Paradicsomi tudás és tudáskert Ambrus Lajos Nagy almáskönyvének lapjain – Avagy egy könyv, amelyet megőrzünk a tavalyi évből

Micsoda nagyságot tartok kezemben! Ez a szemet gyönyörködtető album egy valaha volt paradicsomi kultúra története: egy olyan természeti gazdagság felidézése, amelynek csak ilyen méltó formában szabadna emléket állítani. Nagy könyv ez, és nem csak méretében. Bár megjelenésében is tekintélyes ugyan, gyönyörű képekkel díszített, gazdag kiadvány, de az egybegyűjtött ismeretei okán is azon könyvek sorába tartozik, amelyek helyet csinálnak maguknak a könyvespolcon. Mert az ilyen könyvnek súlya van, hisz nem egy felszínes, önszaporító mondatindákkal tűzdelt és álismeretekkel zsonglőrködő könnyed, ám éppannyira haszontalan tartalom kemény táblás borítóba kötve, hanem egy hiteles tudás élvezetesen ízes nyelvű megidézése. És persze ebben az esetben szó szerint is vaskos kötet – megmértem, több mint másfél kilogramm –, témájához illő formátumú, és egy képzőművészeti album rangjához méltó illusztrációkkal ellátott, élvezetes esszékben mesél megannyi kertről és gyümölcseikről.

Minden nagy könyv valami nagyobb tudást rejt magában, és minden nagy tudás valami önmagánál is nagyobbra nyit ablakot – ahogy a pomológia, a gyümölcsészet tudománya sem csupán egyszerű kertművelés Ambrus Lajos esetében, hanem a közös hagyományaink gondozásának összefüggéseire, azaz művelődésünk alapjaira világít rá. Ez a kötet sem pusztán egy mezőgazdasági kézikönyv vagy gyümölcshatározó, hanem a hagyományaink története a teremtéstörténettől Shakespeare-en és Jókain át Weöres Sándorig, a középkori kertektől a mai piaci kofák kínálatáig, azaz a lehető legszélesebben értett kultúrtörténet.

Tündérkertek országszerte

Ambrus Lajos évtizedek óta kutatja a Kárpát-medence valaha virágzó kertkultúráját. József Attila-díjas író, filozófus, no meg „borász, pomológus, polihisztor, kultúrséf és gasztrosámán” – ahogy egy pár évvel ezelőtt megjelent interjúban bemutatták. Az évek során számos kötetben olvashattuk már szerteágazó témájú, mégis minden esetben átfogó, varázslatos esszéit, közülük többel e könyvben most részben újraszerkesztve találkozhatunk. Írásai, akár más társszerzőkkel együtt kiadott vidék- és gasztrotörténeti művei, mind szűkebb-tágabb kis hazáink regionális kultúrtörténetét nyomozva elfeledett és újrafelfedezésre váró közös kincseink feltárását célozzák.

Egyszóval újrateremtik és újfent élő tartalommal töltik meg azt a kimeríthetetlen közös kultúrkincset, amelyet mindegyszerűen hazának hívatott neveznünk.

Ahogy például a 2015-ben kiadott Lugas – Pomona Hungarica című kötetének fülszövege fogalmaz: „Bármihez közelítsen is literátor figyelme, a világ középpontjába – vagyis haza- – érünk: tájhoz, szőlőhegyhez, magyar gyümölcshöz. Archaikus tapasztalatokkal átszőtt mindennapjainkhoz, felismeréshez és felülemelkedéshez.”

Emellett, vagy talán az írásművészetét megkoronázva, Kovács Gyula erdésszel és Szarvas József színművésszel társalapítója a Tündérkert-mozgalomnak, amely a hazai őshonos gyümölcsfajták megmentését és gondozását tűzte ki célul, és mára immár több mint 300 kertet számlál. Önkormányzatok, iskolák és plébániák százai szerveződtek közösségekbe az őshonos gyümölcsfák megőrzése érdekében, miközben génbankot és gyümölcsészeti értéktárat hoztak létre. Nagy tanulság ez manapság, mikor a klímaváltozástól való médiafélsz gerjedése ugyan hangzatos, ám csupán virtuális hullámokat ver, és az online térben csak valóságpótló álcselekedeteket kínál. Mi lenne ugyanis leginkább meghatározó egy kultúra életében, mint hogy hogyan bánik a saját örökségével?

