A cukiságfaktor esztétikája – A közhely mögött rejlő globális jelenség

Milyen érzéseket kelt bennünk, ami egyszerűen csak „cuki”? A jobbára banális közhelyként használt kifejezés valójában túlmutat önmagán. A vizuális művészetekben kifejtett hatása mellett pszichológiai, társadalmi, valamint politikai regisztereket is egyaránt hordoz magában a téma. A Ludwig Múzeum A cukiság faktor című kiállításán a képzőművészeti alkotásoktól a videóinstallációig a kérdés számos aspektusa kerül több szempontból is megvilágításba közel harminc művész által. Kiemelve mások mellett a gyermekkor és a felnőttkor közti határvonal elmosódását, a cukiság és a technológia összefonódását és a fogyasztói társadalmunkra tett hatását. A tárlat új fogalmakat konstruálva írja körül, hogy mennyire hálózza be az életünket, ezek közé sorolva például a „politikai cukiság”, valamint a „cuki agresszió” fogalompárjait. A kiállítás több termen keresztül vezeti végig a látogatókat eme cukiságesztétika kérdéskörein, az egyes összeállítások pedig más-más szempontból világítanak rá a téma mélységére. A tágas kiállítótermekben találkozhatunk képzőművészeti, kisplasztikai, valamint digitális alkotásokkal, de ezenfelül különféle installációk is helyet kaptak a terekben.

Mitől lesz valami cuki, és hogyan használják ezt fel a manipulációnkra?

Már Charles Darwin is rámutatott, hogy a gyermekek olyan velük született jellemzőkkel bírnak, amelyek gondoskodásra sarkallják a felnőtteket. Az evolúciós értelmezésben ez tehát a faj fennmaradását biztosítja.

Konrad Lorenz „bébi”-sémája szerint bizonyos karakterisztikus jegyek szintén a cukiság érzetét váltják ki az emberből: ezek közé tartoznak a nagy fej, a pufók, apró test és a nagy szemek is, nem beszélve az elesett, ügyetlen mozgásról.

Bár Lorenz tétele nem teljesen bizonyított, kimutatták, hogy bizonyos tárgyak, amelyek ezen esztétikai fogalom alá tartoznak, hamarabb felkeltik a figyelmünket, mintsem hogy kritikai válaszreakciót küldene az agyunk a látottakról.

A közösségi média és a reklámok éppen ezt kihasználva ragadják meg a figyelmünket, és sarkallnak arra, hogy a tartalmuk közvetlen fogyasztóivá váljunk. Az emberi érzelmek kielégítésére és kiélésére fókuszáló marketingstratégiák gyakran alkalmazzák a cukiságfaktort, és a vizuális manipuláció rendkívül széles skáláját építették fel az aranyos, magával ragadó tartalmakra, ami a humorral karöltve végtelenül hatásosnak bizonyult. A Ludwig Múzeumban kiállító művészek viszont leginkább a gyermekkori élményvilágukból merítkezve kritizálják alkotásaik révén a cukiság fogyasztásra épülő rendszerét.

Az aranyos tartalom mint eszköz

A cukiság esztétikája elsőként Japánban ütötte fel a fejét az Edo-korszakban, mely a 17–19. századra tehető. A „kawaii” (’aranyos, szerethető’) idővel az egész világban elterjedt formavilággá vált, mely elsősorban a popkultúrából nyeri tartalmát, beleértve a mangákat és a videojátékokat is. A magaskultúra és a tömegkultúra összemosódásának tendenciája a cukiság esztétikája kapcsán szintén megfigyelhető, hiszen a műtárgy és az árucikk kevésbé határolódnak el egymástól. A 21. század kaotikus és bizonytalan állapotait megélő társadalom számára pedig az aranyos tartalmak egyre népszerűbbekké váltak, mivel könnyű kikapcsolódást nyújtanak, és gyorsan enyhítik a szorongást.

