Fusi, csencs, fiatalság – Kritika Majoros Sándor Szarajevói kóla című kötetéről

A „Balkán” szó hallatán egyszerre gondolunk szegénységre, minőségi hiátusokra, viharos történelemre, egyszersmind életörömre, szenvedélyre, táncra hívó zenére, változatos földrajzra, tűző napra és harsány szelekre, hegyekre és tengerpartra. Az új Majoros-kötet, a Szarajevói kóla ismét e sokarcú, keserédes, egyszerre félelmetes és vonzó vidékre látogat, folytatva a korábbiakban már bejáratott történetmesélési hagyományt. Az egymáshoz lazán kapcsolódó elbeszélések szereplői a bácskai család és rokonai, ismerősei; a sztorikat leginkább a visszaemlékező szerző hangján halljuk elmesélni, itt-ott átadva a szót szomszédnak, sógornak, barátnak. A történetek Jugoszlávia utolsó egy-két évtizedéről adnak képet, leginkább a bácskai magyarok szemüvegén keresztül. De a korrajz csak az egyik vetület, az időszak és a hely ismerete nélkül is teljes értékű olvasatra jutunk, hiszen az elénk lépő alakok univerzálisan is értelmezhető figurák: az élet gyarlósága, esendősége és szépsége, emelkedettsége egyszerre sugárzik a kötetből – minden komolyságával és komikumával.

Összességében azt kapjuk, amit megszoktunk Majoros Sándortól: a szereplők hibáik ellenére is szerethetők, a történetek lendületesek, vibráló humorral fűszerezettek.

Nyári olvasmánynak ideális, gördülékeny és szórakoztató, nem szocioirodalom, nem társadalomtudományi megfejtés, miközben mégis ad egyfajta rálátást a Délvidék és tágabban Jugoszlávia hetvenes, nyolcvanas évekbeli mindennapjaira. A könyvespolcon a legjobb helye valahol a Tóték és A gavallérok között van. Igazán negatív hőssel nem találkozunk, amit betudhatunk valamiféle nosztalgikus világszépítésnek, idealizáló csoportszimpátiának vagy túlcsorduló emberszeretetnek, de annak a megsejtésnek is, hogy az ember bár lehet esendő és képességeiben korlátos, de a gonoszság nem gyári alkatrésze, az valami más természetű, más eredetű jövevény.

A minap hallottam a kiváló és díjnyertes podcastsorozat, a The Rest Is History két történészétől a találó megállapítást, amely szerint az Osztrák–Magyar Monarchia első világháborús serege egy mozgó Bábel-toronyként létezett, még éppen az összeomlás előtt, de már a nyelvek összezavarodása után. Ez persze nemcsak a haderőre igaz, hanem az egész Monarchiára is, Lembergtől Voralbergig, Reichenbergtől Cattaróig.

És ha a mi Ferenc Jóskánk birodalma Bábel tornyának analógiája, ugyanezt elmondhatjuk a szocializmusban méltán megboldogult déli szomszédunkról, Jugoszláviáról is.

Persze mind a két államalakulat esetében annyiban sántít a párhuzam, hogy már eleve rengeteg nyelven beszéltek az alattvalói, így e nem éppen előnyös sokszínűség előmozdítása nem igényelt sem isteni, sem profán beavatkozást. A verbális katyvasz tortájára már csak hab a különböző népek egymás iránti ellenszenve, amelyet hatalmi szóval ideig-óráig el lehet fojtani, de mivel az idegengyűlölet – máshonnan nézve: a csoportszimpátia – erősen genetikus alapokon nyugszik, ezért megszűnni sosem fog, és a szétesés nagyjából borítékolható. Az etnikai sokszínűség nyilván viharos történelmi események eredménye, a tatárjárás, majd a török hadak pusztítása nyomán komoly elnéptelenedés következett be egyes területeken. Mindez a bibliai vízözön allúzióját hívja meg: és a nagy árvíz után – a Szentírásban még lapozni sem kell – Noé leszármazottai neki is látnak a bábeli torony felhúzásának.

„Üdvözöllek téged mint az első szocialistát, én, az utolsó szocialista” – mondta Betlehemben, Jézus szülőhelyén az idős Mihail Gorbacsov (Kun Miklós előadása nyomán). Bár jól csengő, de hamis szóvirág, mégis ide kell citálnom, mert jól illusztrálja a párhuzamot a bibliai építmény leomlása és a délszláv szocialista állam csődje között. Mindkettő a szigorú és merev hierarchia vasmarkával akart egységet teremteni, profán eszközökkel transzcendens eredményre jutni: hogy végül megistenüljön, illetve hogy létrehozza az eszményi szocialista embert. Nehéz nem észrevenni utóbbiban is a vallási lelkületet, Pelagius is elégedetten csettintett volna az egész keleti blokk láttán. Nem mellesleg a csoportszimpátia mellett az autokrácia iránti vonzalomnak is van némi genetikai alapja – ahogyan a vallásosságnak is.