A Nagy almáskönyv Győrffy Ákos találó szavával maga a „gyümölcsköltészet”, ám nemcsak szemet gyönyörködtető szépészet, hanem egyben tett és manifesztum, kiállás egy értékrend mellett. És befejezhetetlen tanulás: mit jelent „megérteni” egy cseresznyefát? Vagy hogyan beszél hozzánk „a fák titkos nyelve”? Don Quijote-i szándék, mondhatnánk, és éppoly nemes, ugyanakkor ahogy a Tündérkertek elterjedése mutatja, számos társra talált az évek során. 

„A gyümölcskultúra eltűnése csupán porszem ebben az univerzális pusztulásban. És mégis, ha nincs más megoldás, kezdjük újra összerakni a széthulló elemeket”

– mondta Ambrus Lajos egy interjúban. Ez a könyv pedig mindeme értékek méltó mívességgel tálalt breviáriuma.

Vegyünk csak néhány adatot arról, hogy mit jelentett ez a rég letűnt paradicsomi gazdagság: a Nagy almáskönyv tanúsága szerint Bereczki Máté 1877-től kiadott négykötetes Gyümölcsészeti vázlatok című művében (mely minden tisztességes magyar pomológus bibliája, ahogy Ambrus Lajos megjegyzi) több mint ezer gyümölcsöt ír le, csak almából 427 fajtát. Vagy ahogy az 1842-ben megjelent Adatok a’ honi gyümölcstenyésztésről című közlésében a teológus és pomológus Nagy Ferenc számba veszi Erdély kertjeit, Bánffy Pál Kraszna megyei főispán kertjeiben 149 alma-, 108 körte-, 41 szilva-, 32 cseresznye-, 31 meggy-, 6 őszibarack- és 20 egresfajtát számol. Sokuknak már a nevét sem ismerjük, de amiknek igen, azok többsége sem létezik már. Pedig ha csak az almafajták neveit ízlelgetjük, mennyi regényes történetet sejtetnek: batul, monteniskó, szászpap alma, Páris mássa, zöld párizs, pónyik, piros gyógyi, csíkos gyógyi vagy a márkodi nőzsér, magyar tányéralma, más néven őszi selymes, szász sebesi tányér, mádai koros, hogy csak párat említsünk a 29 ősi erdélyi almafajta közül. Vagy Ambrus Lajos felsorolásából szemezgetve milyen lehetett a fontos alma, a szentiváni alma, a Masánszky, a bőralma, a citromalma, a selyemalma, a jegesalma, „az izgató nevű” leánycsecsű alma, a sóvári, a darualma és a pogácsaalma, a császárkörte, kármánkörte, köcsögkörte, kobakkörte, tüskéskörte, gyöngykörte és a Magdolna-körte – és akkor más gyümölcsfajták felsorolásába még bele sem kezdtünk. Ez a fajtagazdagság és tudás az 1950-60-as évekig létezett a maga természetességében, amíg a hagyományos paraszti gazdálkodást el nem tüntette a kommunista tervgazdaság rombolása. Vagy másképpen fogalmazva, ahogy e kötetben Kovács Gyula vendégszövege is rámutat, egy valaha autentikusan „megélt” helyi kultúra mára egy kívülről hozott spektákulummá sorvadt.

Földművészeti breviárium

Ez a mű egyszerre emlékállítás és tanítás, mondhatnám a legnemesebb értelemben vett „emlékvédelem”, ha elvehetjük e szó elől a „mű” előtagot, mert nincs természetesebb annál, miről szólunk, a fák gyümölcseiről. Mindez egyben tett is: mindeme tudás összegyűjtése és ilyen szépséges kötetbe foglalása értékőrzés és értékteremtés egyaránt.

Mert kertet ültetni oly szándékkal fogtak neki a régiek – ahogy az almáskönyvben is idézett Lippay János jezsuita szerzetes fogalmazott az anno 1664-ben kiadott, Lippay György érsek európai hírű barokk dísz- és gyümölcsöskertjéről szóló Posoni kert című művében –, hogy ezekben a „gyönyörűséges kertekben lakozó virágoknak szem, szív és lelket gyönyörködtető Isten alkotmányinak ismertsége, és abbúl származó szereteti, és böcsüje meg-romlott Országúnkban is tovább terjedgyen”. Ebből kiindulva, majd Nicolas Joly Az ég és föld szülte bor című könyve alapján 

Ambrus Lajos a pomológia, vagyis a gyümölcsismeret és gyümölcstermesztés tudományának művelésén túl egyenesen „földművészetről” ír, vagyis a földművelés mellett egy jóval tágabb értelemben vett kulturális tevékenységről.