A politika és a média világa szintén felismerte csillapító hatását, ezért például a televízióban sugárzott híradóban is rendszeressé vált az állatkerti újszülöttek életéről való tájékoztatás, mely a frusztrációt keltő hírek kompenzációjaként, egyfajta levezető tartalomként jelenik meg, minden esetben a műsor záró részében, mint egyfajta dramaturgiai „happy end” a valóságról szóló adás végén. A cukiságesztétika az internet elterjedésével végül globális jelenséggé vált. A hangulatjelekre redukált digitális nyelvben és a gif-ekben éppúgy megjelenik a cukiságfaktor, mint a számítógépes játékokban, a kortárs mesékben vagy a pixeles képekben. Az aranyosság esztétikájának fő terjesztési formája ma már az online média, ezzel karöltve változik, majd nyer újabb értelmezést és funkciót. A kiállítóterekben ezért az a pixelalapú képi világ is megjelenítésre került, amely a Minecraft számítógépes játék fő grafikai eleme, de az elemekre bontott figurák tömegkultúrára tett hatásáról ezenfelül a Pixel című amerikai mozifilm ugyancsak tanúskodik.

A jelenség sötét oldala és az aranyosságban rejlő agresszió

Az angol cute (’aranyos’) szó az acute, azaz „akut” szóból eredeztethető, amely egyben ’éles eszű’-t is jelenthet. A fogalom ambivalenciáját az ilyen tárgyak szintén magukban hordozzák, hiszen nemcsak manipulatívak, de gyakran ijesztőek is. A sebezhetőség, kiszolgáltatottság és az agresszió egyszerre párosul bennük. Ez a hatás a kiállított alkotásokon, amelyek gyakran rémisztőnek, egyenesen abszurdnak hatnak, ugyancsak érződik. A kiállítás valóban felkavarja az állóvizet az emberi érzelemvilágban, mivel nem csupán a cukiságról alkotott berögzült elképzeléseinkre és elvárásainkra épít, hanem annak kétes, sötét oldalára egyaránt. A levágott fejű vagy a befőttes üvegbe tömött plüssök semmiképpen sem a köznapi használatban értelmezett cukiság érzetét váltják ki belőlünk.

A téma ilyesfajta anomáliája és kétélűsége már az első percekben megüti a látogatót.

Daniel Harris író szerint a cukiságban megjelenik a szadizmus is, és ezt azzal magyarázza, hogy a gyámoltalanságot, esetlenséget és a torzat emeli ki tárgyából.

Az érzelmi kettősség a szeretet és a gyűlölet szélsőséges kivetülése, mely a ragaszkodás és az agresszió kiélését egyszerre serkentheti ezeken a tárgyakon keresztül. A gyermekeknél ezen érzelmi szélsőségek kiélésére a játékok szolgálnak, amit a játékipar előszeretettel használ ki. A kiállított színes alkotások, amelyek gyakran állatokat vagy rajzfilmfigurákat ábrázolnak, gyakran első ránézésre sem tekinthetők gyermekbarátnak, annak ellenére sem, hogy éppen a gyermekvilágból merítik inspirációjukat. Elsősorban a felnőtt közönségnek szólnak, a gyermekekben pedig az alkotások kontextus nélküli értelmezése akár ijesztő, gyakran morbid hatást kelthet.

A tárgykultúránkat átható esztétikai minőség

A cukiság a mindennapi tárgykultúránkban is megjelenik, többek között a gyermekjátékokban, egészen az iparosodással globalizálódott gyermekjátékok formavilága óta. A 20. századi pszichológia révén pedig a gyermeki érzelemvilág megismerhetőbbé vált. Tudjuk, hogy a gyermekek kevés autoritással, viszont annál több fantáziával bírnak, és mivel egyedül a játékaik felett rendelkeznek teljes hatalommal, azok által tudják érvényesíteni érzelemvilágukat. A cukiság esztétikáját felhasználó tárgykultúra ezért erősen az érzelmi világunkra épít. A tárgyakkal való azonosulást a puha anyagokkal, kerekded formákkal és az antropomorfizálással érik el, hiszen minél emberszerűbbnek, élőbbnek hat egy tárgy, annál jobban vagyunk képesek vele „együttérezni”.

