„Egy észlelési többlet az, amit ez a köztes pozíció megenged” – Interjú Vincze Ferenccel

Magyarországra még gyermekként költöztél, az első tíz év helyszíneitől és az ott szerzett élményektől mégsem szakadtál el teljesen: prózádban és irodalomtudományos érdeklődésedben, illetve fordítási munkásságodban egyaránt tetten érhető a közös és eltérő tartományok iránti érdeklődés. Mit gondolsz, a költözés élménye milyen összefüggésben áll későbbi szakmai érdeklődéseddel?

A környezet megváltozása csak jóval később tudatosult bennem, így elég nehéz a konkrét, meghatározó élmények kijelölése. Hangsúlyos volt ugyan a változás, de ezt folyamatában nehezen észleli az ember, az ebből származó hatásokat inkább eredményeiben éri tetten. Aki költözik, az a saját, jól ismert közegének a viszonyrendszere helyébe hirtelen egy újat kap, amelyhez alkalmazkodnia kell. Ez az alkalmazkodás minden eltérésnél újra és újra ahhoz a felismeréshez vezet, hogy egy norma, amely addig magától értetődőnek tűnt, máshonnan másként ítélhető meg. Amikor ’89-ben Romániából Magyarországra költöztünk, hiába egyezett nagyjából a nyelvi környezet, mégis rengeteg ilyen élmény ért, amely az idő elteltével egyfajta kívülállóság érzetét teremtette meg. Részben nem tartozol már oda, és részben nem tartozol még ide. Ez a pozíció a „kívüllevőség” perspektíváját eredményezi, amely rendkívül inspiráló is. Egy észlelési többlet az, amit ez a köztes pozíció megenged. Ez pedig megjelenik mind a személyes, mind a szakmai figyelemben.

A Dsida-recepció újraírására tett törekvéseid, melyeket Az átmen(t)et(t) Dsida – Szerzők, kiadások, értelmezések című tanulmánykötetben foglalsz össze, illetve a Hagyományok terhe, amely több szerző és irodalmi jelenség kapcsán vizsgálja a befogadás- és hatástörténet működését, szintén ezt a fajta perspektívát járja körül. Hogyan hatott egymásra ennek kapcsán az irodalomtudományos érdeklődés és a szépirodalmi alkotás?

A különböző kultúrák és azok egymásra hatása iránti érdeklődés valóban abból fakad, hogy gyerekkoromban úgy nőttem fel, hogy nem jelentett problémát a kultúrák és nyelvek közötti átjárás. Gyermekként és fiatalon tanultam meg románul, magyarul és németül is. Vásárhelyen a tágabb szociális környezet, a város, az iskola, de a szűkebb is mindig többnyelvű volt, és több kultúra metszéspontjában létezett. Ez akkor természetes volt, tényezői pedig szétválaszthatatlanok. Az összefüggésekre akkor tudtam objektíven tekinteni, amikor átkerültem egy homogénebb közegbe. Az eltérő tapasztalatok teszik láthatóvá egy közösség jellemzőit. Előbb alakult ki ebből, azt hiszem, az irodalomtudományos érdeklődésem, és talán még hamarabb a fordítás iránti vonzalmam. 

Hogyan lehet az eltérőt önmaga rendszerén belül hasonlóvá tenni? Ennek az érdeklődésnek a fókuszában, habár egyre tágabban, de mindig ez a régió maradt.

Olyan kultúrák találkozása ez, amelyeknek a nyelveit is beszélem, amelyeket belülről is ismerek. Románból és németből fordítottam magyarra, elmélyítve a személyes tapasztalatokat az elméleti munkák megismerésével, tudományos vizsgálódással. Később ez szivárgott be a prózámba, már ennek a nyelvi és kulturális tapasztalatnak, érdeklődésnek, ismeretnek az összefüggése jelenik meg bizonyos elemeiben az írásaimban is.

Első elbeszéléskötetedben, A macska szemében már megjelenik a történetmesélés lehetséges módozatainak keresése, a nézőpontok váltogatása, Marosán Tihamér bérházi leselkedéseivel párhuzamosan annak feltárása, hogyan változik az egyéni figyelem a kisebb-nagyobb közösségek érdekei szerint. A városi környezet, a gang, a fodrászszalon, a kisbolt egyfajta kifordított színpaddá lesznek, ahol a leselkedés, a pletyka, sőt a babona és a mítosz is teret kapnak. Hogyan találtad meg ezt a környezetet, amelyben Marosán Tihamér alakját megteremtetted? Miért így, és miért őt?