Művészetről szólva ki kell térnünk a könyv illusztrációira, melyek egy külön albumot is megtölthetnének Kesselyák Rita képeitől kezdve az olyan különleges felfedezésekig, mint az amerikai Nemzeti Mezőgazdasági Könyvtár „Pomological Watercolor Collection” című gyűjteményének magyar almákról készült festményei. A kötet végén pedig egy több mint ötvenoldalas olvasmánylista is helyet kapott a régi magyar almákról. Ez talán a legszebb irodalomjegyzék, amelyet valaha olvastam, és nemcsak felhasznált irodalom, hanem továbbolvasásra hívó leltár – hisz ahogy a mottója írja, „a kert sosincs kész”.

A könyvnek valójában csak nagyjából a fele szól a különböző almafajtákról, legalább ugyanakkora részben más gyümölcsökre is kitér, például a különböző körtékre, a cseresznyére vagy a berkenyére, a szederre, no meg mindenre, amit a „földművészet” érint. Egy valaha természetesen megélt „egész” szétgurult darabjairól szól. És ez nemcsak egyszerűen a kertészkedést takarja, hanem egyfajta életegészt jelent, ahogy a teljes év során a kert minden évszakra biztosította az egymás után érő gyümölcsöket („…hogy május végétől a csípős derek beálltáig legyen mit szedniük a gyönge utódoknak”), és a színes fajtaválaszték mindenféle feldolgozásra adott megfelelő és bőséges alapanyagot az italoktól a lekvárokon át az aszalásig. Minden időszaknak megvolt a maga élelme, ahogy teremtek a természet rendje szerint, és nem pedig évszaktól függetlenül szállították a kamionban érlelt és napot sosem látott színtelen és íztelen egyentermékeket.

Egy vidék, egy táj gazdagsága ugyanis nemcsak látnivalóin mérhető, hanem megőrzött örökségének változatosságán is. Egy olyan furcsa korban, amely annak ellenére, hogy mindenütt a sokszínűséget hirdeti, mégis minden erejével egyformásít és egyneműségre törekszik, az ilyen gondolatok, amelyek ténylegesen a fajtagazdagságot, a sokféleséget hirdetik, eretneknek tűnnek, ahogy szembemennek a korszellemmel. Ez részben a globalizálódó kulturálatlanság egyik látványos árnyoldala: ahogy a művészetekben a marketing homogenizálja például a zenét vagy a filmként eladott egyenműfaji kritériumok alapján sorozatgyártott szórakoztatóipari termékeket, ugyanúgy a gasztronómiában sem a helyi sajátosságok és lokális ízhagyományok kihangsúlyozását értékeli a fogyasztói tömegízléstelenség, hanem a mindenütt egyformát rendeli, mivel csak ezt kínálják számára, hisz ezt diktálja a tiszta üzleti érdek. Ezért is találunk szinte mindenütt csak egyformára szabott egyenzöldségeket és egyengyümölcsöket a boltok polcain, laboratóriumi optimalizálás során előállított egyenszínű és egyenízű, futószalagon gyártott élelmiszeripari termékeket, amelyek csak nyomokban emlékeztetnek a valódi zöldségekre és gyümölcsökre. Ez is egyfajta valóság, a szupermarketek egyencsillogása. Pedig, ahogy a Nagy almáskönyv egy másfajta, magasabb valóságra tekintve fogalmaz, „a Kárpát-medence a páratlanul sokféle karakter lehetőségét kínálja, hiszen terra benedicta-t, vagyis »áldott földet« jelent, ahogy a középkori krónikások nevezik Magyarországot. Nem egyszerűen »terroir« [termőtáj], hanem história, szakrális tudás, breviárium és mai költészet is. Táj és hajdanvolt kultúra.”

