„Nagyon örülnék, ha a film elindítana egy konstruktív párbeszédet” – Interjú Moldovai Katalinnal

Miután végeztél a kolozsvári Sapientia Egyetemen, Budapestre költöztél, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd a Metropolitan Egyetemen tanultad tovább a filmezést. Mennyire más a román és a magyar filmes képzés?

A Sapientia Egyetemen inkább az elméleti tudásra helyezték a hangsúlyt. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen és a Metropolitan Egyetemen jóval több volt a gyakorlati oktatás. Magyarországon sokkal szabadabban elmondták a véleményüket a hallgatók. Nincs rossz válasz, legfeljebb annyit mondtak a tanárok a hallgatóknak, hogy érdemes lenne más szempontból is megvizsgálni a kérdést. 

Amikor elkezdtem a mesterképzést Budapesten, azt vettem észre, hogy az erdélyi hallgatók alig szólalnak meg az órákon.

Belénk nevelték, hogy hallgassunk, ezért nem volt bátorságunk elmondani a véleményünket, de ez hamar megváltozott.

Egy interjúban említetted, hogy komoly kultúrsokk volt számodra, amikor Budapestre költöztél.

Ha az ember sokáig él egy helyen, megszokja az adott ország íratlan szabályait. Amikor elköltözöl, megváltoznak ezek a szabályok, és évekbe telik, mire alkalmazkodsz hozzájuk. Például Magyarországon nagyon szembetűnő volt, hogy a szomszédok cetlikkel, feliratokkal üzengetnek egymásnak a lépcsőházban ahelyett, hogy személyesen megmondanák a másiknak, hogy előző nap túl hangos volt, vagy rossz helyre dobta a szemetet. Romániában nem jellemző ez a fajta üzengetés. Ha valakinek gondja van a másikkal, akkor odamegy hozzá, és megbeszélik. Magyarországon teljesen máshol mozognak az énhatárok, mint Romániában.

Azt mondtad, erősen hatott rád a román újhullám. A magyar rendezők közül kik alakították a látásmódodat?

A román újhullám sokkal inkább hatott rám, mert abban a közegben nőttem fel, amely ezeket a filmeket ihlette. A kortárs magyar rendezők közül Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Enyedi Ildikó, Kocsis Ágnes filmjeit nagyon szeretem, de még nagyon sok olyan rendező van, akiket fel tudnék sorolni. Nagyon jó dokumentumfilmek is készültek, gondolok itt Zurbó Dorottya és Dér Asia alkotásaira.

Az Ahogy eddig című kisfilmed kapcsán említetted, hogy fontosnak tartod, hogy hiteles helyszíneken forgassatok, és csak akkor használsz közelit, ha annak van jelentősége. Minek a hatására alakult ki nálad ez a szigorú szabályrendszer?

Azóta sokat változott a felfogásom. Rájöttem, hogy sokkal szabadabban is alkothatok, és nem kell ennyire szigorú szabályok közé szorítanom magam. Az Elfogy a levegőben már nem ragaszkodom ezekhez az elvekhez, és például sokszor mutatunk közeli felvételeket a szereplők arcáról.

Az Elfogy a levegő történetét egy romániai irodalomtanárnő, Adela Stan esete ihlette, akit azért hurcoltak meg, mert a Teljes napfogyatkozás című filmet ajánlotta a diákjainak, amely két francia költő, Arthur Rimbaud és Paul Verlaine viszonyát mutatja be. Mikor találkoztál ezzel a történettel, és mi fogott meg benne?

2017-ben olvastam róla egy újságban. Elkezdett dolgozni bennem a történet, és évekig velem maradt. 2019-ben úgy döntöttem, hogy beadom az Elfogy a levegő filmtervét a Nemzeti Filmintézethez. [Az alkotás a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjának keretében készült el – a szerk.] Érdekelt, hogyan válik egyre nagyobbá és nagyobbá egy apró esemény, és hogyan határozza meg egyének, közösségek sorsát.

A forgatás előtt sokat beszéltél Adela Stannal, és a munkafolyamat során végig konzultáltatok. Hogyan reagált, amikor megkerested, hogy filmet készítenél a történetéből?

Nagyon örült. Végig nagyon nyitott volt. Őszintén elmesélte, hogy élte meg az esetet, és milyen érzések kavarognak benne. Rengeteget tudtunk belőle inspirálódni a forgatókönyvírás szakaszában és a forgatás alatt is.

Diákként láttál rá példát Romániában, hogy egy pedagógus hasonló helyzetbe került, mint az Elfogy a levegő főszereplője? Volt nyomásgyakorlás, hogy mit taníthatnak, és mit nem?

Miután véget ért a diktatúra, a 90-es években euforikus hangulat uralkodott Romániában. Mindenki fellélegzett, megszűnt a szorongató érzés, amely addig nyomasztotta a társadalmat. Senki nem azzal foglalkozott, hogy mit mond, mit tanít a pedagógus az iskolában. Amikor középiskolás voltam, még a lediktálós, kikérdezős, poroszos felfogás jellemezte az oktatást. Évekkel később kezdődött egy szemléletváltás, és elkezdtek szabadabban tanítani. Amikor forgattuk a filmet a gyergyószentmiklósi iskolában, kíváncsiságból beültem egy irodalomórára. Pozitív meglepetés volt, hogy mennyire játékos, interaktív módon közelítik meg a tantárgyat a pedagógusok. Ez a mi időnkben egyáltalán nem volt jellemző.