Ennek személyes háttértörténete van. Amikor a kötetet írtam – legalábbis az első elbeszélések születésének idejében –, mint a legtöbb egyetemista, én is albérletben laktam. Ez idő alatt vagy tíz albérletet fogyasztottam el, vagy még inkább: ők fogyasztottak el engem. Többnyire gangos bérházakban éltem, amely nekem egy teljesen új terep, új szociális tapasztalat volt. Addig inkább a vidéki családi házak, illetve a panelek világát ismertem. Az újdonság erejével hatottak a gangos bérház történései, az ott lakók érintkezései, akik nemcsak egymás mellett éltek, hanem egymás életterében metszéspontokat hoztak létre. Innen indult el a fantáziám, a látott, hallott, félreértett, sejtett történésekből bomlottak ki az elbeszéléseim. Ekkor már foglalkoztatott az is, hogyan lehet egy történetet különböző nézőpontokból elmesélni, és a történetek hogyan módosulnak ezek mentén. Egy bérházban egy adott esemény minden emelet minden ablakának más oldalát mutatja, így más értelmezésben indul saját útjára. Részben a személyes tapasztalat formálta az érdeklődést, de ez fordítva is igaz lehet: az érdeklődésem ebben az élethelyzetben talált jó alapanyagra. Ebben a környezetben, akarva-akaratlanul körvonalazódott Marosán Tihamér központi alakja, akit eredetileg nem terveztem ennyire hosszú életű, köteteken átívelő karakternek. Egyszerűen olyan figura – esetlen, problémázós, érzékeny –, aki több történetben (akár főszereplőként, akár megfigyelőként, akár mellékszereplőként) újra és újra fel akart bukkanni, hiszen alkata szerint alkalmas erre.

Mit gondolsz, a folyamatosan fejlődő kommunikációs technika, a médiafogyasztás és a vizuális kultúra változásai milyen tereket hagynak a mítoszok, a legendák megteremtésének és továbbélesének? Kell-e, lehet-e törekedni a szóbeli és írott hagyomány életben tartására?

Azt gondolom, a történetmesélés iránti igény a kezdetektől jelen van, és mindenképp fennmarad majd. A módjai, a hozzá tartozó szokások, a formái azok, amelyek folyamatos változásban vannak. A szóbeliségtől kezdve már most hatalmas utat tett meg, mindig megtalálva a neki megfelelő formákat. Az új médiumok mindig alternatívát kínálnak a történetmesélés szükségleteinek, követve a benne résztvevők életmódját. Az irodalomnak nagy konkurenciái vannak, de ezeket nézve és hallgatva mégis ugyanazokhoz a történetekhez térünk vissza újra és újra. Izgalmasnak találom ezeknek a formáknak az összjátékát. Minden forma másként alkalmas a történetek elmesélésére, és ezt az egyes médiumok használata során is egyre inkább szem előtt tartják. Másként mesél egy szöveg, egy képregény, egy film vagy egy festmény. Távolodunk a szövegtől, hiszen az olvasáshoz szükséges visszalassulás egyre messzebb van a mindennapi élet ritmusától, erre viszont tudatosan kell törekedni, és gyakorolni kell. Ezt az állapotot elő kell idézni.

Az érdeklődésed egyik középpontjában a narratív pozíciók történeti-nyelvi, társadalmi hatásmechanizmusa áll. A történetmesélés hagyományainak, öröklött kereteinek felismerése és újraírása is visszatérő elem, téma a prózádban: a Desertumban a tábortűz melletti parabolikus történetektől a kísértethistóriákon át a fabulákig rengeteg narratív funkciót helyezel új megvilágításba. Az első fejezet mindjárt egy bevallott történetlopással indít, de végig egymásra kasírozódnak mások hangjának lenyomatai. Mi a funkciója, mire mutat rá a narrátori pozíció elbizonytalanítása, meghamisítása?

A Desertum egyik alapkérdése számomra az, hogy mit kezdünk azokkal a történetekkel, amelyek ránk hagyományozódnak. Mindenkinek van egy idősebb rokona, aki mindig ugyanazokat az anekdotákat meséli el, kényszeresen, újra és újra, mindig módosítva egy-egy elemét. Amikor ezt unni kezdjük, felmerül bennünk a kérdés, hogy miért olyan meghatározók ezek, az ismétlés ellenében mi is a jelentőségük. Ha olyan fontosak, miért módosulnak akkor a mesék, és mit mutathat meg a változtatás, a változatok különbsége?

