Jóleső normaszegés – A Skip and Loafer című anime a shoujo történetek tükrében

Az utóbbi években a streamingplatformok, elsősorban az animékre specializálódott Crunchyroll közvetítésével egyre több animefim és -sorozat vált hazánkban is hozzáférhetővé. A hibrid platformok közül leglátványosabban a Netflix lovagolta meg a hullámot, amely már nemcsak terjesztőként, de gyártóként is jelen van a piacon (gondoljunk csak az élőszereplős One Piece sorozat hatalmas sikerére). A stúdió láthatóan nagy hangsúlyt fektet a kamasz / fiatal felnőtt női közönségre gyártott romantikus, azaz shoujo animékre: szintén saját gyártású, My Happy Marriage (Watashi no Shiawase na Kekkon / Van remény a boldogságra) című animesorozata az év egyik kedvence lett a romantikus zsánerben, és miután megvásárolta a shoujo kánon egyik legnépszerűbb animeadaptációja, a From Me To You (Kimi ni Todoke / Tőlem neked) első két évadának terjesztési jogait, majd producerként közreműködött az élőszereplős változat elkészítésében, nyáron bejelentette, hogy a tizenkét éve félbehagyott anime harmadik évadát is elhozza a nézőknek 2024-ben.

A nemzetközi színtér tehát most kezdi felfedezni magának a kifejezetten fiatal női közönségnek szánt shoujo animéket (is). 

A japán piac jelenlegi alakulását követve azonban úgy tűnik, a zsáner eredeti formájában kifulladóban van, a klisék egyszerű újramondása már nem kielégítő.

Ez azonban egyben teret is enged a megújulásra: az utóbbi években fel-felbukkannak olyan, elsősorban kamasz lány közönségre gyártott animék, amelyekben a jellemzően „tökéletes”, idealizált (férfi és/vagy női) hősök helyére átlagos vagy különc figurák kerülnek. Jó példa erre a Kazune Kawahara és Aruko mangája alapján készült My Love Story!! (Ore Monogatari!!, 2014), amely a shoujo történetek idealizált és nagyban tárgyiasító férfiképét írja felül azzal, hogy a (Kimi ni Todokében is megjelenő) prominens, szuper jóképű, a lányok körében rajongott, de ezzel soha vissza nem élő, érzelmileg (túl) érett kamasz fiú helyett egy nem kifejezetten vonzó, érzelmileg kissé éretlen, nem túl okos, ám annál kedvesebb és tettre készebb karaktert állít a szerelmi érdeklődés középpontjába. A főszereplő, Takeo kivételes fizikuma persze szintén egyfajta tárgyiasított maszkulinitás, azonban a sorozat ezt jól kiegyensúlyozza azzal, hogy a túlzást maga is hangsúlyozza, és olykor humorosan abszurd szuperhősként ábrázolja a fiút.

A (kamasz)szerelem tehát már egyre kevésbé a „tökéletes” emberek kiváltsága – és ez mindenképp izgalmas lehetőségeket rejt a műfaj alakulásának szempontjából.

Ezzel szemben a Netflix által most felkarolt Kimi ni Todoke még sok olyan klisét vonultat fel, amelyeket a műfaj már kezd levetni magáról (mint például a féltékenységből következő tettlegesség romantizálását). A mellékszereplők és kapcsolataik árnyalt megjelenítése, például a szerelmi rivális „mean girl” karakterének megértő és összetett ábrázolása azonban mindenképp a sorozat javára írandó. A Skip and Loafer (Sukippu to Rōfā) e téren láthatóan sokat tanult a nagy elődtől, és a tekintetben is „utódja” mind a Kimi ni Todokének, mind a My Love Story!!-nak, hogy mindhárom mangát (többek között) Japán egyik legnagyobb presztízsű mangadíjával, a Kodansha-díjjal tüntették ki – míg azonban az első kettő a shoujo, a Skip and Loafer a general kategóriában versenyzett. Ennek oka, hogy Takamatsu mangája ugyan a shoujo történetek vázára fűzi fel cselekményét, kidolgozottságában és témáiban túl is lép azokon, és az úgynevezett slice of life műfaja felé közelít: kevésbé a szerelemre összpontosít, és sokkal nagyobb érdeklődéssel fordul karaktereinek saját történetei és a személyes sorsokat átszövő társadalmi problémák felé. (Érdekes módon ezt a demográfiai alapon szerveződő, így a kategorizációban meglehetősen rugalmatlan japán mangapiac azzal oldotta meg, hogy a mangaszéria egy sheinen, azaz a 18 és 30 év közötti férfiközönséget megcélzó magazinban kapott helyet.)

