Gyásznap Középföldén – Kritika A rohírok háborúja című animéről

A franchise-okban gondolkodás nem új keletű dolog, ám míg például a kilencvenes és kétezres években a könyvek, képregények, (videó)játékok csak kísérői voltak egy-egy mozimegjelenésnek, addig az elmúlt évtizedben (a Marvel-moziverzum sikerének nem elhanyagolható hatására) egy másik paradigma vált uralkodóvá: a konvergens transzmediális világépítés. Ebben a franchise-építési struktúrában a médiumok többé-kevésbé egyenrangú szerepet töltenek be, és mindegyik alkotás kibővíti az adott történetvilágot: legyen szó akár a Star Wars vagy a Harry Potter világáról, ami a koncepciót vonzóvá teszi az az úgynevezett revisiting fogalmában ragadható meg, azaz, hogy minden egyes alkotás esetén jóleső érzés újra belépni ezekbe a világokba, mintha egy ismerős helyen járna az ember. 

Az utóbbi években az is kezd tendenciává válni, hogy az anime műfaji hagyományait és eszköztárát felhasználva bővítik világukat különböző mainstream médiafranchise-ok.

Így nézhettük meg a fiatal Vesemir egy kalandját a Vaják: A Farkas rémálmá-ban vagy David Martinez könnyfakasztó történetét a Cyberpunk: Edgerunnersben, de ebbe a sorba illeszkednek a Star Wars: Látomások-antológia egyes részei is jelen kritika tárgyával, a A Gyűrűk Ura világában játszódó A rohírok háborújá-val egyetemben.

Produkciós problémák

A vágy, hogy visszatérjünk a régi, ismerős közegbe ugyanakkor kitűnő táptalajt biztosít a kapitalista nagyvállalatok számára, hogy a gyártási jogokat megkaparintva előállítsák a saját aranytojást tojó tyúkjukat, és futószalagon, minimális erőbefektetéssel és művészi szándék nélkül szállítsák a kétesebbnél kétesebb minőségű, de legalább ismerős világokat elhozó munkákat. A Gyűrűk Ura rajongói nem különösebben vannak elkényeztetve értékelhető és az alapműveket tisztelő, azt nem csupán fejőstehénként kezelő alkotásokkal (bár az sem könnyíti meg a helyzetet, hogy a Tolkien munkáit bibliaként forgató és szóról szóra ismerő rajongói közeg notóriusan ellenálló az adaptációk vagy világbővítések kapcsán). Peter Jackson két trilógiája óta elsősorban videójátékok formájában léphetett a közönség újra Középföldére, ezek közül a Middle-earth: Shadow of Mordor és folytatása, a Shadow of War bizonyult kiemelkedőnek, míg a tavaly megjelent The Lord of the Rings: Gollum és a nézőit már második évada kínzó A hatalom gyűrűi-sorozat kevés bizakodásra adott okot, amikor A rohírok háborúja című animét bejelentették. Még úgy is, hogy a film rendezőjének a Ghost in the Shell animékkel már legendássá váló Kamijama Kendzsit kérte fel a Warner Bros és a New Line Cinema. Ez a gesztus, illetve az anime vizuális és kulturális hagyományainak kiválasztása látványosan arra irányult, hogy A Gyűrűk Ura rajongói mellett az utóbbi években egyre inkább a fősodratú médiumok közé vágyódó és kerülő animéken nevelkedő fanbázist is mozgósítani tudják. A mozgósításra pedig szüksége is lenne a produkciónak, mivel, bár csak pletyka szintjén ugyan, de napvilágot láttak olyan híresztelések, miszerint A rohírok háborúja mindössze azért készült csak el, hogy a Warner Bros és a New Line Cinema megtarthassa a Középfölde-licencet, a film azonban mindent meg is tesz azért, hogy ezt a szemléletet tükrözze: egy teljesen igénytelen, a felületes nézői, rajongói elvárásokat a végletekig kiszolgáló alkotásról van szó.

H, mint hol volt Gondor

Az anime A király visszatér függelékében szereplő néhány oldalas leírást igyekszik egy több mint kétórás film narratívájává bővíteni, A rohírok háborúja fő problémája pedig éppen ennek a megvalósításával van. Az anime alapkonfliktusa, hogy egy dúnföldi nemesúr, Freca Pörölykezű Helmhez – akiről A két torony végén lévő kürtvári csatának otthont adó szurdokot is elnevezték –, Rohan első nemzetségének utolsó királyához érkezik, hogy fiának, Wulfnak nőül kérje Helm egyetlen lányát, Hérát. A meghallgatás végül tragédiával zárul, a kibontakozó párbajban Helm véletlenül a puszta kezével öli meg Frecát, akinek fia, Wulf örök bosszút esküszik Éorl vérvonalával szemben, így egy, a bosszúdrámákból ismerős helyzet képezi a A rohírok háborúja alapkonfliktusát. Ehhez kötődik Héra dilemmája is, aki teljesen megrökönyödik az elképzelésen, hogy férjhez kelljen mennie, ő szívesebben tölti idejét lóháton és a rohani pusztaságban vándorolva. Héra karakterének beemelése remek ötlet volt, hiszen abban A Gyűrűk Urá-ban, amelyben egyébként is hírhedten gyér a női szereplők száma, számos izgalmas, női főszereplővel készült történet válhat elmesélhetővé. Az alapmű eredetileg alig egy szóban tesz említést Helm lányáról, meg sem nevezi őt, azonban a szerepeltetése a már említett Middle-earth: Shadow of War című videójátékhoz is kötődik, ott Helm féktelen haragjában maga gyilkolja meg gyermekét és válik gyűrűlidérccé. A rohírok háborújában ugyan Héra főszerepet kap, ám tulajdonképpen csak Eowyn (az őt alakító Miranda Otto narrálja egyébként a filmet) konfliktusát örökli meg: harcolni akar, kivenni a részét a háborúból, amire sor is kerül, ám mélységet már nem kap a karaktere – „eowynságán”, a húsz évvel ezelőtti problémákon már nem tud túllépni. Egy mindenhez értő, minden feladatban irreálisan kompetensen teljesítő karakter ő, akit talán csak az ment meg a Mary Sue-vá válástól, hogy egy-két jelenetben megmutatkozik elesettsége, apja szeretete iránti sóvárgása.

