Tanár úr kérem – László Noémi A mi iskolánk című gyerekkönyvéről

„[N]em tudom, ha majd tanulok, / azt a sok törvényt, szabályt hogy adom / elő; hogy magyarázom el: / a rendszerrel mi van / a legmagasabb szabadságfokon” – László Noémi Feketeleves című kötetének sorai nem véletlenül kerültek a kritika élére: a 2021-es válogatás sok tekintetben előképe az életmű legújabb, „lapszéltől lapszélig” futó írásokat tartalmazó darabjának, A mi iskolánknak. Az élményanyag hasonló, a forma viszont merőben újszerű, a szerző vers helyett prózában vállalkozik a már bejáratott tematika kifejtésére. A harminchat rövid darabból álló gyűjtemény igazi nosztalgiautazás, lapjain megelevenedik a 80-as évek Kolozsvára, az iskolás évek mellett a szocializmus emberpróbáló időszaka, amelyben még a szokottnál is nehezebb dolga van egy kisdiáknak.

Aki nem lép egyszerre

A szocialista Románia nem tartozik a legtrendibb gyerekkönyvtémák közé, ebben talán megegyezhetünk. A kommunizmus éveiről írni, főként a fiatalabb közönség számára is hozzáférhető módon, nem könnyű feladat, A mi iskolánk harminchat rövid fejezete mégis erre vállalkozik. A döntés némiképp merész, főként egy olyan szerzőtől, akit a közönség korábban többnyire költőként ismert. László Noémi prózadebütjének (hogy mennyire debüt, az némiképp vitatható, az író már maga mögött tudhat egy mesekönyvet) gondolatvilága jól illeszkedik a kortárs erdélyi magyar irodalom fő sodrába, ahol a tágabban vett szocializmus éveit feldolgozó, autofikciós-monografikus igénnyel megkomponált szövegek sikere jó ideje töretlen, gondoljunk csak Tompa Andrea, Szabó Róbert Csaba, esetleg Visky András könyveire. A témafelvetés nem kimondottan új keletű tehát, a gyerekkönyvformátum viszont már annál inkább:

a fiatalabb korosztály bevonásával A mi iskolánk határozottan izgalmas pozíciót foglal el a kortárs kommunizmustörténetek között, még ha megoldásai sokszor nem is a legszerencsésebbek – de erről később még lesz szó.

A kötet visszaemlékezéseiből kirajzolódó világ akkor érthető meg igazán, ha az olvasó tudatában kontextusként végig ott lebeg a rendszerváltást megelőző évtized. Bár a történetek időben és térben erősen lokalizáltak, a szövegek nem kifejezetten dokumentarista igényűek, konkrétumok helyett inkább az elbeszélő benyomásaiból, a gyerektudaton átszűrődő ingerekből építkeznek. Többnyire csak egy-egy közismert történelmi pillanat, nagyobb jelentőségű esemény felvillantása segít eldönteni, hogy hol is járunk az időben: a csernobili atomkatasztrófa említéséből tudjuk, hogy a Zápor a zöldben majálisa 1986-ra tehető; az iskola felekezeti hovatartozása – vagy éppenséggel annak hiánya – árulkodik arról, hogy az adott történetben 1989 előtt vagy után vagyunk; a Rendszer című fejezetben az osztálykirándulást megelőző útlevélszerzés körüli bonyodalom sejteti a korszak- és rendszerváltást. A belépési küszöb egyik esetben sincs teljesen áthidalva: bár az idősebb befogadók képesek magabiztosan tájékozódni a referenciák között, a gyerek/kamasz olvasók csak bajosan tudják felfejteni az egyes utalásokat, számukra jelentősen nehezebb kapcsolódást találni a szövegekhez. Az említett történelemdarabokkal párhuzamosan olyan, a gyerekszereplő életében jelentős, felnőttszemmel akár banálisnak is ható mozzanatok jelzik az idő múlását, mint az évszakok váltakozása, a családi-vallási ünnepek vagy az aktuális tanév szerkezete. A beszélő ezáltal éppen annyit érzékel a külvilágból, amennyi saját mindennapjaira is kihatással van, a megszólalás pozíciója nem lép túl a gyerektudat tapasztalási körén.