Megférő ellentétek

Misaki Takamatsu Skip and Loafer című mangasorozatának animeváltozata a tavaszi szezonban debütált. A P. A. Works stúdió kifogástalan munkát végzett az adaptációval: a mangát hűen, szinte panelról panelra követő animesorozat igényes vizuális és audiovizuális kivitelezéssel, értően ragadja meg az alkotás és az egyes karakterek lényegét. Az áprilistól júniusig futó első évad 12 epizódja a történet tizenöt éves kamaszlány főhőse, Iwakura Mitsumi első gimnáziumi évébe enged bepillantást (a Monthly Afternoon című havi magazinban megjelenő, 2018-ban induló manga még fut, cselekménye jelenleg a szereplők második évében jár). Mitsumi céltudatosságával kiemelkedik a női shoujo hősök közül. Jellemfejlődésének motivációja és célja nem a szerelem, hanem egy számára fontos társadalmi ügy: Nyugat-Japán egy elnéptelenedő részéről azért felvételizik egy tokiói elitgimnáziumba, hogy később politikusként tehessen a szülővárosához hasonló, leszakadó területek felzárkóztatásáért.

Már az első epizód elején feltűnik a japán vidék, ahol a lány által megálmodott romantikus, az induló vonatból integető búcsúzás képét felülírja a valóság, ugyanis a vasútvonal felszámolása miatt kevésbé filmbe illő módon kell elköszönnie gyerekkori barátaitól. (Érdekes összefüggés, hogy Makoto Shinkai legújabb, 2022-es animefilmje, a Suzume szintén egy fiatal lány felnövéstörténetébe ágyazva jeleníti meg a japán vidék problémáit.)

A történet dinamikáját az ilyen „filmbe illő” jelenetek és a főszereplő realitásának folyamatos szembeállítása teremti meg.

Már az első epizód cselekményét is ez az ellentét mozgatja: Mitsumi eltervezi a tökéletes első napot tokiói elitgimnazistaként, terve azonban már korán reggel kudarcba fullad: rossz vonatra száll, ami miatt majdnem lekési évnyitó beszédét, majd egész nap kínos és pátoszos események követik egymást. Ez a kettősség jól érzékelteti Mitsumi karakterének ellentmondásosságát is: elhivatottsága, önbizalma és céltudatossága mellett átlagos, esetlen, különc kamaszlány, aki még keresi a helyét a nagyvárosban. Mitsumi személyiségét remekül fogja meg a szinkronhangját adó Kurosawa Tomoyo, aki ellentmondásosságában is szerethető, markáns, egyedi karaktert kölcsönöz a lánynak.

Nem egy Hamupipőke-történet

A sorozat nemcsak a szereplők, hanem a nézők – elsősorban a romantikus zsáner kedvelőinek – elvárásait szintén rendszeresen a visszájára fordítja. Miközben a történet a shoujo narratíva alapelemeire épül – vagyis a tanév rendje és különleges eseményei (sportnap, iskolai fesztivál, különböző ünnepek) szervezik, amelyek lehetőséget adnak a romantikus időtöltésre –, a Skip and Loafer gyakran felülírja, visszarántja a realitás talajára a gyakran túlromantizált formulákat. A néző azonban mégsem érzi becsapva magát, ugyanis ez a „szabályszegés” mindig valamifajta többletet – például humort vagy nagyobb érzelmi kidolgozottságot – hoz magával.

Jó példa erre Shima és Mitsumi első találkozása, amikor is az elsőre szintén típuskarakternek tűnő, feltűnően jóképű, kedves fiú az évnyitó napján az eltévedt Mitsumi segítségére siet, elvarázsolt lány helyett azonban a leharcolt, kétségbeesett Mitsumi mordul rá, és űzi el majdnem megmentőjét. A jelenet helyzetkomikumát nagyban erősíti az animék vizuális nyelvét jellemző, szándékosan túlzó képi humor – a szinte angyali fényben úszó megmentő és a horrorfilmek szörnyeire hasonlító lány kontrasztja –, amelyet a sorozat a továbbiakban is kiváló arányérzékkel, szórakoztatóan működtet.

A két kamasz között szövődő barátság, majd szerelem dinamikája is egyszerre játszik rá a tipikus romantikus klisékre, és rúgja fel azokat. A két főszereplő közötti kapcsolat természete leginkább egy, a Hamupipőke-szüzsét felrúgó jelenetben fogható meg: mikor az évnyitóra rohanva Mitsumi elhagyja az egyik cipőjét, ahelyett, hogy a fiú a lány lábára illesztené a lábbelit – ahogy az az évad másik nagy sikerű shoujo animéjében, a Yamada-kun to Lv999 no Koi wo Suru esetében történik –, Mitsumi leveszi a másik cipőjét is, és mezítláb fut tovább. A lány szinte már abszurd elszántsága először zavart, majd tiszteletet és csodálatot ébreszt a látszólag laza, nemtörődöm fiúban. Ez a tisztelet válik a címben a Shimára utaló „Skip” (vagyis „lógás”) és a Mitsumira utaló „Loafer” (vagyis iskolai cipő) közötti első kapoccsá, majd a Shima karakterét jellemző passzivitásból kivezető úttá.

