„Kigyógyítanám a gyarló világot” – Kritika a Műanyag égbolt című filmről

„De szeretnék az erdőben fa lenni,
Ha valaki hazavinne tüzelni,
Kigyógyítanám a gyarló világot,
Akiben én szeretőt nem találok.

De szeretnék az erdőben fa lenni,
Hogyha engem meggyújtana valaki,
Felégetném ezt a cudar világot,
Ne teremjen egyebet, csak virágot.”

Így szól a népdal, amelyet nemrégiben Дeva, azaz Takács Dorina dolgozott fel egy, a húszas éveikben járó fiatal hallgatósággal erőteljesen rezonáló atomszferikus popszámban. A szöveg motívumai, a természetbe visszavágyás, sőt a természettel való eggyé válás továbbgondolása, az emberek és a fák közti átalakulás a Műanyag égbolt című filmben is egy izgalmas gondolatkísérlet alapja. Az ember-fa hibridek a Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta alkotta világban előbb táplálékként szolgálnak, majd a film konklúziójában az ember és a természet közti határvonalak elmosása egyfajta megtisztulási gesztusként jelenik meg, így már az egyéni vágyak és a közösség közti választás konfliktusát élezik ki.

Sci-fi a magyar ugaron

A jelenünkhöz képest száz évvel később Budapesten egy külvilágtól hermetikusan elzárt dómon belül játszódó ökológiai disztópia azért képes közvetlenül az érzelmeinkre hatni, mert a kérdései már most itt vannak velünk, csak nem tudunk mit kezdeni velük. A jövő Magyarországán a dómon kívül kiszáradt Mad Max-szerű sivatagot, Kádár-kockák és lakótelepek maradványaival teli szellemvárosokat találunk, állatokat és a növényeket már nem. 

Ahogy a klímaváltozásról szóló tartalmak elárasztanak minket, úgy vesszük egyre jobban észre magunk körül annak a jeleit, hogy talán tényleg egy súlyos válság felé tartunk.

Bár a világ más részeihez képest nem vagyunk még kilátástalan helyzetben, látva a lakóhelyek tövében épülő szennyező akkumulátorgyárat vagy a termőföldek helyén felhúzott, kiszélesedő kertvárosokat, megállíthatatlannak tűnik a gazdasági növekedésnek alárendelt környezeti változás, amelyet már nem csak hosszú távon fogunk érzékelni. A hatalmi pozíciókban levők nem érdekeltek abban, hogy megállítsák a környezeti pusztítást, így az ezzel kapcsolatos tehetetlenség klímaszorongásba vagy egyéni, fogyasztáson keresztül megvalósuló cselekvésbe tud csak fulladni.

Ebbe a társadalmi-kulturális környezetbe érkezik meg a hét éve készülő Műanyag égbolt, és nem túlzás azt állítani, hogy a magyar animációs közösség már évek óta – a projekt Inkubátor Programon való bemutatkozásától kezdve – tűkön ülve várja Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta első egész estés sci-fijét. A pár évvel korábbi Ruben Brandt, a gyűjtő után ismét egy kifejezetten felnőtteknek szóló animáció készült, amelyet a Berlinale Encounters programjában tudtunk megnézni először. Az Inkubátor anyagi kerete, amelyet elsőfilmesek támogatására hoztak létre, az animációs filmek gyártásához vajmi kevés, de szerencsére a produkciónak sikerült még magyar és szlovák pluszforrásokat és páneurópai támogatásokat is bevonnia. A science fiction műfaja pont a hatalmas gyártási költségek miatt szórványos a magyar filmtörténetben. Pedig mostanában az állam rendkívüli módon támogatja adó-visszatérítések formájában a lenyűgöző látványvilágú sci-fiket, csak épp nem a magyar alkotókat, hanem az olyan amerikai szuperprodukciókat, mint a Szárnyas fejvadász 2049 és a Dűne, amelyek ezen túl még a kelet-európai olcsó munkaerőt is kihasználják nálunk. Ehelyett, akár ebből a támogatásból (például a Dűne 7,9 milliárd forintot kapott) a saját kulturális világunkat, jövőképeinket is viszontláthatnánk.

Szerencsére a magyar animációsok képzeletét az élő szereplős filmesekkel ellentétben nem szabják meg ilyen földbéli határok, ezért is van gazdag hagyománya az ismeretlen bolygókra tett kirándulásoknak, elképzelt csodálatos világoknak, de a társadalomkritikus sci-fiknek is. Ha pár kortárs magyar szerzői animációt nézünk, mondjuk, Bucsi Réka, Rebák Tamás vagy Farkas Juli munkáit inkább az absztrakció és az űrbéli eszképizmus jellemzi, de a Szakály Réka Anna Reductionjében felbukkanó senki földjének a látványvilága és a Műanyag égbolt húsba vágó kérdései a jelenünkből indulnak ki. A Műanyag égbolt esetében egy futurisztikus, de mégis ismerős Budapest és Magyarország, majd a Magas-Tátra lesz a helyszín, de ezzel együtt a film globálisan is érthető és érvényes marad.