A regényben közvetlen rokonok, apák, nagypapák mesélik saját vagy sajátként előadott történeteiket, ez pedig akkor is mindenképp meghatározó lesz, ha elutasítással fogadjuk őket.

Akár azok ellenében, akár azok mentén kezdjük kialakítani saját történetünket, hozzuk meg döntéseinket, a saját tapasztalataink és világképünk részei lesznek. Ehhez társult az, amiről korábban beszéltünk, az egymás mellett élő kultúrák egymásra hatásának alapélménye. Az, hogy egyazon történésről minden etnikum létrehozza saját meséjét, történetét, narratíváját. Akár történelmi eseményről, akár egy lokális pletykáról van szó. Azzal kísérleteztem, hogyan lehet elmondani ugyanazokat a történéseket más szempontból. Ahogy A macska szemében egy gangos ház keresztmetszetében, itt nagyobb távlatok összefüggéseiben. A Desertum cselekményében a legtöbb a háborús történet, amely az azt hallgató unoka értelmezésében teremti újra önmagát. Hogy mit kezd ezzel a részben családi, részben közösségi múlttal: az már saját belátásának, alkatának függvénye.

Hogyan tettél rájuk szert, és hogyan teremtetted meg ezeket a nyelvezeteket, hangokat, a bennük megbújó világnézeteket?

A történetek nagy része fikció, de a megszólaló hangok, és az általuk előadott cselekmények elég sok kutatómunkát igényeltek. Nem minden benne megszólaló hanghoz volt első kézből ismeretem, nem minden közösség szokásaihoz és hagyományaihoz volt hozzáférésem. Sok olyan személyes tapasztalatot ültettem be egy belsőként nem ismert közösség rendszerébe, amelyek révén sikerült hitelessé tenni azokat. Nem éltem gábor cigányok között, de a piacon gyerekként elég sok időt töltöttem, és ezt az élményt, szagokat, ízeket, arcokat és hangulatokat töltöttem bele egy gábor cigány által előadott történetbe. Ez volt az egyik koncepció, hogy a hallott történetekbe hogyan lehet belépni, miként válnak részben sajátjainkká. Vagy miért választhatjuk azt, és mivel jár, ha éppen a kutatással, utánaolvasással igyekszünk leválasztani a valóságra a továbbmondásokkal, újramesélésekkel, egyéni értelmezésekkel rárakódott rétegeket.

Az irodalom az egyetlen módja annak, hogy a mesék és legendák függönye mögé tekintsünk? Mit lehet kezdeni az irodalom segítségével mások történeteivel, a múlttal? A posztmodern hagyományhoz képest mit jelent magának a történeti hagyomány visszásságainak ábrázolása?

A történetmesélés belső struktúrája, hogy a mástól hallott, átvett történetek egymásra rétegződnek. Minden továbbmondásnak van egy egyéni színezete, és ezzel összefüggésben egyéni elmesélhetősége is. Az igazság átadásának kudarcai és sikerei nem egyetemesek, hanem minden nép és közösség esetében mást jelentenek. A történetek sok esetben egymásnak feszülnek, mintha ki akarnák iktatni egymást, mintha egymást kizáró, egymás kiiktatását irányzó igazságolvasatok lennének. Pedig mindez kontextus függvénye. Meg szerettem volna hagyni az olvasónak a lehetőséget, hogy ezt a kontextust maga adja hozzá. Éppen ez a játék az, amely engem érdekel, hogy a történetekből maga az olvasó rakja össze azt, ami számára fontos, jelentőségteljes lehet. Nem mondok el egyetlen, a többit kizáró történetet, mert az éppen azt a pozíciót semlegesítené, amely engem a történetmesélésben érdekel, amelyet ismerek. Az egymással egyenrangú, egymásba fonódó vagy egymásnak ellentmondó történetek szálait megpróbálom az olvasó kezébe tenni, ez pedig biztosan lehet dühítő, kiszolgáltatott élmény is, és van, akinek ez ellentmond olvasói alkatával. Engem mégis ennek a lehetősége vezérel.

