Mit jelent kolozsvárinak lenni, ha nem azt, hogy Kolozsváron élünk?

A városirodalom szerethetőségének okát nem nehéz belátnunk: a szövegek nyomán elképzelt fiktív történetek belakják a mindennapi valóságunk tájait. Egyrészt így a világteremtés nem teljes egészében a szerző kihívása, hiszen a közös előismereteknek köszönhetően akár néhány lazán felvázolt mondattal, egy-egy konkrét helynévvel is már minden részletében behatárolható teret képes vizionálni a befogadó. Másrészt az olvasó személyesen érintettnek érezheti magát, ha egy számára eleven helyszín köszön vissza a lapokon, még akkor is, ha a fabula teljes fikció.

Egy városregény fejezetei – segít kategorizálni az alcím Cserna-Szabó András legújabb kötetének, a Kolozsvár alatt az égnek a szövegkorpuszát. Egyrészt a regény mint műfajmeghatározás azzal az előfeltevéssel jár, hogy a fejezetek alaptémája, de legalábbis azok bizonyos elemei azonosak. Másrészt a „fejezetei” kifejezés kissé töredezett szerkezetet sugall: a struktúrájában lazán kapcsolódó szövegek összességétől ne várjunk nagy egészt. Valójában nem is annyira regényről, mint inkább novellákról van szó, és ezt még az alcím sem írja felül. Inkább csak azért van rá szükség, hogy mégis figyelmet fordítsunk a szövegek összetartó elemeire.

Mi hát a Kolozsvár alatt az ég tizenhárom szövegének egysége? Első olvasatra persze maga a kolozsvári helyszín, mélyebbre tekintve azonban maga a városkép sem nem igazán jelentős, sem valódi tétet nem hordoz.

A kötetben Kolozsvár puritán, népies helyszínként realizálódik. A transzilvanizmus direkt sztereotip bemutatásában, mint minden székelynek, persze Drakulának is szőrös a tenyere, és a Látja még a csillagomat? nyitóelbeszélésben is a nászutas hintójában Petőfi Sándor tipikus vidéki idillként mutatja be Szendrey Júliának a látogatott várost, és persze az olvasónak a várható világot: „itt semmi sem veteti észre, hogy egy ország fővárosához közeledik az utas. Tőle csak valami félórányira kezdődik némi mozgalom, egy-egy elrobogó hintó, vándorlegények s heti vásáros oláhok, kiknek 99/100 része holtrészeg.”

Cserna-Szabó András elbeszéléseinek már-már kiszámítható elemei közé tartozik a dorbézoló ivászat, a kulináris élvezetek, a harsány hős egyszerre vitális és nevettető alakja, az ember sokszor egészen állatias ösztönvilága és ezzel párhuzamosan az elbeszélésbe kocsmai asztalbeszélgetés stílusában iktatott nagy mennyiségű műveltséganyag.

Így lesz Kolozsvár – de legalábbis a róla tipikusra egyszerűsített kép – jó helyszínválasztás a kötethez: az egykori erdélyi főváros kalandos történelmi múltja, gazdag kultúrája a pezsgő alap, amely nagyvárosban azonban a polgárság nem számolta fel a nyers ösztönösséget.

Miért éppen Kolozsvár?

Bár mint a Petőfiék nászútjának egy estéjét megidéző első fejezetben vagy a szarajevói gyilkosság másnapján interjút adó Drakuláról szóló Többé nem kell bujkálni a világosban esetében is részben a történelmi hitelesség az oka a kolozsvári helyszínnek, de a legtöbb elbeszélésnek nem igazán emlékezetes eleme a város. Persze mivel nem feltétlen a történet a lényege egy szövegnek, így a szoros értelemben vett cselekménynek bármennyire elhanyagolható része is a helyszín, a hangulatnak, a humornak, összességében tehát a szöveg milyenségének viszont kiindulópontja. Mégis, az elbeszélések javarészt olyan hétköznapi, emberi történetek, amelyekben más környezetben is könnyen elképzelhető viszonyok, érzések tematizálódnak. Az elbeszélt történés lehet egy szenvedélyes postatiszt szerelmi története, mint a Még a bélyegek is nyögtekben, vagy egy csalfa asszony hazugságainak leleplezése, mint a Keserédes mandulaillat lebegettben.