A kötet szocializmusképe a gyereknézőpont ellenére is meglepően részletgazdag, a vállaltan nosztalgikus, visszaemlékező jellegű szövegek átfogó portrét kínálnak a rendszerváltás előtti időszakról.

A nyolcvanas évek időszaka itt több, mint puszta díszlet vagy történelmi kuriózum, a bemutatott iskolai kalandok, szomorúbb-vidámabb történések mind magukon viselik az őket körülvevő összefüggések lenyomatát.

Az elbeszélő tanórák után/helyett gyümölcsöt-zöldséget szed, kötelező lőgyakorlaton vesz részt, hétvégenként pionírruhában masíroz, zeneórán román nyelvű hazafias dalokat énekel, alkalmanként korát meghazudtolóan rendszerkritikus. Az utókor szemével kétségkívül traumatikusak a felsoroltak, a kötet végkicsengése mégsem negatív, az időszak ellentmondásosságai nem írják felül a szövegegészet belengő boldog gyerekkor gondolatát. Az átszűrődő élményanyag korántsem felhőtlen, de nem mentes a szépségtől sem – van valami magával ragadó a naivitásban, amellyel a szövegek kisiskolás narrátora beszámol az őt érő, kisebb-nagyobb jelentőségű eseményekről. Nem szabad ugyanakkor elsiklanunk az említett rendszerkritikusság felett: az egyébként következetesen gyereknézőpontból megszólaló elbeszélő egy-egy megjegyzéséből nem nehéz kihallani a kor- és kórbírálatot, az viszont már fogósabb kérdés, hogy ezek a reflexiók hogyan idomulnak a kötetegészhez. A szövegek nosztalgikus természete kétségkívül feltételez bizonyos fokú retrospekciót, a narrátori fokalizáltság azonban már kevésbé engedékeny – a gyerektudatból hirtelen kilépő, majd visszatérő elbeszélői hang kizökkent olvasáskor, megakasztja a történet ritmusát, a kisiskolás szájából idegen rendszerkritikus kiszólások inkább hatnak kissé zavaró, utólagos közbeszúrásként (összekacsintásként a felnőtt olvasóval), mint a szöveg organikus velejárójaként.

A választott korszak és a megnyilatkozásmód közötti említett feszültség kétféle ideális befogadót vetít előre: egyrészt az elbeszélőhöz feltehetően kapcsolódni vágyó gyerek olvasókat, másrészt pedig a történetekben saját fiatalkorukra ismerő felnőtteket.

A szövegegész tekintetében nem elhanyagolandó ez a dualitás, a befogadóréteg kiszélesítése szabadabbá teheti az értelmezést, utat nyitva az interpretáció sokszínűségének. Ennek köszönhetően A mi iskolánk nem érződik kimondottan gyerekkönyvnek, az írások gondolati-tematikus nyitottsága, stiláris megoldásai, humoros kiszólásokkal tarkított sorai mind az érettebb olvasók bevonására törekednek. Nem könnyű ugyanakkor meghatározni a kötet célcsoportját, s ebben a kiadó is ludas: bár a Gutenberg honlapján László Noémi szövege nem szerepel az ifjúsági címek között, mégis jelölték a HUBBY Év Gyerekkönyve díjra, ahol a 12+-os kategória shortlistjére is felkerült [illetve a cikk készülte óta meg is nyerte a kategóriát — a szerk.]. A korosztályi besorolást (vagy besorolhatatlanságot?) övező kételyek szimptomatikusan árulkodnak a műegész problémáiról. A témaválasztásból fakadóan a gyerek olvasók nehezebben találnak kapaszkodót a történetekhez, a szocializmus felelevenítése olyan speciális tudás- vagy élményanyagot követel, amellyel többnyire csak az idősebb generációk rendelkeznek (a fiatalabb befogadók inkább valamiféle „univerzális iskola- és gyerekkorélményen” keresztül tudnának kapcsolódni a leírtakhoz, de hogy ez itt pontosan miben állna, azt nehéz körülhatárolni). Az elbeszélés nem tesz sokat, hogy a zavart feloldja: csak ritkán találkozunk elejtett magyarázattal, a korszakban járatlan olvasó bevonására törekvő passzusokkal, s hiába a gyereknézőpont, bizonyos szövegrétegek egyszerűen hozzáférhetetlenek maradnak. Emiatt A mi iskolánk valójában többet kínál a nosztalgiázni vágyó felnőtteknek, mint az implicit befogadóként odaértett gyerekeknek, annak ellenére is, hogy hangnemét és érzelmi töltetét figyelembe véve inkább közelít az ifjúsági irodalom regiszteréhez.

