Tölgyfa, cserépben – Kritika a Fekete pont című filmről

A „tanáros filmek” olyan erővel törnek előre hazai és európai viszonylatban is, hogy már-már hullámként értelmezhetők. Érthető a felkapottság, hiszen ha egy ország, nemzet állapotáról akarunk képet kapni, az oktatási rendszer helyzete sokatmondó talajmintaként szolgálhat. A tanár ugyanis – bár ezt sem a béreik, sem az általános megbecsülésük nem tükrözi – a társadalom kötőanyaga, az ő feladatává vált összefogni az egyre széthúzó erőt az állam, az iskolavezetés és a szülők közt. Mindezt úgy, hogy a gyerek a legkevésbé sérüljön. Logikus tehát, hogy a filmekben is egyre nő a szerepük, és a társadalmi drámák új főhősévé válnak, ahogy láthattuk ezt például a 2023-ban bemutatott Elfogy a levegő, Magyarázat mindenre, A tanári szoba, Elszáradt füvekről, de tágabb értelemben még az Álmaid hőse című filmben is. Noha a Fekete pont nem marad el tőlük, nem biztos, hogy legigazabb hangját önmagában fedezzük fel, és nem az egyre erősödő zsibongás egyikeként.

Nálunk ez nem szokás

Palkó gépe éppen most száll le Budapesten, és a szorongás mindjárt nyomni kezdi mindannyiunk fejét. A fiú első napja az új iskolában úgy telik, mint bárkinek: ájulás közeli állapot az évnyitón, fülnyűvő szózaténeklés és totális elveszettség. De hát nem lehet ok panaszra, ez ilyen.

A fiú kissé még töri a nyelvet, mégis hamar barátokra talál, csak a tanárokkal gyűlik meg a baja, akik eltökélik, hogy a nagy berlini szabadság helyett életre nevelik a kisfiút.

A kettő idehaza ugyanis láthatóan nem megy egyszerre.

Palkó elkezdi gyűjteni a fekete pontokat, amelyeket – mint minden jó katonai szervezetben – egymásnak írnak föl a gyerekek, bebiztosítva ezzel, hogy mindenki gyanakodva nézzen még a saját barátaira is. A biosztanár a növény részeit kérdezi ki, bibe, bibeszár, csészelevél… Állítja, hogy nem lehet könnyebbet kérdezni annál, mint amit ő (idestova kábé ötven éve) tud. A tesitanár is hozza a figurát, kemény maszkulinitással próbálja beleverni a fegyelmet a fiúba. Itt mindenki embert akar faragni a gyerekekből, egyedül egy valaki akad, akinek eszébe jut, hogy ezek a gyerekek már most is azok, így az erőszakos formálás ebből farag majd le. Az új tanárként érkező Juci néni, ha nem is John Keating-féle, de legalábbis szokatlan tanítási módszerekkel próbálja meggyőzni a diákokat a tanulás szeretetéről, ám a tantestület mélyebb gyökereiben rendre megbotlik. Palkó egyetlen menedéke a szellemi mélységből az udvar közepén álló fa magaslata. Meddig tartható ez a rendszer, amelynek létjogosultsága mostanra csupán annyi, hogy régóta ilyen?

Már-már didaktikusnak, kínosan didaktikusnak lehetne nevezni a helyzetet. Igen, tudjuk, hogy a magyar oktatási rendszer problémákkal küzd minden lehetséges fronton, de „miért kell mindjárt a németországival összevetni, és eleve bukott harcba küldeni? Ez tulajdonképpen demagógia.” Ilyen és ehhez hasonló gondolatok állhatnak a film befogadásának útjába a megtekintése előtt, amíg ki nem derül, hogy a film a rendező saját gyerekkori élményein alapszik – jóllehet, ő Amerikából jött haza ennyi idősen, ami talán még sarkítottabbnak hatott volna a filmben.

Azt hihetnénk, röpködnek majd az összehasonlítások az elégedetlen gyerek szájából, hogy „ezt mi ott nem úgy csináltuk” vagy „azt ott máshogy kell”, az egyetlen összeméregetést mégis csak a vert helyzetéből túlkompenzáló, mérgező tanároktól kapjuk. Ők azok, akik rendszeresen szükségét érzik elmondani, hogy „ezt itt nem szokás”. Olybá tűnik, itt nincs is mit összehasonlítgatni, hiszen az alapok különböznek. Nem biztos, hogy a tekintélyelvűség ilyen későn belenevelhető a gyerekbe, ha egyszer megtapasztalta az egyén kiteljesedését. Bár a növény részeiről alapos kiosztást kapunk, úgy tűnik, a tanárokban nem realizálódik, hogy az ember aligha bonszai, amelyet, ha az ágait alaposan megvagdossuk, az irodánk díszévé tehetünk. Ezt csak akkor lehet elérni, ha a mag eleve apró, szűk virágágyásban kel ki, ahogy annyian a hazai oktatási rendszerben – és még akkor is folyamatos nyesegetést igényelnek, hogy ne nyúljanak túl a nekik szánt határokon.

A beszéd szabadsága az, aminek hiányába ütközve bénítva érzi magát Palkó az iskolában.