De bármiről is legyen szó, a szövegek mindegyike valójában látlelete annak, hogy egy-egy történelmi vagy politikai éra milyenné tette a kor polgárainak életét.

Sokkal inkább Kelet-Európa Kolozsvárig elérő történelmi hangjainak, mintsem a város terének novelláskötete a Kolozsvár alatt az ég.

Az első novella 1847-ben játszódik, az Egy a vitézek közül dárdával döfé meg című záródarab pedig 2021-ben. A kötetbe foglalt majdnem kétszáz év alatt lezajlott két világháború, megtörtént a történelem legnagyobb szisztematikusan végrehajtott népirtása, megszületett és meg is szűnt a Szovjetunió, és a romantikát felváltotta a modernitás. A Kolozsvár alatt az ég pedig történelemóra-szagú didaktikusság nélkül állít emléket e meghatározó világváltozásoknak: a tényszerű megítélés nem marad el, a holokauszt például nehezen említhető másként, mint az emberiség egyik legsötétebb borzalmaként. De alapvetően a szerző nem kínál olyan történelmi narratívát, amely a jelen állása szerint újszerűen értékelné a múltat, inkább csak életmódokat láttat a novellákban. Az emberek hétköznapi létezését át- és átírja a történelem: a hírlapírók, színészek, prostituáltak vagy épp gyerekek miccset falatozva álmodoznak, amíg két ország a városukkal pingpongozik.

Nemcsak a szerző, de a nyelv is élcelődik az olvasókkal

A jelentős korszakok nemcsak kimondott évszámokkal és eseményekkel vetítenek hátteret a novellákhoz, hanem sokszor a nyelv is karikírozza az adott kor stiláris jellemzőit. Petőfi a romantika érzelmességét és terjengősségét duzzasztja nevetségesen patetikussá, amikor konstatálja Kolozsvárra érkezésüket Júliának: „Annyi bizonyos, hogy Koltóról eljöttem, vagyis tulajdonképpen eljöttünk, igen, eljöttünk, hála istennek… De jól megértsük egymást: nem azért hála istennek, hogy Koltóról eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK; röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel. Ah, csak szép az, ha az ember világosan, röviden tudja magát kifejezni!” A Célszemély „szovjet műfülről” beszélt című elbeszélésben pedig egy szigorúan bizalmas jelentés lényegtelen kitérőkkel teli áradását olvashatjuk. A kommunista állam népi, munkás idoljának közmondásos frázisaiban beszélő besúgó a személyes élményeit tengernyi zárójeles megjegyzésben közli, a kihallgatás helyszínéül szolgáló vendéglő háttértörténetét oldalakon keresztül tárgyaló rész nevetségesnek mutatja a megfigyelő államot, amely mindent paranoiás gyanúval kezel, és épp ezért sokszor a leginkább szem előttit alig veszi észre. „Állítólag Darvas neje, »Darvasné« vagy »Darvas mama« találta fel a »vargabéles« nevű édességet. (Ez véleményem szerint nem igaz, mert ha igaz lenne, akkor nem »varga-«, hanem »darvasbéles« lenne a neve.) Akkoriban »sikk« volt itt vacsorázni, a városban forgató pesti sztárszínészek is ide jártak esténként: Sárdi Jánostól Jávor Pálon át a nyilas Szeleczky Zitáig. Ment a horthysta daj-daj, gondolhatják! Még a kis Horthy is mulatott itt, még mielőtt lezuhant volna gépével a szovjet sztyeppén. Beugrunk a nagybőgőbe, sose halunk meg! […] Célszemély erőltetett mosollyal »vörös kutyákról« beszélt. Először azt hittem, hogy ismerőse sintér, és rőt színű ebekhez kíván protekcióval jutni ily módon. De tévedtem.”

Már csak azért sem annyira Kolozsvár, mint inkább a kolozsváriság elbeszéléskötete a Kolozsvár alatt az ég,

mert bár minden novellában szerepel legalább egy a városban született karakter, de az nem is mindig a főszereplő, ráadásul több szöveg esetében nem is a kincses városban járunk az elbeszélés idején. A Harmonika hangját is hallani lehetett nyugdíjazott újságírója például Szeged és Szentes között lófrál egy megfőzésre szánt birkafejjel. A szándék egyfajta tisztelgés elhagyott városa előtt, amelyhez a szokások megtartása nélkül már csupán emlékek kötnék.

