A világ legnagyobb napútfestője – Kritika a Fedezd fel Csontváry Kosztka Tivadar művészetét! című gyerekkönyvről

A Szinyei Merse Pálról szóló ismeretterjesztő gyerekkönyv sikere után a Magyar Nemzeti Galéria és a Pagony Kiadó által közösen gondozott képzőművészeti sorozat egy újabb darabbal bővült, amely ezúttal Csontváry Kosztka Tivadar művészetét mutatja be játékos, mégis informatív módon. A sorozat szerzői Király Zsuzsanna, Molnár Brigitta és Sepsey Zsófia a Nemzeti Galéria múzeumpedagógusai, akiknek a munkája Fehér Zsanett játékos, ugyanakkor didaktikai funkciót betöltő illusztrációival válik teljessé.

Rendkívül fontos szerepet töltenek ma be az ilyen típusú kötetek egy olyan országban, ahol a képzőművészet és a művészettörténet szinte teljes mértékben eltűnni látszik a közoktatásból. Már csak azért is hiánypótló műről beszélünk, mivel a hat és tíz év közötti korosztályt célozza meg, ebben az életkorban pedig különösen fontos lenne a különböző (képző)művészeti ágakkal való találkozás, mivel a gyerekek ilyenkor rendkívül fogékonyak a formák, színek, arányok észlelésére, ráadásul a térlátás és az absztrakciós készség is ekkor kezd el kialakulni. Csontváry kalandos életrajza és színekben gazdag, formabontó festészete pedig tálcán kínálja magát, hogy a legkisebbek számára interpretálják történetét.

Hamisíthatatlan stílus, meghamisított életrajz

Az ismeretterjesztő könyv elsődleges narratív csavarja, hogy nem Csontváry vagy egy művészettörténész elbeszélésén keresztül ismerjük meg a festő élettörténetét és munkásságát, hanem képeinek egy gyakran visszatérő alakja elevenedik meg a könyv lapjain. A közel-keleti kultúrák vonzásában élő művész festményein gyakran tűnnek fel karavánok – ez ihlette a könyv elbeszélőjét, Kámelusz Pupusz alakját, aki egy „kétpúpú, karavánvezető, műkedvelő teve.” Összebarátkozva a magányos festővel, Kámelusz Pupusz elmerül ebben a rejtélyes életútban, utólag pedig már az alkotó barátjaként meséli el a közös utazás állomásait.

Kámelusz Pupusz nem csak a narrátor szerepét tölti be, az illusztrációknak is központi alakja.

Vele együtt az olvasó is elmélyülhet a különböző festmények részleteiben, figyelemmel kísérve a teve képzőművészeti szárnypróbálgatásait is, aki ezen a területen – a legkisebb olvasókhoz hasonlóan – még meglehetősen gyerekcipőben jár.

Csontváry történetét sokkal hálásabb feladat egy tanulságos gyerekkönyvvé alakítani, mintsem monográfiát írni róla, hiszen a festő körül kialakult mitikus életrajz meglehetősen ingoványos talajon áll. Életét elsősorban önéletrajzán, naplófeljegyzésein és fennmaradt levelezésein keresztül ismerjük, ám ezek nem mindig bizonyulnak megbízható forrásnak. E feljegyzések célja ugyanis gyakran a mítoszteremtés, hiszen Csontváry saját kultuszát már életében tudatosan alakította (naplófeljegyzéseit többször átírta, utólag egészítette ki). Bár a könyv nagyban épít ezekre a dokumentumokra, mégis kellő kritikával kezeli a festő írásait.

A Fedezd fel Csontváry Kosztka Tivadar művészetét! életrajzilag két fontos mítoszt dolgoz fel: a látomás és az utazó művész mítoszát.

Aki hallott már Csontváry munkásságáról, az a napút festőjeként ismerheti a művészt, a legenda szerint ugyanis egy álombéli látomásban hallani vélt egy távoli, sejtelmes hangot, amely azt súgta neki: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél.” Arról azonban már nem szól a fáma, hogy Szigethy Gábor kéziratkutatásai során bebizonyosodott: a delejes látomás a festő számára is olyannyira kifürkészhetetlennek tűnt, hogy a napút kifejezés helyén hosszú ideig csak egy hiátus tátongott, a festő csak jóval később egészítette ki a róla szóló próféciát.

Ennek ellenére annyira jól sikerült mítosz kerekedett a látomásból, hogy a recepció azóta is előszeretettel emlegeti Csontváryt a napút festőjeként. Mind a mai napig heves művészettörténeti viták zajlanak, hogy pontosan mit is érthetünk ez alatt. Az hamar világossá vált, hogy ez inkább egy jól kigondolt ars poetica, mintsem látomás, de a megfejtéssel kapcsolatban azóta is csak találgatni lehet. A könyv sem oldja meg ezt a rejtélyt, azonban segít abban, hogy az olvasó az életművet megismerve találja meg a saját válaszát az örök kérdésre.

A másik mítosz, amelyet a könyvbe beépítve a szerzők még meseszerűbbé teszik az életművet, a magányosan utazó festő alakja, aki bejárta Európát és a Közel-Keletet (feljegyzései szerint többek között járt Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Görögországban, de megfordult Jeruzsálemben és Libanonban is). Csontváry az útleírásait is kissé romantizálta, az ő feljegyzései szerint például A taorminai görög színház romjait ott helyben festette meg, ami a grandiózus művet és a korabeli szállítási lehetőségeket tekintve szinte teljes mértékben lehetetlen – éppúgy, ahogyan ez a rengeteg utazás is. Ennek fényében, a könyv szerzőihez hasonlóan érdemes némi kritikával élni a festő útleírásait lapozva, mert bár Csontváry tényleg számos országban megfordult, sok közel-keleti várost csak képeslapokon keresztül ismerhetett, gyakran ezeket használta fel egy-egy festmény elkészítéséhez.