Az Elfogy a levegőben a szülő azzal vádolja a főszereplő tanárt, hogy az ajánlott filmmel a homoszexualitást népszerűsíti. A román társadalomban, politikai diskurzusban mennyire van jelen a homofóbia?

Jelen van, de elsősorban nem a politikai diskurzusban érezhető, sokkal inkább a valláson keresztül jelenik meg a társadalom mindennapjaiban.

„Amikor elkezdtük felfejteni a történetet, sokat gondolkoztam azon, hogy melyek azok a mechanizmusok és társadalmi berögződések, amiket egy kommunista diktatúra után magunkkal hozunk” – említetted a film kapcsán. Szerinted a fiatal korosztály továbbviszi ezeket a társadalmi reflexeket?

Attól függ, hogy mennyire építjük vissza ezeket a mechanizmusokat. A kommunizmusban mindenki félt, és a mai napig érzem a félelmet a román társadalomban.

Az Elfogy a levegő története azt mutatja be, hogy adott helyzetekben aktiválódnak ezek a kommunizmusból megmaradt reflexek.

Szinte önkéntelenül, egymást gerjesztve újra működésbe lépnek a régi berögződések. Nem tudom, hogy a fiatalokban mennyire van jelen ez a felfogás, mert a tizen-huszonéves korosztályt kevésbé ismerem.

Még milyen reflexek maradtak meg a román társadalomban a kommunizmusból?

Kifejezetten jellemző az irracionális félelem a hatalmi szervektől. A rendőrségre még mindig úgy tekintenek, mint egy félelmetes, elnyomó szervezetre. Ebben valószínűleg nagy szerepe volt a Szekuritátéval kapcsolatos emlékeknek. Mindenkit megfigyeltek, lehallgattak, és rengeteg embert elhurcoltak, amit a nemzet a mai napig nem tudott kitörölni az emlékezetéből.

Miért tartottad fontosnak, hogy egy erdélyi iskolában forgassátok a filmet?

Táborosi Andrással, a film operatőrével olyan vizuális környezetbe akartuk helyezni a filmet, amely Kelet-Európában bárhol elképzelhető. El akartuk emelni a film univerzális történetét, mert ez sok helyen megtörténhet, nem csak Romániában vagy Magyarországon.

A főszereplőt, Anát alakító Krasznahorkai Ágnes visszafogott, mégis rendkívül erős alakítást nyújt a filmben. Hogyan találtál rá?

Muhi Zsófiával, a film casting directorával az volt a munkamódszerünk, hogy felkerestük az összes romániai és magyar színházat. Megnéztük a színésznők fényképeit, és mindenkit meghallgattunk, aki szóba jöhetett. Olyan szereplőt kerestünk, akinek természetes a játéka. Ágnesben ezt azonnal megláttam, ráadásul kiderült, hogy drámafoglalkozásokat is tartott, tehát közel áll hozzá az ifjúság és az oktatás. A diákokat játszó fiatalokat első- és másodéves színészhallgatók közül választottuk ki, ezért olyan szereplőket kerestünk, akikről elhiszi a néző, hogy tizenhét évesek.

Milyen hatást vársz a filmedtől? Segíthet a társadalmi érzékenyítésben?

Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadja majd a közönség és a filmkritikusok. Nagyon örülnék, ha a film elindítana egy konstruktív párbeszédet. Ehhez elsősorban empátiára lenne szükség a társadalom részéről, nem pedig zsigeri elutasításra.

Úgy érzed, hogy nem elég empatikus ez a társadalom?

Azt tapasztalom, hogy túl sok az ítélkezés és az elfordulás, ami megakadályozza, hogy egyáltalán létrejöjjön a párbeszéd.

„Mindig arra jövök rá, hogy én a magyar társadalmat sosem fogom megérteni” – említetted egy négy évvel ezelőtti beszélgetésben. Közelebb kerültél azóta a magyar néplélekhez?

Bizonyos szempontból igen, bizonyos szempontból továbbra sem. Ha az ember harminc év után egy másik országba költözik, rengeteg időbe telik, mire úgy érzi, hogy már odatartozik. Pár napja, október 23-án a film főszereplőjével, Krasznahorkai Ágnessel beszélgettünk az 56-os eseményekről. Mondtam neki, hogy én személyesen nem tudok kapcsolódni 1956-hoz. Nincs a forradalomhoz köthető családi történetem, senki nem beszélt nekem 56-ról.

Ahhoz, hogy teljes mértékben megértsünk egy másik társadalmat, oda kell születni és ott kell felnőni.

Az emberek érzései mindenhol ugyanolyanok, ez univerzális. Ezekre rakódnak rá a pluszrétegek, amelyek a történelmi múltból, az adott társadalom viszonyrendszeréből következnek. Az alap viszont mindenhol ugyanaz. Valószínűleg ezt kellene keresni, amikor beszélgetést kezdeményezünk egymással.

Az Elfogy a levegő november 2-től látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.