A hegyi hódok tündöklése és bukása egy, a saját életműveden belül megteremtődő mítoszt, hagyományt, legendáriumot folytat. Többek között visszatér Marosán Tihamér, de olyan jelképek, állatok, helyszínek, motívumok, babonák, történetek is, melyeket most más oldalról ismerhetünk meg. Mi ezzel az ismétléssel a célod?

Ez is ahhoz a játékhoz tartozik, amelyet a prózában keresek, és működtetni szeretnék. A korábban megírt történeteket kinyitja, vagy újfajta értelmet, olvasatot, zárlatot adhat az, ahogy egy másik kötetben megidézve, köteteket is elválasztó fizikai távlatokból újra egymás mellé kerülnek. Esetleges, hogy melyik olvasónak melyik tartomány elevenedik fel, nyílik meg újra, és ha nyílik, hogyan és merre. Ez az esetlegesség egyéni működése a legendárium egyik lényege. Az értelem belső, így a társítás önkéntes.

Beszélnünk kell a hódokról. A kis úszásigényű, apró testű hegyi hódokról. Akik a legváratlanabb pillanatban, a legkülönfélébb, legeltérőbb módokon materializálódnak. Van, aki látja, van, aki legendás fogás formájában eszi őket, aki tüntet ellenük, van, aki még beszélget is velük, de legtöbben csak a nyomait láthatják, sőt, még hinni sem hiszik. Célod-e, hogy bárki azonosítsa ezt a metafizikai tartományt?

Úgy fogalmaznám meg, hogy az állatok mitikus jelenléte az első kötetemtől kezdve egyfajta kifelé tapogatózás, menekülés volt a realitástól egy másféle, szabadabb narratív működés és az ahhoz tartozó világteremtés felé. A hódok létezése éppen a hit, a legendárium kérdését, az átöröklött történetek hitelét, átélhetőségét tematizálja. Van olyan történet, ahol a hódok létezése evidenciaként van jelen, és a sok-sok változó megítélhetőségű pletykán, legendán keresztül eljutunk azokhoz az elbeszélésekhez, ahol éppen nemlétük tűnik fel alapvetésként. Alkatunk szerint nevezzük ki közülük az alkatunkba eleve belekódolt metafizikai bizonyosságot.

Az urbánus értelmiségi, a városba belefásult Tihamér ellenpólusaként jelenik meg az erdőkerülő Donkó Lőrinc, aki teljesen más környezetben és körülmények között, de szintén megrögzött megfigyelő lesz. Mi a kapcsolat Tihamér és közte?

Donkó Lőrinc egy oldalról Tihamér ellenpárja. Ő az, aki otthagyja a várost, és éppen azt a próbálkozást jeleníti meg, amely a város közegén kívüli élet megteremtésére és ábrázolására törekszik, általa pedig a természethez, legalábbis annak maradványaihoz igyekszik közelebb férkőzni. Ezért Lőrinc érettebb figura, tudatosabb, kontemplatívabb. Tihamér az első megjelenésétől mostanáig eltelt időt nézve már jócskán benne jár a korban, de idősebb figuraként is esetlenségében, tehetetlenségében van jelen. Általa lesz látható a város, annak dinamikája és viszonyrendszerei. Lőrinc egy erdész, az egyik kivételezett, aki láthatja a hódokat, és igyekszik követni őket, mintegy rögzíteni a nyomaikat. Az eltűnőben lévő nyomokat, az általuk közvetített szokásokat, magatartásformákat és entitásokat hívja életre. Kettejük alakja által így többé-kevésbé minden általam elbeszélni vágyott tartomány megszólaltatható lesz.

Kép és szöveg viszonyáról sokat mesélhetnél, de talán érdemesebb ennek kapcsán elolvasni Képregénytörténetek című tanulmányköteted, ahol ennek médiumelméleti, -történeti áttekintését is olvashatjuk. Hogyan kezdett el foglalkoztatni szöveg és kép viszonya?

Ez oda vezethető vissza, hogy gyermekkoromban elkezdtem képregényeket olvasni, azokat, amelyeket a ’80-as években beengedtek Romániába, például az Asterix-sorozatot. Először a képregény kezdett érdekelni, felnőttkoromban pedig innen aztán a kép és szöveg viszonya. A 2010-es évek elején egy váratlanul rám ruházott egyetemi kurzus keretében kezdtünk el akadémiai szinten foglalkozni a képregényekkel. A személyes, rajongói érdeklődés ekkor helyeződött át a tudományos oldalra, és kezdett el foglalkoztatni a képregény kialakulása, formanyelvének létrejötte, és az, hogy hogyan alakult a magyar képregény története. Az utóbbi tíz évben minden egyéb mellett ez lett az egyik legkedvesebb kutatási területem, sokszor akkor is szívesen visszatérek hozzá, amikor a szöveggel nehezebb dolgom van.