Pörölykezű Helm talán az anime legárnyaltabb karaktere. Ez persze kevésbé A rohírok háborúja, mint inkább Tolkien érdeme, hiszen története szinte nyomvonalszerűen követi a függelékben róla leírtakat. Bár Brian Cox megfelelő átéléssel és a Helmhez jól passzoló, magas hangszínnel kölcsönzi hangját a karakternek, itt-ott azért mégis úgy érződik, mintha egy jó szándékú fantasy-Agamemnón szólalna meg a vásznon. 

Helm és Wulf viszálya az anime csúcspontja, ám sajnos a film csak felvillantja a gyász és a bosszú körforgásának témáját, de egyáltalán nem mélyül el benne,

pedig Helm lassú mentális felőrlődése, szeretteinek fokozatos elvesztése roppant izgalmas táptalajt szolgáltatna karaktere tragédiájához. Kétségkívül így is hozzá kötődik A rohírok háborúja messze legérdekesebb része. Kürtvárba menekülésük után az ostromzárba fogott, gyászában az őrület határára sodródott, de még mindig iszonyatos testi erővel rendelkező Helm ki-kiszökik a dúnföldiek táborába, és az éj leple alatt meggyilkolja az ostromló erők egységeit, így terjed el róla, hogy élőholt lidérccé avanzsált (ami metaforikusan igaz is). Az anime ezen a ponton a horror eszközeihez nyúl, és ez a műfaji váltás rendkívül jól illeszkedik Kürtvár helyszínéhez is, amelyet egy kísértetkastély atmoszférája leng körbe, Helm pedig végül egy erős érzelmi töltetű, karakteréhez méltó, hősies lezárást kap.

Kiszámítható, mint a felületi gradiens

Nem úgy, mint az anime, amelynek az egész narratív vázára megfelelő jelző az, hogy sablonos vagy kiszámítható: A rohírok háborúja – egy jó adag rosszindulattal szemlélve – tulajdonképpen egy animációsított verziója A két torony és A király visszatér vonatkozó, Rohant szerepeltető jeleneteinek. Itt érdemes megjegyezni, hogy Rohan ikonikus helyszínei, Edoras, Meduseld aranycsarnoka és Kürtvár is remekül fest a kézi rajzolású, 2D-s animációs stílusban, bár a pusztaság itt-ott azért kidolgozatlannak hat. Az animék itt is jellemző emberábrázolási hagyománya nagyszerűen illeszkedik A Gyűrűk Ura világához. A meganimált harci koreográfiák – talán részben annak köszönhetően is, hogy nélkülözik a sónen animék valóságtól elrugaszkodott elemeit és vágásait, amelyek például A farkas rémálmá-t jellemezték –, Pörölykezű Helméi és különösen a Wulf és Héra közötti záró párbajjelenet, illetve a vizualitás általában A rohírok háborúja egyik legerősebb pontját jelentik. A film narratív vázára visszatérve, az alkotók mintha kijegyzetelték volna az emlékezetes jeleneteket, elemeket, fordulatokat, és kötelező jelleggel teletuszkolták volna ezekkel a filmet. A haradiak és az olifántok jelenléte még zsoldosként is meglehetősen erőltetett Rohanban, de mindenki, aki látta Peter Jackson filmjeit, emlékszik a Pelennor mezei csatára, így ide is be kellett tenni az óriási állatokat. Edoras kifosztása és a Kürtvárba menekülés Helm korában megtörtént, valamint

A Gyűrűk Urá-ban bekövetkező hasonló események közötti párhuzam lehetne akár egy okos posztmodern gesztus alapja is, ám a film nélkülöz szinte mindenféle reflexiót,

így ez is inkább csak egy olcsó panelnek hat. Ahogy az anime zárlata is, amely A Gyűrűk Ura rajongói körében már mémesedő deus ex machinát használja fel ismét: megjelennek a sasok, és természetesen a szurdok előtti dombon felsorakozik a következő király, Fréaláf által vezetett rohír felmentő sereg, csakúgy, ahogy Éomer tette annak idején, és végeznek az ostromló erők maradékával. Ezeknek a narratív paneleknek a használata talán a filmekkel való kohéziót szándékozta erősíteni, ám a reflexió ilyen mértékű hiányával inkább hat kínosnak és ötlettelennek. Ez pedig elmondható A rohírok háborújá-ról összességében is: A Gyűrűk Ura első animefeldolgozása sajnos egy kreativitástól mentes, panelekből reflexió nélkül építkező, igénytelen alkotásnak hat. Az anime mainstreammé válása azonban remélhetőleg eléri azt, hogy nem az utolsó animált alkotást láthattuk ebben a világban, mert ahogy az 1978-as film is bizonyította, A Gyűrűk Urá-nak jól áll a megrajzolt vizualitás.