A könyvben felvázolt kalandos életrajznak kedvez a festő halála utáni hagyatékgondozás fordulatos története is. A jogutódok ugyanis olyannyira értéktelennek gondolták Csontváry műveit, hogy a vásznakat praktikus célokra kezdték el használni. Igazán szerencsés véletlen, hogy Gerlóczy Gedeon felfedezte és felvásárolta a veszélyben forgó hagyatékot.

Bár Csontváry kalandjainak meseszerű elemei kétségkívül szórakoztatóvá és befogadhatóvá teszik az életrajzot, ugyanakkor a könyv rövid terjedelme miatt olyan fontos információkat szorítanak ki, amelyek amellett, hogy rendkívül érdekesek, ma már tudományos szempontból is biztos alapon állnak.

Így többek között kimaradt Csontváry névváltoztatásának története, ami a művészettörténészek szerint fordulópontot jelent az életműben, elválasztva egymástól – a kötetben csak nagyvonalakban felvázolt – „sötét korszakként” emlegetett periódust a „fényes korszaktól”. Az sem derül ki a könyvből, hogy mitől is olyan fényes az utóbbi korszak: nemcsak az újító témaválasztás és a formabontó perspektíva miatt kapta ezt a nevet, hanem a korban szokatlan élénk színek használata miatt is. Végvári Zsófia anyagkutatásai nyomán bebizonyosodott, hogy Csontváry gyógyszerész múltjára hagyatkozva számos festékét maga keverte ki, és ez az élénk színekkel és a különböző vegyi anyagokkal való kísérletezés is egyedülállónak számított a korban.

Csontváry kozmikus palettája

Az életrajzzal párhuzamosan fut az életmű bemutatása, és ezek az illusztrációk révén ügyesen össze vannak hangolva egymással. A kronológiai vagy a korszakolás szerinti ismertetés helyett a kötet szerzői a festmények tematikus csoportosítása mellett döntöttek, ami didaktikai szempontból a célcsoport számára meglehetősen kedvező választás. Az Önarcképtől jutunk el a természetközeliség ihlette Süvöltőt leterítő karvalyon és Pillangókon át az utazások során keletkezett tájképekig és a biblikus festményekig.

A kötetet végiglapozva összesen tizenhat festménnyel ismerkedhetnek meg az olvasók.

Fontos szerzői törekvés, hogy a képeket kontextusba ágyazva, részleteiben tárják a befogadók elé, így előszeretettel alkalmazták az elemzéshez a Csontváry által is javasolt nagyítási technikát.

A hatalmas vásznakon dolgozó festő ugyanis maga javasolta, hogy műtermébe – vagy a kiállításokra – a nézelődők apró távcsővel vagy színházi kukkerrel érkezzenek, hogy az elsőre jelentéktelennek tűnő részletekben is el tudjanak merülni. Ez egy explicit utalásként is értelmezhető arra vonatkozólag, hogy Csontváry képeiben nincs semmi esetlegesség, semmi véletlenszerűség. Erre játszanak rá az illusztrációk is, amelyek ki-kiemelnek egy-egy fontos, a történetvezetésben tárgyalt festményrészletet.

A kötetben a legnagyobb figyelmet a méltán híres A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, a Baalbek, A Naptemplom Baalbekben és A taorminai görög színház romjai című festmények kapják, ahol a szerzők a kiemelt képkockák segítségével nüansznyi részletekre irányítják rá a figyelmet, amelyek fölött valószínűleg könnyen átsiklana a tekintet. Csontváry életművét feldolgozva értelemszerűen kihagyhatatlan a Magányos cédrus és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. A kötet ügyesen irányítja a figyelmet a két festményről kialakult művészettörténeti vélekedésekre, a Magányos cédrus és a magányos művész közötti párhuzamra, a két kép közötti kontrasztra, a madárra mint visszatérő, utalásrendszerekben gazdag motívumra és az emberábrázolás kérdésére, amely az egész életművet végigkíséri.

A kötet nemcsak a festmények értelmezéséhez nyújt némi támpontot, hanem az alapvető művészettörténeti kifejezésekkel is megismerteti a legkisebb olvasókat.

A képi elemek ezúttal is segítenek konkretizálni az absztrakt fogalmakat, így megerősítik a szöveg által közvetített tartalmat. Többek között fény derül arra, mit takar pontosan az önarckép műfaja, mi a kontraszt, és milyen fajtáit ismerjük, milyen attribútumok kapcsolódnak egy-egy szenthez, és mi az az aukció. Nem könnyű azonban egy olyan festő életművén keresztül szakkifejezéseket tanítani, akinek művészete gyakran a szakma számára is megfoghatatlan, kiváltképp, hogyha a korstílus szerinti kategorizációról van szó, ezáltal is elutasítva a stílusirányzatok leíró és kategorizáló módszertanát, ami sokszor mellőzi az átmenetiség és az egyéni stílusjegyek kibontakoztatásának lehetőségét. Mégis, a kötet egyik legnagyobb érdeme ennek a formabontó, összehasonlíthatatlanul egyedi és talányos stílusnak a folyamatos hangsúlyozása, amely az egyéni értelmezések kialakítására és szabad asszociációkra buzdítja az olvasókat, miközben kapaszkodókat is ad az értelmezéshez: így válik egyszerre művészeti és ismeretterjesztő alkotássá.

A cikk szerkesztője, Katona Alexandra az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.