A bábeli torony történetéből sajnos csak a fő sarokpontok kerültek lejegyzésre, pedig biztos, hogy az építkezés hosszadalmas munkálatai közben rengeteg történetet meséltek egymásnak az építőmunkások, amíg a közös nyelven megtehették. Vidám és szomorú, tragikus és komikus sztorik tömkelege hangozhatott el – és mehetett feledésbe a nagy esemény árnyékában. Bábelből már nem jön hírmondó, de a Balkánról igen: az élete első negyedfél évtizedét ott leélő Majoros Sándor szerencsére még mindig nem fogyott ki az ottani történetekből, még mindig akad mit elmesélnie.

Döcögő állam, döcögő gazdaság, döcögő mindennapok, apró és nagyobbacska praktikák a boldogulás érdekében, labilis anyagiak, szürke és zavaros jövőkép – nagyjából ez lengi be a legújabb Majoros-kötet történeteinek hátteret adó Jugoszláviát. Mindezek tudatában a Majoros-féle Balkán-univerzumban (Az eperfa nyolcadik gyökere, Az ellenség földje, Rézeleje, Kiforogta a szó stb.) járatlan olvasó könnyen eshet abba a tévhitbe, hogy valamiféle manapság divatos traumagyűjteményt, nyomortablót rejtenek a borítótáblák – de a szerző neve és eddigi „balkános” munkássága, finom humora alapján okkal várunk mást: jó kedélyű mesélést, anekdotázást. Pláne ha a Hullajó Zsebkönyvek tételei is ismerősek, amelyekben a szerző Velencében, illetve Budapesten szomszédol. Ez az elvárásunk rögtön be is igazolódik, ahogy kinyitjuk a könyvet. Mert bár pénz hol van, hol nincs, és a munka frontján is hasonló a helyzet, hogy az udvarlási nehézségekről már ne is beszéljünk, de egy valamit semmilyen rendszer nem képes elvenni: a fiatalság élményét. És úgy tűnik, ez legyűr minden nehézséget.

Álmokban nincs hiány, ötletekben sincs, legfeljebb a megvalósítás csúszik olykor, sőt legtöbbször félre – és már kész is egy jó sztori, csak jóízűen kell elmesélni.

A szereplők kudarca sosem végleges, mindből lehet tanulni valamit, és inkább válik ugródeszkává, mint visszatartó erővé. Hogy legyen belőle egy újabb sztori.

Egy olyan országban, ahol egy nép sincs abszolút többségben, végül is mindenki kisebbség, és délvidéki magyarként ez halmozottan jelentkezik. Pláne ha az ember éppenséggel még kamasz vagy legény, tehát a családos felnőttek közé még, a gyerekekhez már nem számíttatik, az maga a kívülállóság netovábbja. Ezek után nem meglepő, ha a kötet egyes szereplői ugyanolyan természetességgel indulnak el külföldre munkát keresni, mintha csak a szomszéd utcába indulnának. A nyelvi akadály nem újdonság, otthon is bármikor szembetalálhatja magát az ember egy horváttal, szerbbel, szlovénnel, montenegróival, bosnyákkal, macedónnal, akinek egy szavát sem érti. A német márka viszont hatalmas vonzerővel bír, pláne ha az otthoni dínár értéke éppenséggel folyamatos zuhanást produkál. A kaland kalandorért kiált.

Mindez bennünk, honi államalkotó nemzetbeliekben könnyen kelthetné az otthontalanság érzését, de az ottani magyarok a kötet alapján inkább vannak mindenütt otthon, mint sehol. Azért kozmopolitáknak látni őket túlzás lenne, kötődnek ők a szülőföldhöz, a közösséghez, ha adódik rá alkalom. És adódik, hiszen az élet nem áll meg még az államszocialista Bábelben sem. Egy kis fusi, egy kis csencselés, seft mindig kínálkozik, és esetenként még a szürreális, a transzcendens, a mágikus világ is bekacsint a bácskai vidékre. Az ember néhanapján lakodalomban találja magát, akár tanú, akár vőlegény minőségben, máskor pihentető állást talál, aztán az elkóborolt rokont keresi, netán a Bajina Bašta-i rémet személyesen, vagy csak egy különleges – illetve különlegesnek hitt – kólásdobozt.