Az ökológia és a lélek

Hogy máshonnan is megvilágítsuk ennek a fontosságát és aktualitását, egy általánosabb, ám ugyanerre a kérdéskörre reflektáló, és az Ambrus Lajos által megidézett régi bölcsességekkel egybecsengő tanítást idézek. Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában, mely „közös otthonunk gondozásáról” íródott, ugyancsak az ökológia olyan átfogó szemléletét fogalmazza meg, melynek alapja, hogy minden mindennel összefügg: „A teremtmények ugyanis mind kapcsolatban állnak egymással, mindegyiket szeretettel és csodálattal meg kell becsülni, és mindnyájunknak, teremtett lényeknek, szükségünk van egymásra. Minden vidék felelősséggel tartozik e család gondozásáért; ennek érdekében gondos leltárt kellene készítenie az egyes élőhelyek fajairól, hogy megőrző programokat és stratégiákat dolgozzon ki.” Az enciklika következtetése alapján pedig az ökológiai teljesség nem korlátozódik pusztán környezeti válságok technikai megoldására, hanem az ökologikus gondolkodásban „oda kell fordulnunk a népek kulturális gazdagsága, a művészet és a költészet, a belső élet és a lelkiség felé is”.

A gyümölcs ugyanis, idézem Ambrus Lajos sorait, „nem csak piaci áru, nem csupán vásárra szánt gazdasági »termék« és árucikk. Nem csupán botanika, geológia, nem csak talajtan, klíma, éghajlattan, gasztronómia összessége – lélek is”. Vagy Hamvas Bélára hivatkozva, a gyümölcs „küzdelemmel beváltott létmegvalósulás”. Ezért az őshonos növények megőrzése az özönnövényekkel és az emberi igénytelenséggel szemben egyfajta magától értetődő védekezés kellene legyen. Ez pedig nemcsak a gyümölcsfákra értendő, hanem mindenre, mi az endemikus természet része, azonban a gyümölcsökről beszélve egy egész természeti kultúráról beszélhetünk a földbe ültetett magtól a gasztronómiai csúcsteljesítményekig. Ezért is tartom Ambrus Lajos művét több mint szimbolikus értékűnek: mert egy elveszett teljesség emlékéről beszél, de közben nem adja fel eme teljesség visszaszerzésének, újjáélesztésének reményét sem, hanem kesergés helyett munkába hív.

Egy régió sajátos termékkínálata, a csak az ottani természeti és éghajlati jellegzetességek között megtermő gyümölcs kézzelfogható kincs, hiszen ez adhatja meg egy táj ízekkel kifejezhető karakterét. Az üres, de csillogó multikulti-marketingtől elvakított ember azonban a sajáttal szemben mégis az egzotikusnak mondottat vágyja, mivel elfeledte már a felelősségét önmaga és környezete iránt azzal, hogy a sajátját, legyen az bármilyen régmúltból gyökerezően értékes, szinte szégyenleni valónak festik előtte. Pedig e könyvben a régi mesterek sorait olvasva Ambrus Lajossal együtt újratanulhatjuk, amit Babits Mihály visszaemlékezései kapcsán egy jegyzetében korábban leírt: „Arra intenek, hogy mi is hasonló mélységgel és szeretettel értelmezzük saját, megőrzendő tájunkat és saját felépítendő gyümölcsösünket. Hogy határozottan autonóm, de egyben megértő védelmezői is lehessünk – ápolva vagy rekonstruálva a táj ezerszínű gazdagságát. S akár Babits írása, mindez azt bizonyítja majd, hogy az életből nem veszhet el semmi.” Legalábbis, tehetjük bizakodva hozzá, amíg vannak írott és ültetett Tündérkertek és gyümölcsészek, kik eme tudáskerteket átörökítve művelik.

Mert az otthon nem egy absztrakció, hanem valóságosan megélt és belakott kultúrtáj kell legyen, amelyet viszont folyton művelni kell – ez az „örök teremtés” munkájában való részvétel,

hogy újra a Laudato si’ sorait idézzem. A „gyümölcsköltészet” kapcsán pedig motoszkál bennem egy ideje egy gondolat: a Tündérkertekkel Ambrus Lajosék valójában tudást ültetnek, értékgyümölcsöket szaporítanak szerte az országban. Ezért ez a könyv is mag, „ojtóvessző”, élettel teli energia – hozzon hát számos gyümölcsöt. Kötelező olvasmánnyá kellene tenni, vagy még inkább receptre felírni: gyógyír lehetne sok civilizációsnak mondott bajra.