Rózsaszín VR-szemüvegen át – Kritika a Látom, amit látsz című filmről

A szöveg kitér a Látom, amit látsz című film cselekményének részleteire.

Agorafób megváltó

Ábel különleges fiatal fiú, bár ő maga nem sokat ismer még a világból, mások szemével képes látni (szubjektálni) azt. Ehhez a mentora, Fellegi professzor által kifejlesztett szerkezetre van szükség, amely hangminta alapján teremt kapcsolatot az alany és a „látnok” közt. Remek módszer ez arra, hogy elveszett gyerekeket találjanak meg, a beavatkozás azonban nem veszélytelen, Ábel alkalmanként csak néhány másodpercre maradhat mások szemében, különben a látása bánja. Ábel mindennapjait teljesen kitölti a munka, így saját életre sem ideje, sem igénye nincs, amíg egy nap meg nem ismeri Verát, aki egyszerre nyitja ki a fiú világát és zárja be a sajátjába. A románc hamar szárba szökken, amikor a lány ráérez a szubjektálás addiktív érzetére. Ábelnek el kell döntenie, hogy a küldetés fontosabb számára, vagy VR-szemüveghez hasonlóan Vera szemét akarja viselni élete végéig.

A messiástudat ambivalenciája, a kiválasztottság megkülönböztető, egyszersmind elszigetelő jellege a kezdetektől fogva leköti a befogadót. Ábelt egészen kis kora óta erre a feladatra formálja és képzi Fellegi professzor és az anyafigurát pótló, ám annál jóval feladatorientáltabb Mituk néni. Az elveszett gyerekek környezetét kutatva a mindennapos gyakorlás, edzés és a számos bevetés miatt Ábel szinte teljesen elveszíti a kapcsolatát saját környezetével, és rettegni kezd tőle, amivel gondozói ugyan tisztában vannak, mégsem enyhítik a fiú terheit. Felvetve ezzel a kérdést, hogy feláldozható-e egy élet a tömegekért, mikor a tömegek is csak egyénekből állnak. A film hűen ábrázolja az állami gondozott gyerekek kiszolgáltatottságát, megmutatja, milyen könnyen kihasználhatók és megvezethetők, hiszen nemcsak a főszereplő, hanem az ő helyére érkező következő áldozat/kiválasztott is egy intézetből szökött gyerek.

Vera és Ábel kötődésének szintén kulcsfontosságú része az árvaság csomózta traumakötelék, ezen kívül ugyanis nem sok alapját látjuk kirajzolódni kettejük kapcsolatának.

Hacsak azt nem, hogy Ábelnek gyakorlatilag a (kül)világot jelenti a lány, neki pedig egy csiklandozó érzést, hogy szerelme a saját szemén keresztül látja őt.

A világ minden esetben vizsgálójának perceptuma. A különös gépezet sci-fi-kellék helyett inkább a romantikus cselekményszál szemléletes eszközévé válik. Önnön világunk megosztása, a „bárcsak láthatnád magad az én szememmel” érzése és a vágy, hogy szinte a másik bőre alá bújjunk, ritkán kerül ilyen frappáns kontextusban bemutatásra. Ahogy a szerelem obszesszív, beteges jellege sem. Ábel súlyos árat fizet azért, hogy Verát boldoggá tehesse a szubjektálással: ehhez saját (szeme) világáról kell lemondania, ami új értelmet ad az „elveszni a másik szemében” kifejezésnek. Az alkotó ügyesen játszik a befogadó antagonistaképével, amely a főszereplő látásához hasonlóan egyre elhomályosodik, amint a szerelme kedvéért eltűnt gyerekek életét kockáztató fiú, az ezt meg nem akadályozó, nem érdek nélkül szerető lány és a fiú sorsát könnyedén feláldozó kiképzőosztag szembeállítódik.

Előre a múltba

Ki asszociálna a magyar filmről a sci-fi műfajára? Pedig úgy tűnik, olyan tesseract ez, amelyet – különösen az elsőfilmes hazai rendezők – egyre nagyobb előszeretettel forgatnak a kezükben, jóllehet a tudományos-fantasztikum (anyagi szempontoktól nyilván nem függetlenül) kitörni még mindig nem képes a valóságunkból, helyette egyfajta retró futurisztikában valósul meg.