Az aranyos dolgok iránti vonzalom mindkét nemet megérinti, más-más biológiai vagy tanult sémáknak köszönhetően. A nőknél a tudatalatti anyai gondoskodás érzelemkörére lehet hatással, míg a férfiakban az elesettség és a kiszolgáltatottság váltja ki a felkarolás érzetét. Azonban a sztereotipikus nemi meghatározásokon túl egyeseknek kimondottan visszataszítóak az aranyos dolgok, melyek a tárgykultúrában gyakran giccsé redukálódnak. A kiállítóterekben a visszataszításból fakadó undor gyakrabban hatja át a látogatót, mint az aranyosságból áradó lágy elkábulás, azonban a kiállításnak nem is a gyönyörködtetés a célja, hanem a cukiságesztétika komplex hatáskörét mutatja be. A kísérőszövegek elolvasása révén feldolgozhatóbbá válik a kiállítás tartalma, érthetően összefoglalják, hogy az adott termekben látható alkotások milyen jelenségre reflektálnak. Ezért a kiállítás inkább szövegközpontúnak tekinthető, bár a szöveg és az alkotások kapcsolata néhol szorosabb, máshol viszont kifejezetten asszociatív.

A fogyasztói társadalomban betöltött helye

A fogyasztói kultúrában a termékgyártó cégek a legkülönfélébb eszközökkel igyekeznek hatást gyakorolni a célközönségükre. A felnőtteket gyakran a gyermekkorukat idéző termékekkel próbálják megnyerni maguknak. A közösségi média és a különféle vizuális tartalmak nagy része a fiatal generációra összpontosít, akik beleszülettek ebbe a kultúrába, és jelentősen több időt töltenek az online tartalmak figyelésével. 

A média és a marketing hatására a felnőttekben az eddiginél is nagyobb a nyomás a fiatalságuk megőrzésére.

Az ifjúkorukat idéző termékek fogyasztásában, valamint a külsejük frissen tartásában is kifejezésre kerülhet az idő múlását tagadó hozzáállás. A cukiságfaktor eszközével élő, a gyermekien ártatlan és őszinte világot reprezentáló, nosztalgiaérzést kiváltó termékek egyik célja a nyomás alatt lévő felnőtt közönség tudatalatti fiatalságvágyának megszólítása. A határok a felnőtt- és a gyermeki lét között elmosódnak, ahogy a kiállítás számos alkotásából is kiviláglik. Az egymástól szellősen elhelyezett kiállítási anyag néhol az inkoherensség érzetét kelti, igaz, máshol az összefüggések demonstrálásának tökéletes példáját nyújtja. Az alkotások is inkább illusztratív jellegűek, melyek a „cukiságesztétika” ernyőfogalma alatt a szemléltetés célját szolgálják.

A cukiságfaktor észrevétlenül behálózza modern társadalmunk egészét, viszont amint megfigyeljük a ránk gyakorolt hatását, tudatosabb szemlélővé válhatunk. A hétköznapokban bennünket érő vizuális ingerek értelmezéséhez nagyban hozzájárul a Ludwig Múzeum kortárs képzőművészeti kiállítása, mely bizonyos tematikára felfűzött alkotásokon keresztül egy-egy különös esztétikai minőségbe enged betekintést. Ezen jelenségek megértése segíthet minket a vizuális impulzusok értő befogadásában, legyen szó egy reklámról, filmről, műalkotásról, a tárgyi kultúra egy darabjáról, vagy akár egy gif-ről vagy videójátékról. A kiállítás mindezzel együtt elsősorban azoknak az érdeklődőknek szól, akiket nem a műélvezet szándéka csábít be a termekbe, hanem egy globális jelenség mélyebb megértésére vágynak.