S ha már az otthontalanság, az idegenség előkerült, adja magát a választott nép és Mózes mint párhuzam. Idegenként születik Egyiptomban, majd idegenként nevelkedik a fáraó udvarában, aztán száműzetésben, idegen földön él, később otthontalanul bolyong a sivatagban a kiválasztott néppel az ígéret földje felé, amelybe végül nem mehet be, csak megnézheti a szomszédos Nébó hegyéről.

Ahogy talán tiszta időben a Bácskából is átlátni Magyarországra, de a határt erős őrizet tartja zárva.

Az ottani magyarok sem önszántukból kerültek egy idegen országba, ahogyan Jónás sem maga ugrott a cethal gyomrába, és Mózes sem a fáraó rokonságába. Mondhatnánk, hogy úgy került oda, mint Pilátus a Krédóba. A délvidéki magyarság is idegen a délszláv államban, miközben mégis állampolgárként tagozódik be az idegen hierarchiába. Az egyről a kettőre jutás vágyával átitatott egy helyben topogás mint a sivatagi vándorlás végtelensége nehezedik rá. A kis Mózest két anya neveli, ahogy a nyelv és az ország két anyaként istápolja a jugoszláviai magyarokat. Az viszont szembeötlő különbség, hogy miközben a szomszédban ott van Magyarország, az áttelepülés a kötet szereplőinek fejében meg sem fordul, mivel az exodus nem reális lehetőség. Az ígéret földjét nem is a trianoni magyar hon, inkább Nyugat-Németország jelenti, ahonnan aztán kalandokban, jó esetben anyagiakban is gazdagabban, de nemegyszer csalódottan térnek vissza.

A bibliai hagyomány szerint Mózes neve olyasmit jelent, mint ’kivenni’, mivel „[a] fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: »Mert a vízből vettem ki«” (Kiv 2,10) – persze közbevethető, hogy a Jugoszláviában élő magyarok ezzel aztán „kint vannak a vízből”. Talán szívesebben gondolnának inkább a Szentírásból egy másik híres otthontalanra, Ábrahámra, aki a sok próbatétel mellett anyagilag mégiscsak egészen szépen elmuzsikált.

Amire az ember vágyik, végül valahogy megszerzi, ha nem is pontosan az álmoknak megfelelő kivitelben. Jó is, meg nem is. Lesz munkája, ha nem is olyan fizetéssel és feladatkörrel, lesz autója, ha nem is olyan megbízható és elegáns („Ilyen szempontból is sokkal jobb, hogy apám narancssárga kocsit vett, mert a rozsda színe ettől alig tér el”). Lesz felesége, ha nem is nyugat-német („Tudomásuk volt például több olyan NSZK-s lányról, akikről menet közben kiderült, hogy NDK-s”) – Mózesnek is „külföldi” volt a felesége. Lesz öltönye, ha kissé erősebb színű is, mint illene („A Bácskában például alapkövetelmény a széles válltömés meg a flitteres, szűk ruha, ami a Dallasban látottak helyi értelmezése […] A színek kivétel nélkül teltek és tömények”). Egy öntözőberendezésről szól az alábbi passzus, de ugyanúgy igaz a teljes országra is: „Mert az a cudar masina egy napon meghibásodott, de nem állt meg. Valami megszorult benne, valami nem kapcsolt le időben, valami ferdén állt, de tovább dolgozott, tovább feszült, tovább nyögött, mint az a hivatalnok, aki inkább beledöglik, de akkor sem vallja be, hogy képtelen nullszaldóra kihozni a mérleget.”

Ha magasak az elvárások, a realitás csalódást okoz, és a folyamatos elégedetlenség elemészti az embert. De a vágyak és a valóság közötti távolságot nem csak az utóbbi fejlesztésével – értsd: kemény munkával és kitartással, hatalmas szerencsével vagy csodával – lehet csökkenteni, pláne hogy ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. A kézenfekvő megoldás az álmok minőségének leszállítása. Tarthatjuk ezt holmi beletörődésnek, teszetoszaságnak, de értelmezhető ez a mindennapok praktikus filozófiájaként is – nem beledögleni, hanem túlélni, és lehetőleg jó kedéllyel, hiszen ez mindennél fontosabb. Aztán majd lesz valahogy…

Hát lett valahogy. A bábeli torony összedőlt, a délszláv háború eltörölte Jugoszláviát. De ezek a történetek megmaradtak, és mert elbeszélték őket, nem tűnnek el már soha. Történetek egy kopott, nehézkes, kispénzű, önmagát sokszor túl komolyan vevő, közben velejéig groteszk világból, amely minden hátulütője ellenére igenis szerethető. És kinevethető, de pont azért, mert szerethető.