Kommunikációjának nemléte komoly fegyvere a filmnek is. Noha némi akcentuson kívül nem árulkodik a fiú hiányosságairól semmi, egyértelmű, hogy ezekkel a tanárokkal nem egy nyelvet beszélnek. Ez az élmény pedig sokkal univerzálisabb, mint abba jól esne belegondolni. Talán Rév Marcell jól átgondolt munkája, talán a vásznon átütő gyomorforgató menzaszag, talán a retró berendezés, de a nézőnek az az érzése, hogy ez a film bármikor készülhetett volna. Ez lenne a kortalan alkotás kulcsa? Hogy olyan problémát tárgyaljon, amely képtelen megszűnni? Nemcsak az ünneplőben himnuszozás vagy a negyvenéves ablakok, de a másképp gondolkodó tanár úr elbocsátása, a tesitanár erősködése, az egész toxikus párbeszéd a tanáriban és a gyerekek tapintható félelme is mind elmehetne az elmúlt jó néhány évtized bármelyikében.

Fényes út a jövőbe

A szinte már dokumentarista élethűségre több szempontból is kiemelt hangsúlyt fektetnek az alkotók. Meglepőnek hangozhat például, de a Juci nénit alakító Mészöly Anna mellett számos amatőr kapott szerepet, és nem feltétlenül tudnánk megmondani, melyikőjük az, hiszen cseppet sem maradnak el Mészöly – remek – játékától. Kovács Ákos Dadan például zenekari menedzser, mégis olyan hitelességgel hozza a tesitanárt, hogy mindannyiunk gyomra összerándul, amint a régi tesiórák emlékei felbugyognak az agressziója láttán. Paul Mátis (Palkó szerepében) pedig korát meghazudtoló árnyaltsággal jeleníti meg az efféle impulzusok által generált érzelmeket, pedig a lassan katatóniába forduló zárkózottsága, illetve a kevés szöveges megnyilvánulás extrémen megnehezíti, hogy átjuttassa a gondolatait, emócióit a nézőnek. Mégis sikerül.

A képi világ szintén nem szűkíti az értelmezést modern problémákra, nemcsak az iskola belső terei, de maga a film is kopottas, elnyűtt hatást kelt. Mindezektől egy igazán autentikus, szinte felkavaróan életszagú moziélményt kapunk. Szimler Bálint a panelrengeteg közepén, egy állami iskola kisszerű miliőjéből tulajdonképpen kiemelte a társadalom egy darabját vizsgálatra. Márpedig az sokaknak nem érdeke, hogy ennyire szelektálatlan, szépítetlen mintát vegyenek hazánk talajából: hogy, hogy nem, amikor a rendező néhány éve próbálkozott a Nemzeti Filmintézetnél a filmtervvel, visszautasították. De teher alatt nő a pálma, Szimler Bálint pedig, független filmként elkészítve a Fekete pontot, utat talált Palkó fájának a beton alól. Ám nem mindenkinek sikerül ez a bravúr. Az a rendszerből való kitörés, amely Szimlernek sikerült, filmje főszereplőjének már nem ment ilyen jól, Juci néni körül elfogy a levegő, és képtelen érdemben tenni az elnyomás ellen.

Persze szerzői filmtől nem várunk hollywoodi cselekményvezetést, azt viszont általában nehezen viseljük, ha az eredendő katarzisra való igényünket is kielégítetlenül hagyják. Pedig ha Szimler ugyanazzal a valóságéhséggel rendezi a film végét, mint a többi részét, a befejezés tulajdonképpen determinált. Happy endre nem tarthatunk igényt ilyen helyzetben, az a hiábavalóság és semmibe futás, amelyet Juci néni erőtlen próbálkozásaitól látunk, reális. Hiszen a legtöbb ilyen sors végül valószínűleg ide fut ki. A tankerület kénytelen megadni magát az államnak, az iskola a tankerületnek, Juci az iskolának, és amíg lesz benne elég erő, addig az elnyomás ezen mintáját – számos kollégájával ellentétben – saját jelenlétével tartja fel, hogy ne csorogjon tovább a gyerekekre. De ezt csak akkor tudja megtenni, ha ott marad. Ha megelégeli és felmond, ahogy ezt nézőként talán szívesen tanácsolnánk a tehetetlen tanárnőnek, a gát megszűnik, és a gyerekek is belebetonozódnak a jövő felé tartó fényes útba.

A központi konfliktust, ahogy az ilyen filmeknél nem ritka, végigkíséri egy másik cselekményszál, amely fizikai síkon is leköveti, tulajdonképpen szemlélteti a tárgyalt helyzet nehézségeit.

Itt ezt a negyven éve cseréletlen ablaktábla kiesése jelenti, amely a teljes rendszer működésképtelenségét, groteszk jellegét demonstrálja.

Ha meghalt volna valaki alatta, természetesen azonnal lépéseket tettek volna a látszatra nagyon adó döntéshozók, így azonban, hogy csak ronda, huzatos és látensen életveszélyes, az ablakcsere igényének végig kell mennie a bürokrácia minden állomásán. Addig is a bolyhosra koptatott tanár kényszerül helyrehozni. Ezt is.

Látható tehát, hogy Fekete pont valóban nem mutat újat, feltehetően nincs is ilyen célkitűzése. Helyette a meglévőre irányítja minden figyelmünket. Szerencsére a humora remek, mert egyenesen ránézni erre pokol lenne, ha még kínunkban sem tudnánk röhögni az akaratlanul is szituációs komédiába hajló helyzeteken. De a fájóan felszakadó nevetés mögött nincs akkora erő, amekkorát egy ilyen vérlázító témától várnánk. Juci végül semmit sem ér el, a tanári kar feltehetően kihalásig változatlan marad, Palkót pedig a fával együtt kivágják, a dráma tehát az egyre duzzadó hullámnak aligha tör az élére, hiszen sem a hangja, sem a látványa nem botránkoztat hozzá eléggé, viszont a változást nem is az élen járók hozzák, hanem a mögöttük (egyre) gyülekező tömeg.