Poszthumán testek

Az alkotópáros korábbi rövidfilmjei közül a The Conquerors a természet megszelídítését és hasznunkra fordítását, a Leftover pedig az étel mint anyag koncepcióját és az ételek társadalmi jelentését vizsgálja. Az első egész estés animációjukat pedig mintha ennek a két korábbi munkának a szervesülése adná. Az ökológiai krízis közelsége nemcsak a művészetet motiválja, de a humán tudományok vagy a filozófia irányából is új látásmódokat hozott (egy remek cikket olvashatunk a fenomenológia természetképéről itt). Ezek közös pontja, hogy az emberi és nem emberi merev korlátainak feloldását, meggyengítését gondolják el – több ilyen irányt poszthumán elméletnek is neveznek. A felvilágosodás tanaival szemben, amely mindent az embernek és az emberi gondolkodásnak rendel alá, a poszthumán azt állítja, hogy a felvilágosodás humanizmus-fogalma kizárja a természetet, a tárgyakat, a transzcendenst és még a nőket is – akiket nem a racionális szellem és a kultúra, hanem a biológia által mechanikusan szabályozott világ részeinek vél –, és arra hívja fel a figyelmet, hogy

az emberközpontú technikai-tudományos fejlődés nem tudja garantálni az elnyomó struktúrák eltűnését.

Szemben Donna Haraway nagy hatású szövegével, a Kiborg kiáltvánnyal, amely a nemek, a természet és a tudomány közti határok elmosására szólít fel, a jövő elgondolásaiban továbbra is a férfiak dominálnak – például a már említett Szárnyas fejvadász nem emberi replikáns szolgáit alárendelt, szexuális tárgyként használják.

A Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta által elképzelt jövőben a természetet és a nálunk kiszolgáltatottabbakat már nem tudjuk tovább kizsákmányolni, így a saját testünk lesz az egyedüli erőforrás, amelyből tiszta levegőt és táplálékot lehet készíteni. Magunkat pedig kötelezően fel kell ajánlanunk az arctalan államnak ötvenéves korunkban, és ezt az áldozathozatalt a hangosbeszélő legalább tisztességesen meg is köszöni. Közben a testünk autonómiája már most megkérdőjelezhető, a fizikai munkások ténylegesen, a testtartásuk eltorzulását okozó irodai munkakörökben dolgozók pedig közvetetten áldozzák fel a testüket a produktivitás rendszerének.

Nóra (Szamosi Zsófia) és Stefan (Keresztes Tamás) ebben a világban egy személyes tragédiát élnek át: elveszítik a kisfiukat. Nóra, mivel több esélyük már nem lesz szülővé válni, önként vállalja a növénymag beültetését a szívébe, így elviszik őt a Telepre, ám Stefan elhatározza, hogy kihozza őt. Nem tudja elfogadni a felesége elvesztését, pedig pszichológusként többek között elveszett tinédzsereknek ajánl fel megküzdési stratégiákat arra, hogy belenyugodjanak: a szeretteik és a saját életük is véges. A dóm alatt lakók megszámlált napjainak kérdése áthallással arra a szorongásunkra is rátapint, hogy ha talán 

egy teljesen más világban fogunk élni pár évtized múlva,

érdemes-e gyereket vállalnunk egy bizonytalan jövőbe – még ha a filmben kissé kifejtetlen is marad, hogy a főszereplők hogyan dolgozzák fel gyerekük elvesztését.

Stefan a város alvilágában tett kitérő után – ahol hamis papírokat kap – beszökik a Telepre, itt megismeri az emberek feldolgozásának steril mechanizmusát, amely kísértetiesen emlékeztet a Testről és lélekről marhavágóhídjának képeire. Itt a Telep vezetője (Znamenák István) mutatja meg neki, hogyan kell az emberfákat kordában tartani, mert azok bosszúból mérgező virágokat növesztenek, ami végzetes lehet az emberre. Dr. Madu (Schell Judit kiemelkedő alakításában) pedig segít Stefannak, hogy eljuthasson dr. Paulikhoz (Hegedűs D. Géza), a halálos szimbiózis feltalálójához, aki talán segíthet nekik. Ez a remekül sikerült világépítés alapozza meg a film érzelmi rétegeit.

A dialógusok és azok túlírtsága a film egyik hibája, ami gátolja azt is, hogy a karaktereket mélyebben megismerjük. Egyes recepciók az animációs technikák keveredését említik kizökkentő effektusként. A filmben a 2D-s vagy 3D-s hátterekben a Richard Linklater filmjeiből ismerős rotoszkóp animációs technikával kelnek életre a szereplők. Az utóbbi lényege, hogy a színészekkel veszik fel a jelenetet, majd ezeket a filmfelvételeket használják fel az animációhoz, amit általában egy szoftver old meg, de a Műanyag égboltnál a mozgásokat kockáról kockára, kézzel rajzolták át. Itt a rotoszkóp azt szolgálja, hogy a filmet közelebb hozza az élő szereplős film formájához és a szereplőkhöz is. Ez kevésbé sikerül, de nem a képiség miatt, inkább a film eleji cselekményszövés lett kissé elnagyolt.

Sem Nórát nem értjük meg – aki mindaddig passzív marad, amíg ezt ki nem kéri magának –, sem azt, hogy milyen a kapcsolatuk. A film a Balatontól a Magas-Tátráig tartó road movie szakaszán – amikor a pár egy belső utazást is átél együtt – teremti meg azt a belsőséges atmoszférát, amely a főszereplők szerelmét átélhetővé, plasztikusabbá teszi. Ezzel a film végi erkölcsfilozófiai kérdéseknek is nagyobb tétje lesz: mi a fontosabb, az, hogy a szeretteinkkel legyünk, vagy az, hogy jobbá tegyük a világot? Ahogy nekünk is felül kell vizsgálnunk, hogy tovább folytatjuk-e a saját szimulákrumvalóságunk építését, Nóra és Stefan is azzal a döntéshelyzettel szembesül, hogy a dóm árnyékával kísért elszigeteltségben és tagadásban maradjon, vagy pedig az ember szerepét átértelmezve fonódjon össze a természettel. Persze nem becsülném túl egy műalkotás hatását sem, de ha az ökoszorongásunkat szeretnénk cselekvésbe csatornázni, akkor a Műanyag égbolt erre biztosan elég motivációt tud adni.