Nemrég Badits Ákos (Űrpiknik) és Baranyi Benő (Zanox) is úgy döntött, ehhez a zsánerhez nyúl. Baranyi az időutazás esszenciáját egy törkölypálinkába, a miliőt pedig nemhogy a jövőbe, inkább a ‘90-es évekbe helyezi, ezzel nemcsak üdítően összezavarva a nézőt, de fittyet is hányva a sci-fiktől megszokott, elidegenített idő és/vagy hely alkalmazására. Szabó Mátyás első nagyjátékfilmjében gyakorlatilag ugyanezt teszi. A nagyjából a ‘80-as évekbe helyezett alternatív univerzumban a szerkezet egyedi és láthatóan megismételhetetlen. A film rövidre zárja a technikai kérdéseket, a dolog egyszerűen csak működik, Ábelnek pedig igen jó érzéke van hozzá, hogy használja. Mindez nem veleszületett tehetség, hanem egy egész életét felemésztő állandó képzés és felkészülés eredménye, ami viszont megkérdőjelezi a film alapkonfliktusát adó „kiválasztottságtudatot”.

Szabó Mátyás filmjén látszik, hogy nem a rutin motiválta, ami egyrészről nagyon jó, hiszen egyedi ötletek csak így születhetnek, ugyanakkor a Látom, amit látsz magán visel néhányat az első filmek tipikusnak mondható hibáiból is.

Ilyen például az enyhén görcsös rávezetés, ami a szájbarágástól azért még távol áll, de az alkotónak érdemes lett volna jobban bíznia a nézőben annál, minthogy minden reflektort az üzenetre irányít. Ami ennél viszont már zavaróbb, hogy mind a sci-fi, mind a thriller szálat befonja a dús történetbe, majd nagyon hamar elsikkasztja őket az egészet romantikára cserélve. Nem mintha a romantikus szál ne vinné el a hátán a történetet, de a megkezdett sci-fi és thriller szálak több lehetőséget rejtenek, mint amennyit kiaknáz a film. Ráadásul a csattanónak szánt végkifejlet teljesen erőtlenné válik, és mivel az intenzív behatások hiányát még a végén sem lehet katarzisba fordítani, picit elrabolt időnek érezhetjük a játékidőt. (Bár lehet, hogy ezt csak a hazai drámafilmek tragédiába torkolló végkifejleteihez szokott igény mondatja velem.)

Vilmányi Benett ismét bizonyította, hogy nincs igazuk a károgóknak, amikor azt harsogják, hogy ma már nincsenek jó színészek, és akinek eddig kétsége volt, hogy a fiatal színész azért ilyen sikeres, mert szerepeiben – legalábbis a vásznon – rendre extrém, dühtől és frusztráltságtól buzgó jellemeket játszott (amelyeket látványosságuk miatt „könnyebb” és sikert hozóbb alakítani), azok is láthatják, hogy Vilmányi egy ilyen lírai, lassú folyású és gyengéd filmben is ugyanúgy remekel. Lukáts Andor pedig igazán szolgálatkészen játszik alá az utóbbi időben több, Szabó Mátyáshoz hasonlóan pályája elején járó rendezőnek is, biztos, sikert hozó pontként díszelegve az elkészült produkció tetején. Ennek ellenére sem az ő, sem Nagy Mari alakítása nem rutintól vezérelt, „tudjuk le” munka, hanem teljes odaadással előadott profizmus, amely rengeteg színnel és mélységgel dúsítja a filmet.

A Látom, amit látsz végül nem okoz nagy csalódást, és könnyen megtalálja a helyét a 2023-as hazai szerelmes filmek között, észrevétlenül beférkőzve nyugtalanító, baljós hangulatával a Műanyag égbolt, felejthető szerelmi történetével pedig Az almafa virága közé. Kockáit nézve éppen az fáj a legjobban, hogy a bőséges potenciáljából viszonylag keveset tudott végül beteljesíteni. De a film látványvilága, a nyomasztó Budapest képei, Lukáts Andor és Vilmányi Benett közös játéka, illetve a felvetett kérdések azért egész sokáig velünk maradnak.