Székely földön magyar vagy magyar földön székely

A történelmiségtől nem függetlenül tehát végső soron ez a kötet valódi témája: mit jelent kolozsvárinak lenni? Az identitás, sokszor az identitásválság az, ami az elbeszélések legfontosabb közös pontja: újra és újra szembejön velünk a szólás: „Székely szarta a magyart, ette is volna meg, amit szart”, a magyar nézőpont pedig sokszor puritán, durva népnek láttatja a székelyeket. De a szembenállások mellett hangsúlyossá válik az a kettős hovatartozás is, ahogy a birkafejfőzés, mint identitásőrző rítus során az újságíró nacionalizmusát kissé elbizonytalanítja az elbeszélői hang: „Endre elszánt és hajthatatlan volt, lelkén már ott ült a székely hübrisz, és nem engedett a negyvennyolcból. Vagy a tizennyolcból. Esetleg a negyvenből. Na jó, ebbe most ne menjünk bele!”

A szövegek különböző helyzetekből, nézőpontokból láttatják a hovatartozás egyszerre igen intim és mégis közösségi tárgyát.

A komoly kérdéseket felvető téma nem ölt komolykodó nyelvet, de ez nem jelent elviccelést sem. Sokkal inkább életszerűséget kölcsönöz a szövegeknek a komikum, hiszen olvasóként a hétköznapi valóságban megjelenő nehéz helyzetek során is gyakran használt humorizáló stílusra ismerhetünk a novellák beszédmódjában. Az anekdotázó hangnem felkelti a kíváncsiságot: a Keserédes mandulaillat lebegettben a Dsida Jenő sírja felett folytatott nemi aktus érdeklődést vált ki a klasszikus költő verse iránt is, ahogy az Egy a vitézek közül dárdával döfé meg szövegében a hamisított Szent Lándzsa Facebook Marketplace-es értékesítése is izgalmassá teszi Jézus valódi születési dátumának oldalakon keresztül taglalt kérdését és elméleteit.

Az emelkedettnek tartott témák profán tematizálása során a Kolozsvár alatt az ég gazdag az irodalmi műveltséganyagban. Nem csak a színre vitt figurák által, mint amilyen Petőfi szerepeltetése is, vagy amikor például a kommunista államtiszt szinte észrevétlen szófordulattal kvázi idézi Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című versét. A taxidermia mestere által lett tetszélővé pedig olvasható egy húszoldalas Szindbád-novella allúziójaként vagy huszadik századi filozófiai elmélkedésként is, hiszen tételesen megfogalmazódik benne először Herder történelemfelfogása, majd közvetlen ezután az egzisztencializmus alaptétele.

Azonban mégsem válik rétegművé a kötet. Az értelmezés lehetőségei leválaszthatók egymásról, így szélesebb közönséget képesek megszólítani a novellák. Egyrészt, ha valamit feltétlen szükséges értenünk az utalásokból, azt jelzi a szöveg, és épp elég alapszinten beazonosítanunk a megidézett tudást, maguk a novellák általában nem jutnak el a geg felszíni rétegénél mélyebb értelmezésig. Másrészt, a háttértudás nem mindig elengedhetetlen az értő olvasathoz, de ha mégis sikerül felismernünk a szerzői utalást, az már csak opcionális szórakoztatóelem.

A Kolozsvár alatt az ég tizenhárom története, bár mind ugyanazt kérdezi újra és újra – vagyis hogy mit is jelent kolozsvárinak lenni –, a kérdező hang, a fejezetek történelmének és szereplőinek pozíciója mindig más. Ám ezek a pozíciók rálátnak egymásra: a Gerenda kupleráj annyiszor válik helyszínné, hogy szinte már várjuk a szereplők összetalálkozását, az 1945-ben felfestett graffitit pedig viszontlátjuk az ezredforduló környékén is. A történetek tehát színesek, de alapvetően Cserna-Szabó András jól felismerhető írói eszköztárából épülnek fel.