12 lépésnyi road movie – Kritika az És mi van Tomival? című filmről

Elfolyó kötőanyag

A filmművészet az alkoholizmussal viszonylag ritkán foglalkozik főtémaként. Az amerikai értelmezés szerint az alkohol természetesen csak főgonosz lehet, méreg és veszélyforrás, elég csak a Las Vegas, végállomás (1995), a Csillag születik (2018) vagy a nemileg újító, de a téma szempontjából annál tipikusabb Ha a férfi igazán szeret (1994) című filmekre gondolni. A skandinávok már sokkal hitelesebben és árnyaltabban tárgyalják a kérdést, a dán Még egy kört mindenkinek (2020) az alkoholfogyasztás ideig-óráig tartó felemelő érzését is meg merte/tudta mutatni. Ezt jelenlegi, józanságot követelő világunkban általában magunknak is alig merjük beismerni – épp ezért a film óriási népszerűsége egyfajta kollektív vallomásnak is tekinthető. 

Idehaza az alkoholizmus szintén ritka főtéma, ennek oka talán, hogy annyira gyakori és hétköznapi eset, hogy fel sem tűnik, hiszen a levegőről is csak akkor csinálnak filmet, amikor elfogy… Így nálunk a függőséget általában csak a lelki válság aláfestő zenéjeként, a nyomor elmosódott háttereként ábrázolják. Ha mégis főtémaként jelenik meg egy alkotásban, az nagy eséllyel Thuróczy Szabolcs főszereplésével történik, ahogy a Meg se kínáltak című előadásban, a Tabuk nélkül című dokusorozatban és most Till Attila filmjében is. Ami azonban sem az amerikai főgonoszgyártást, sem a skandináv módszert nem követi.

Saját utat tapos ki magának, ami önazonosság és alkotói vízió tekintetében mindenképp dicséretes,

ám attól, hogy egy utat kitaposnak, az még nem biztos, hogy vezet is valahová.

Már mondani sem kell, hiszen mind tudjuk, hogy az új hullámos magyar filmek jó része úgy foglalkozik társadalmi problémákkal, hogy a társas kapcsolatok diszfunkcionalitására is rávilágít – hiszen ha valódi változást akarunk elérni, a kiváltó okot kell felkutatnunk. Nem is feltétlen bűnbakot, inkább csak választ keresve, mert a felismert mintából kitalálható, hogy az életünk főgonosznak látszó alakjait is belepofozta valaki ebbe a szerepbe. Noha Till Attila tulajdonképpen minden filmjében társadalmi problémákat feszeget, most olyanhoz nyúlt, amelynél nemcsak az a kérdés, hogyan oldjuk meg, hanem az is, hogy egyáltalán probléma-e.

A „na még egyet”, „ne sérts meg”, „legalább koccintsunk” vagy a „mi van, nem bírod?” világában ugyanis az alkohol kötőanyag, malter, amely a kapcsolati hálóinkon – gyakran igencsak sűrűn – esett lyukakat foltozgatja. A legjobb emlékünk apánkkal, amikor cinkosan kacsintva először megengedte, hogy leigyuk a sör habját, józanul nem tudunk szorongás nélkül ismerkedni, a barátainkkal közös történeteink majd’ mind egy üveg pia után kezdődnek. Majd, amikor ezek a kapcsolatok tönkremennek vagy eltűnnek, naná, hogy újra az ital után nyúlunk, hiszen ez az egyetlen, ami a kötődésekből megmarad. Ám a közelség illúziója nem olcsó mulatság, azért a néhány mámoros óráért, amelyet az alkohol ad, másnap reggel azzal a ráébredéssel fizetünk, hogy megint csak magunktól kerültünk távolabb.

Ez történik az És mi van Tomival? című film főszereplőjével is. Sanyi (Thuróczy Szabolcs) alkoholista, de nem csak az. Remek bábszínész, országszerte híres apjának dülöngő árnyéka, felesége legrosszabb döntése, lánya rémálma. Egy napon, amely láthatóan nem különbözik a többitől, ittasan tér haza egy fesztiválról, nótás kedvében pedig péppé veri a családot. A lánya azonban ezúttal nem tűri tovább, annyi bántás után úgy dönt, „visszaszúr” az apjának. Innentől öt – feltehetően kemény – évet ugrunk, Sanyi immáron új ember, új barátnője gyermeket vár, ő pedig évek óta mindennap az anonim alkoholisták gyűlésére jár, hogy a vonalon tudjon maradni. Egy nap a társaság egyik szeretett tagja, Tomi nem jelenik meg a gyűlésen, így Sanyi és egy másik társuk, Pali (Polgár Tamás) elindulnak, hogy megkeressék.

Útjukat számos akadály nehezíti, nekik pedig minden alkalommal meg kell tudniuk állni, hogy a gyors megoldást jelentő italért nyúljanak.

Till Attila nyíltan vállalja egykori függőségét, a film pedig egyértelműen saját életéből merít, így hiteles és érzékeny, finom jelekkel kommunikáló alkotás készült. Nem csinál például külön ügyet belőle, de már az első elejtett félmondatból megtudjuk, hogy Sanyit egekig magasztalt apja rendszeresen verte. Innentől egyszerre látjuk a férfit áldozatnak és elkövetőnek, így nehéz csuklóból elítélni – ezzel a dráma tulajdonképpen már el is érte az egyik fontos célját. Hasonlóan nem direkt kommunikációs eszköze a filmnek, hogy a kézikamera folyamatosan imbolyog, kapkod a szereplők között, így a néző maga is bódult állapotba kerül, annak minden émelygésével. Ezzel ugyan jó időre elveszi a néző kedvét az ivástól – de vele a filmtől is, kifejezett fizikai tüneteket okozva. A mozi végig ilyen kicsiségeken, apróságokon keresztül beszél a nézőjéhez, a nagyotmondás vagy egyáltalán a „megmondás” láthatóan nem volt célja az alkotónak. A hatásvadászattól való dicséretes ódzkodás miatt azonban végül alig-alig mond valamit.