Felnőttvilág, gyerekhősök

„A mi iskolánk fiatalos iskola. Kis koravén, nyolcra járó robotok vagyunk benne, megmondják, mit kell csinálni, mit kell tudni, mit nem kell tudni. Amikor csendre vágyunk, nyaggatnak, amikor unjuk magunk, magunkra hagynak. Kicsik vagyunk és öregek, ők nagyok és fiatalosak, mégsem értjük sehogy sem egymást. Nem lehetne kilencre vagy tízre járni iskolába?” – a felnőtt- és gyerekperspektíva közötti súrlódások elsődleges terepe az iskola, a történetek fő konfliktusforrása nem ritkán a két, egymástól gyökeresen eltérő világnézet ütközése. Visszatérő tapasztalat, hogy a tanárok-szülők nem, vagy nem kellőképpen értik a gyerek élményeit, számukra elsődleges az intézmény, ahol a „nemes eszmények” szellemében formálják / tartják kordában az ifjúságot – bár az, hogy ezeket az irányelveket ki és mi mentén szabja meg, már képlékenyebb terep. Gyerekszemmel az iskola több, mint a tudásszerzés szigorú helye, a tantervi ismeretek elsajátításánál sokkal fontosabb a mindennapokban rejlő közösségi és identitásformáló erő.

Nincs utólagos korrekció, sem megszépítés, az esetleges lázadó gesztusok pedig nem annyira egy konkrét intézmény, mint inkább általában a felnőttek akarata ellen irányulnak.

Az elbeszélő nem fél kimondani az őt érő vélt vagy valós igazságtalanságokat: „Mindenki azt hiszi, neki van igaza. A suliban is meg otthon is dagadó kebellel, fehér lepelben vonulnak a felnőttek, igazuk teljes tudatában, mi pedig ott kushadunk a padban, sarokban, ebédlőasztal alatt, és az az igazság, hogy nagyon rosszul áll a múzsák és erények szénája.”

Hasonló gondolatok csendülnek ki azokból a passzusokból, ahol a megszólaló a rendszer visszásságaira reflektál. Ezek a többnyire humoros-ironikus részek kiszólnak a sorok közül, a (felnőtt) befogadóval összekacsintva igyekeznek feloldani az elbeszélés komolyságát. Valamiféle elnéző leleplezésről van itt szó, amely kőkemény szocializmuskritika helyett feltárja az intézmény működését szabályozó narratívákat. Ironikus, hogy a boldog gyerekkor éppen egy ilyen tumultusos időszakra esik, László Noéminek azonban sikerül szertefoszlatnia a kettő közötti látszólagos összeférhetetlenséget: A mi iskolánk tulajdonképpeni tanulsága, hogy minden nehézséget és negatív tapasztalatot egybevéve a gyerekkor az gyerekkor, az ember utólag akaratlanul is élete legszebb szakaszaként emlékszik vissza rá. Kissé szentimentálisan hangzik mindez, de el kell ismerni, mondhatni univerzális érvénnyel bír, s amennyire a gyerekkönyves maximák terjednek, nem feledkezik meg a felnőttekről sem – hiszen kinek van nagyobb szüksége az efféle tudatosításra, mint azoknak, akik már régen maguk mögött hagyták az iskolapadot?

