadik utas: a Halálban Ash tisztet alakító, ám 2020-ban elhunyt Ian Holm digitálisan kreált figurája is megjelenik a műben. (Ez a bizarr hatást keltő karakter azonban nem élethűen idézni a színészt, habár mivel egy robotól van szó, jelentősen nem befolyásolja a film nézhetőségét.)

A film kitekintésként működik, alapvetően nem szerves része a franchise korábbi műveihez kapcsolódó történetnek. Teljesen új szereplő- és színészgárdával, valamint más felfogással dolgozik, ami egyediséget ad neki az Alien-univerzumon belül. Ez elsősorban a félelmetes lények szemtől szembeni ábrázolására vonatkozik: ez egyrészt a horrorhatás része, másrészt egyfajta szó szerinti szembenézés a ténnyel, hogy az embernél van fejlettebb lény, amely prédaként tekint a humán életformára. A nyomasztó alaphelyzetet Álvarez a horror műfajának hátborzongató elemeivel teszi még rémisztőbbé. A film ezzel felnő a korábbi darabokhoz: a franchise alapkérdéseit veti fel, ám új köntösbe öltözteti őket azáltal, hogy fiatal szereplőkkel dolgozik, és nem rejti el a veszélyforrást, hanem frontálisan reprezentálja.

Az Alien: Romulus egy hátborzongató moziélményt kínál, és talán az Alien-filmek egyik legfélelmetesebb fejezete, hiszen egy horrorral átitatott, dermesztő percekkel tarkított mű. Ehhez járul hozzá a vészjósló zene és a csendes pillanatok váltakozása, mely a mozgalmas akciójelenetekkel karöltve teszi izgalmassá az alkotást.