Az animeadaptáció érdeme, hogy a mangában nem különösen hangsúlyos jelenetsort feltűnően hosszúra nyújtja, ezzel kissé komikus színezetet adva az eseményeknek, a sorozat zenéjéért felelő Wakabayashi Takatsugu azonban az elnyújtott képsort érzelmesen tölti meg dinamikával. A passzív férfi karakter – agilis női hős kettősét látva persze felmerülhet a gyanú, hogy egy tipikus „manic pixie dream girl” narratívába keveredünk, azonban a sorozat javára írandó, hogy a fiú háttértörténete – gyerekszínészi múltja és az azzal összefonódó szülői abúzus – úgy bontakozik ki, hogy nem helyezi a fiút a szintén klisés, sérült, megmentendő férfi karakter skatulyájába. Jellemfejlődése ugyan Mitsumi hatására, de saját erejéből megy végbe.

Társadalom és (kamasz)identitás

A Skip and Loafer nemcsak a narratív klisékhez, hanem a társadalmi sztereotípiákhoz is érzékenyen és kritikusan viszonyul. E téren Takamatsu egyik leghiánypótlóbb vállalása az úgynevezett „pretty privilege”, azaz a szépek kiváltsága árnyoldalainak bemutatása, amelyet Shima és Yuzu történetszálán keresztül férfi és nő perspektívájából egyaránt kibont. Ez pedig azért kifejezetten fontos egy shoujo narratívában, mert a vonzó külső általában csak az alakuló szerelmi viszony, elsősorban a másik fél szempontjából jelenik meg hátrányként, Takamatsu azonban a rajongás tárgyaként (presztízstárgyként) kezelt karakterek lelkivilágára fordítja a figyelmet. A történet ráadásul a kiváltságosnak tartott emberek felé érzett irigység leküzdésének nehézségeivel is számot vet: Mika és Kurume próbálják megérteni Yuzut, amikor elmondja nekik, hogy szépsége miatt folyton szerelmi drámákba keverték, így soha nem voltak igazi barátai, a saját külsejükben és „státuszukban” bizonytalan kamaszlányok azonban mégsem mindig tudnak irigység nélkül, megértéssel tekinteni rá.

Mitsumi önazonossága, saját magába és céljaiba vetett hite lehetővé teszi, hogy a különböző szerepkényszerekkel küzdő osztálytársai számára biztos pont legyen.

Természetes nyitottsága, szinte már naivitásnak mondható jóhiszeműsége összefonódik a vidéket a romlatlansággal felruházó sztereotípiákkal: családja és gyerekkori barátja, Fumi, valamint rajtuk keresztül a japán vidék is idilli, támogató közegként jelenik meg. Ezzel szemben a városi élet – a szokásos ellentétpárokat ismét felrúgva – nem tűnik fel negatív fényben, mivel az a lány újdonságra rácsodálkozó, felfedező tekintetén keresztül jelenik meg. Ezt jól szemlélteti az is, hogy az animében mind a városi, mind a vidéki jelenetek ugyanazzal a letisztult, visszafogott, de kellemes árnyalatokat használó, vidám színvilággal jelennek meg.

A vidékről alkotott idilli képet árnyalja Mitsumi Tokióban élő nagynénje, Nao-chan karaktere, akit transzszexualitása miatt a vidék kivet magából, azonban a nagyvárosban olyan foglalkozást és közeget talál, amelyben végre szabadnak, önazonosnak érezheti magát. Nao-chan mint „transzreprezentáció” – az utóbbi időszak hasonló kísérleteivel ellentétben – egyáltalán nem érződik erőltetettnek, sőt akár példaértékűnek is mondható. Ennek fő oka, hogy bár nemi identitása személyiségének elengedhetetlen része, nem az válik az őt meghatározó egyetlen értékké; elsősorban Mitsumi tokiói gyámjaként érzelmi biztonságot, támogatást adó szülőfiguraként jelenik meg. Épp ez a „köznapiság” teszi történetét hitelessé, hogy nem kiemelt helyen, ám – elsősorban a manga még nem adaptált részeiben – kiemelkedő komplexitással, érzékenységgel bontakozik ki.

A Skip and Loafer tehát nemcsak amiatt figyelemre méltó, hogy a hagyományosan csupán sztereotípiákat megtestesítő – és ezáltal újraalkotó – típuskaraktereknek saját, egyéni történetet és érzelmi-gondolati mélységet ad, hanem abban is, hogy ezt milyen kidolgozottsággal és arányérzékkel teszi. A Mitsumi és barátai, illetve Shima között kialakuló szoros kapcsolatot épp annak belátása teszi lehetővé, hogy az előre meghatározott, klisés „kategóriák” leegyszerűsítik és elfedik a személyes sorsokat, csupán felesleges korlátokat emelnek az emberek közé. Ez a felismerés pedig azért nagyon fontos, mert a történet szereplői és célközönsége – lévén bizonytalan kamaszok – saját identitásukat is elsősorban a már „meglévő” kategóriák alapján kezdik el megrajzolni. Az pedig, hogy a stúdió már bejelentette az anime előreláthatólag 2024 végére várható második évadának érkezését, azt mutatja, hogy van igény a (kamasz)világot kevésbé sztereotipikusan ábrázoló történetekre is.