Emlékkollázs

Jól körvonalazott morál ide vagy oda, felmerül a kérdés, hogy a nosztalgiafaktoron túl mi teszi izgalmassá az olvasottakat. Nem formabontó, de kompozíciós szempontból mindenképpen szerencsés megoldás a regényszerűség mellőzése. Az egymást követő történetekben bár vannak visszatérő mozzanatok, önálló szövegekként is megállják a helyüket (ez sem véletlen: a korpusz terjedelmes részét a szerző eredetileg egymástól függetlenül publikálta a Magyar Közoktatás nevű, pedagógiai témákkal foglalkozó lapban). A rokonság inkább gondolati-stiláris, mintsem tartalmi, az elbeszélői hang mellett az egyes darabokat a közös élményanyag köti össze, amelyből táplálkoznak. A szövegek nagy része bejáratott formulával indul (A mi iskolánk…), ezt olyan leíró vagy magyarázó kifejezések követik (katonás / patinás / tanintézet / komoly / haladó szellemű / az életre készít fel bennünket, stb.), amelyek röviden jellemzik a soron következő történetet. Ezek gyakran humorforrásként is funkcionálnak, a gyerekszereplő a felnőttektől kölcsönvett fogalmakat használva írja körül iskoláját, hogy aztán az elbeszélésben jól rá is cáfoljon az elhangzottakra.

A megjelenést követő interjúiban László Noémi következetesen karcolatokként hivatkozik A mi iskolánk darabjaira, s nem ok nélkül. A kötet szövegeit csak bajosan lehetne novellaként, esetleg rövidebb elbeszélésként definiálni – bár többségük tartalmaz valamiféle narratív ívet, bőven találunk példát arra is, ahol a cselekmény háttérbe szorul, helyét az emlékezés folyamatai veszik át. A kiindulópont gyakorta valamilyen múltbeli esemény, tárgy vagy személy, a nyomukban feltörő emlékképek duzzadnak történetekké, általában nem egyetlen diák, hanem a tágabb iskolaközösség perspektívájából. Az elbeszélő szövegről szövegre váltakozó életkora ugyancsak releváns, a kötetben véletlenszerűen kerülnek egymás mellé az elemista és a kamasz szájából elhangzó passzusok, különbség egyedül a tónus és problémafelvetés terén érezhető.

A mi iskolánk olyan kvázi-felnövéstörténet, amely a lineáris történetvezetést mellőzve, egymáshoz érintőlegesen kapcsolódó vignette-ekből rajzolja ki az elbeszélő útját az iskolakezdéstől egészen a felnőttkor kapuját jelentő gimnáziumig.

S ha már iskola, fontos kiemelni a terek szerepét a kötetben: a megidézett három intézményhez különféle élmények társulnak, az épületleírások referenciapontként szolgálnak a tájékozódásban. Kordokumentum-jellegüket leszámítva ezek az iskolaportrék jelentősen megkönnyítik az idővonalon való tájékozódást, sokszor egy-egy homlokzatelem vagy épületbelső segít eldönteni, hogy az adott szöveg mely életszakaszban játszódik.

Az említett mozaikszerű szerkesztésmód tükröződik a könyv illusztrációiban is. Hatházi Rebeka kollázsai valóságos időutazásra hívnak, segítik az emlékezés folyamatát, egy-egy emblematikus történetelem kiemelésével orientálják a befogadó figyelmét. A szerző gyerekkori fotóit és korabeli sajtóanyagokat felhasználó képek – bár önálló műalkotásokként is jelentős értéket képviselnek – nem függetleníthetők teljesen a szövegektől, megismétlik azok tematikus-motivikus csomópontjait: például a Szólni más nyelveken című fejezetnél, ahol az elbeszélő Lohengrin-Lóhering tévedésére reflektálva egy sellőfarkú ló is helyet kap a történetet kísérő ábrán. A kollázstechnika alkalmazása tovább mélyíti a kötetre alapvetően is jellemző fragmentáltságot, a formák és színek eklektikus egymás mellé rendezése magán hordozza a történetek könnyed játékosságát.

A mi iskolánk váratlan megérkezés László Noémi életművében, a megszokott verses forma után a kötet rövidprózái új szempontokkal gazdagítják a korábbi írásokból ismerős témákat. A szövegek kínálta múltidézés nem mindig felhőtlen, de a történetekből áradó könnyedség, a sokszor keserédes és még többször humoros események nosztalgikus fénybe vonják az időutazást, amelynek során az elbeszélővel együtt bolyongunk a gyerekkor labirintusában, elodázva a kijárat meglelését: „Az útvesztőben bolyongva hol azon nosztalgiázol, merről jössz, hol attól rettegsz, hova fogsz kilyukadni. És közben elfelejted a jobb kezedet a falon tartani. Amit pedig muszáj lenne. Most. Mert a mi iskolánk egy labirintus.”

A cikk szerkesztője, Katona Alexandra az MNMKK Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.