Az élet habos oldala

Holott a film nagyon erős jelenettel nyit. Annak a látványát, hogy a részegen hazaérkező apa hangulata hogyan fordul robbanásszerűen abuzálásba, nehéz elfelejteni – főleg azoknak, akik adott esetben saját vagy szeretteik élményeit látják megelevenedni a vásznon.

Noha maga az eset megkomponálása a zsúfolt, leharcolt retró enteriőrben kifejezetten életszerű, a szereplők játéka mégis mintha le lenne kerekítve

(vagy csupán már kezdünk hozzászokni az efféle esetekhez, láthattunk hasonlót például a Larryben, ahol szintén Thuróczy Szabolcs alakít alkoholista apát).

Természetesen hollywoodi cselekményvezetést nem kérhetünk és nem is kérünk számon egy magyar független filmtől, hiszen épp az a szexepilje, hogy nem előformázott ívben, mirelitkarakterekkel dolgozik. Ugyanakkor a nyitójelenet magasáról hirtelen érkezünk egy normalizálódott szintre, ahol aztán kisebb kilengésekkel ugyan, de végig egy síkon mozgunk érzelmileg. Az igazán nehéz időkről, az elmúlt öt évről szinte semmit nem tudunk, egy kész felépüléstörténetet kapunk, ahol a főhős a legstabilabb karakter, mindenki bástyája, aki – leszámítva az utcán meglátott lánya miatti zaklatottságot – nem kerül valódi megpróbáltatás elé. Persze elszomorodunk az alkohol miatt lemorzsolódó Pali láttán, és végig szorongunk a címszereplő, Tomi eltűnése miatt. De ha Sanyival azonosulunk, érzünk együtt, akkor tudjuk, hogy otthon szerető feleség, növekvő magzat, valamint egy előremutató élet vár ránk. Till Attila egy interjúban elmondta, hogy olyan filmet akart készíteni, amelyben mindenképp felsejlik egy kiút, ám abban a társadalomban, amelybe filmjét dobja, egy ilyen abszolút sikeres gyógyulástörténet már-már hiteltelen. Vagy legalábbis sokkal kevesebbeket képvisel, mint akiket nem.

Az És mi van Tomival? tulajdonképpen egy road movie, annak pedig kiváló: a cselekmény folyamatosan hömpölyög, az út közben megismert és hátrahagyott figurák emlékezetesek, viccesek, Budapest és a benne bolyongók ismerősek – mondjuk, főleg annak, aki a második kerület atmoszférájában jártas, amely egyébként egészen szűk keresztmetszetét jelenti az ábrázolt lezüllött alkoholista embertípusnak. Ám a rohanásban nem állunk, nem is állhatunk meg (hiszen Tomi élete forog kockán), nincs idő elmélyülni ezen karakterek életében, nehézségeiben, tulajdonképpen a nyitójelenetet leszámítva még Sanyiéban se nagyon.

Ezzel Till kikerüli azt a csapdát, hogy a szereplők tapicskoljanak saját szenvedéseikben, és ezzel sajnálatébresztésre hegyeződjön ki a film.

De míg ez a 12 lépés a road movie-hoz elég, ahhoz, hogy a néző nagyot markolhasson azon fontos emberi értékekből, amelyeket a film képvisel, nem.

A végkifejlet okozta csalódást ugyanakkor talán csak a (szintén magyar jó szokásnak mondható) tragédiafixációnk okozza. Valahogy nem nagyon tudjuk elhinni, hogy Sanyinak tényleg ennyire jól alakul az élete, nem iszik, a fiatal felesége repesve várja otthon, nem hánytorgatja fel neki a múltat, az évek óta nem látott lánya pedig még fel is keresi… Nem szép bevallani, de mint a csípős után az édest, úgy kívánja a néző a film végén a tragédiát, amely a szakadék láttán kínálkozónak is tűnik. De nem történik meg. Helyette megismerjük Tomit, de azzal sem vagyunk beljebb – maximum a szakadék szélétől. Bár ezt nem szabad alábecsülni.

Az És mi van Tomival? megvalósítása miatt aligha vonul be a függőség nagy filmjei közé, témája komolyságához mérten veszi komolytalanul magát, és merészel reményt adni egy reménytelennek látszó helyzetben.

Ez egyébként a híresen életigenlő, kérlelhetetlenül optimista Till Attilán kívül nagyjából senkitől sem lenne hiteles,

azonban őt és a szerepre teremtetett Thuróczy Szabolcsot látva nem tudunk mást tenni, mint széttárt karokkal elfogadni, hogy igen, ez még akár jól is alakulhat. De hogy mit kell csinálni, amikor senki nincs mellettünk, és csak az üveg kínál társaságot, hogy milyen egy üres lakásban élni, amely minden kulcscsörgés hiányával emlékeztet, hogy a legfontosabbakat martuk el magunk mellől, hogy a leszokónak mennyire válik irrelevánssá a hétköznapi világ, és ő mennyire válik irrelevánssá a világnak, erről nem esik szó. Csak azt látjuk, hova kell megérkezni, azt, hogy hogyan jutunk el oda, nem tudjuk meg, pedig egy road movie-ban az út a fontos, nem a cél.