A Helikonban 2015 óta jelennek meg a Csillag Istvánnal közösen megalkotott tárcaképregények. Ezek leggyakrabban korábban vagy később megjelent elbeszéléseid egy-egy jelenetét, történetét dolgozzák fel, de sok, eleve képregénynek szánt jelenet is van köztük. Mesélj arról, hogyan kezdődött a közös munka! Hogyan zajlik egy ilyen képregény megalkotása? Mi a szöveg és kép viszonya ezekben a történetekben?

A közös munka Karácsonyi Zsoltnak, a Helikon főszerkesztőjének kérésére indult, aki szerette volna, ha a folyóiratba rendszeresen készítenénk képregényeket. Csillag Istvánnal már két éve dolgoztunk együtt, készítettünk közösen képregényeket, mire először személyesen találkoztunk. Én írom a képregényekhez tartozó forgatókönyveket, nagyon pontosan megadva, mi legyen egy képregénykockában. Idővel azonban ezek a leírások és szövegkönyvek, ahogy egyre jobban egymásra hangolódtunk, és megismertük egymás szándékait, formanyelvét, egyre rövidebbek lettek. 

Csillag Istvánnak nagyon karakteres rajzstílusa van, és azt gondolom, ez nagyon jól működik együtt az én világom narratívájával vagy az én világom az ő vizuális nyelvével.

Így az alkotás nemcsak hogy közös, de izgalmasan dinamikus is, mert a vizualizáció minden esetben értelmezés, amely rám már írás és ötletelés közben is visszahat. Arról nem is beszélve, hogy a kép, a rajz mindig tartalmaz egyfajta többletet, amely az általam elgondoltakat kiegészíti olyasmikkel, ami nekem nem jutott volna eszembe. A hódok is először szövegszinten jelentkeztek, majd ahogy megjelentek a képregény formátumában, a médium eltérései felfedték önmagukat. Kettejük játékában jön létre egy olyan univerzum – vagy ezen a példán elindulva hódverzum –, ahol bármi megtörténhet. De mást mond el, mást fed fel a szöveg, és mást a kép. Az, hogy ki melyiket olvasta előbb, melyik magyarázza, árnyalja melyiket, már a játék része. Az útmutatás hiánya ebben éppen azt a lehetőséget teremti meg, hogy az olvasó maga fedezze fel a kapcsolatokat a történetek között, ráismerve, felfedezve ezáltal az egyes médiumok sajátosságait.

Mindegyik prózaköteted, regényed egyfajta narratív csavarral zárul, amely teljesen átértelmezi a korábbi történéseket. Az utolsó történetben mindez tematizálódik: az édesapja temetése után elmélkedő elbeszélő sok korábbi kötetedből ismert szálat elevenít fel és köt össze, új értelmet adva nekik, miközben egy történet elmesélhetőségén, egy élet összefoglalhatóságán és továbbörökítésének lehetőségein gondolkozik. Lehetséges-e a lezárás? Kell-e, hogy lehetséges legyen?

Vicces, hogy a kötetcímet adó elbeszélés, az Utolsó történet önmaga nem az apa utolsó története, hanem a fiú az, aki feleleveníti, értelmezi azt, A kupec lová-t. Ez eleve egy továbbírási kísérlet. A történetek, legalábbis, amíg még életben vannak, amíg mesélik őket, sosem lehetnek lezárva. Minden elmondással, felelevenítéssel továbbíródnak, alakulnak. A következőkben akarva-akaratlanul, de biztosan visszatérek még ezekhez az emberekhez, az általuk megélt, elmesélt eseményekhez. Most azzal próbálkozom, hogy milyen radikálisabb formabontással lehetne még ezekből egy újabb történetet létrehozni. Hiszen ez az, ami számomra érdekes: az új szövegekben mindig jelen lévő korábbiak, amelyektől nem tudunk szabadulni. És ez nemcsak a saját, de mások szövegeire, más médiumok hatására is vonatkozik. Hogy az általam látottak hogyan íródnak bele mindabba, ami már eleve bennük létezett.