Bebukott képek – Kritika Sopsits Árpád Mellékszereplők című filmjéről

Keresetlen próféta

Ha a szüleinket unjuk, gondolataikat elavultnak, bölcsességeiket irrelevánsnak tartjuk, az annak a jele is lehet, hogy jól végezték a munkájukat, hiszen megunni csak azt lehet, amit már kiismertünk, és – saját ízlésünk szerint – magunkévá is tettünk. Megtanították, amit kellett, mi pedig legszívesebben elpakolnánk a rongyosra olvasott könyvet – amely egykor kedvencünk volt, mostanára már csak porfogó. Hasonló érzések keríthetik hatalmába a nézőt Sopsits Árpád új filmje, a Mellékszereplők vetítésén.

Három história az élet három különböző szegletéből. Elsőként a multimilliomos törtető nagykutya, Árpád történetét ismerjük meg, aki bárkin röhögve áttapos a sikerért, de imádja a feleannyi idős, modellből lett feleségét és a kislányukat. Emellett találkozunk a fiatal fotóssal, Gáborral, akinek karrierje megreked, barátnőjétől eltávolodik, mert a lány valamit titkol előle. Rajtuk kívül egy börtönpap életébe is betekintést nyerünk, akinél lelkiismeretesebb pásztort keresve sem találna az elkárhozás elől menekülő nyáj, és aki haverkodó papként igazán közvetlen a rábízottakkal – talán egy kicsit túl közvetlen is.

Noha elsőre nehéz elgondolni, mi kötheti össze ezeket az embereket, egy tragédiát rejtő közös titok fonja össze a szálakat, amelyek láthatatlanul rángatják a szereplőket időn és téren át. Egy erőszaktevő pap, egy gyengéd erőszaktevő, szerető testvérek és szeretetéhes gyerekeik, valamint egy felszentelt megfigyelő: ezek a fő- és mellékszerepei egy olyan drámának, amely egyszerre igyekszik aktuális és időtálló, magyar, mégis univerzális lenni.

A Mellékszereplők Telek Balázs fotóművész emlékére készült, a mottóját is tőle kölcsönzi: „egy portréfotózás felér egy gyónással”. Sopsits az először csak tábori feladatnak indult projektből kétórás filmet kanyarintott, amelyet egész alacsony költségvetésből, illetve az azt kiegészítő baráti szívességekből készített el. A film erőssége, hogy ezekből a kényszermegoldásokból semmi nem látszik, látványvilága színvonalas. Minden más azonban nagyon magyar, annak kivételesen nem a jó értelmében.

Fájdalomról, szenvedésről beszélni fontos, és tulajdonképpen szinte elkerülhetetlen, ám ennek mikéntje el tudja dönteni, hogy egy érzelmes darabot viszünk haza, amelyet otthon is emésztgetünk, vagy legszívesebben a moziból is kimenekülnénk a látottaktól.

A kettő közti különbség egyik kulcsa pedig a relevancia. Nem arról van szó, hogy csak az adott kor trendjei szerint lehetne érdemeset alkotni, közel sem; de az sem jogosabb, hogy valakit, aki évtizedeken át ugyanazt hajtogatja, az állhatatosság és markáns szerzői kézjegy címén mentünk fel az önismétlés és nagyotmondás vádja alól.

Megivott szavak

Sopsits, ha nem is mindig valószerűen, de mindig a valódit kutatja a filmjeiben, így tiszteletlenség lenne nem szóvá tenni az igazat, nevezetesen, hogy legújabb filmje szinte végigülhetetlen.

A film számos szempontból hasonlít a direktor korábbi drámáira. Egyrészt láthatóan most is az emberi lélek gazságokat felpöfögő mocsarában gázolunk, csakúgy, mint a Céllövöldében, A martfűi rémben és a Torzókban, illetve tágabb értelemben a legtöbb Sopsits-műben. De ennél konkrétabb egyezés, hogy az ocsmány emberi gyarlóságokat a rendező egy gyerekszereplő középpontba állításával emeli ki. A gyermeki ártatlanságot ezúttal is mint egy tiszta, hófehér lapot arra használja az alkotó, hogy élesebb, kontrasztosabb képet kapjon, amikor borzalmait megfesti rá. A Mellékszereplők a leglátványosabb hasonlóságot ebben a Torzókkal mutat, de a Céllövöldében és A martfűi rémben is fellelhető: a romlatlanság romlása faszcinálja a készítőt – és mivel olyan eseményről van szó, amelyen bizonyos mértékben magunk is átesünk, a nézőt is. Másik szembetűnő egyezés a valláshoz való visszatérés, ahogy a Torzókban, Sopsits itt is válaszra, már-már fegyelmezésre éhes gyerekként fordul a valláshoz, egyenesen a forráshoz menve a szándékkal. Az sem gyakori, sem hazai, sem világviszonylatban, hogy a papokat erőszaktevőként merjék beállítani, Sopsits azonban ezzel is már hagyományt őriz a Torzók után (pedig ez akkor még olyan parázs társadalmi vitatéma sem volt, amilyen napjainkban). Az ugráló idősík mint rendhagyó, de az emberi lélekhez és gondolatcikázásokhoz eredendően sokkal illeszkedőbb történetmesélési forma szintén nem új, Sopsits a Céllövöldében már akkor organikusan használta, mikor még a legtöbben csak furcsaságából adódó művészkedésként bántak vele (igaz, Sopsits még most sem hibázik a módszerrel). Látható tehát, hogy amit ma tudunk az emberi lélek posványosáról, annak jó részét tőle és korábbi filmjeitől tudjuk, de ez nem jelenti azt, hogy újra és újra hallani akarjuk. Mert nem lehet mindig nagy dolgokról beszélni, mindig csak a bűn torzító erejét, az ártatlanok nagy tragédiáját, az istenkérdést taglalni. Ez a fajta szélsőségekkel operáló kommunikáció leginkább a függő emberekre jellemző, és nem véletlen, hogy aki maga nem érintett, az óvakodik a függővel beszélni, ugyanis meglehetősen fárasztó. Mert fél óra és/vagy néhány ital után mindig rágyújt egy nótára, hogy ő ételt adott a nevelt lánya szájába, és tisztességesen felnevelte, és hogy kutyául bánja ugyan, hogy gyerekkorában egyszer-kétszer megfogdosta, de sosem felejti el, milyen kemény volt a mellbimbója. 

Az ilyenfajta kommunikációnak ma már egyszerűen nincs helye.

Nem az üzenete, nem is a formája, az indítéka az, ami elfordítja a néző fejét a látottaktól. Nem azért, mert manapság a vallásnak nincs szerepe sokak életében, hiszen az általa felvetett dilemmák nagyon is részei az életünknek, ahogy a bűn kérdésköre is állandó vitatéma társadalmi és személyes szinteken egyaránt, ráadásul az alkotó aktualizálta is a filmet az abortuszszállal, a politikai kitekintgetéssel, illetve a papi romlottság felvetésével. És mégis, a melodráma, amely ennyi, tömegeket érintő kérdéssel foglalkozik, szinte senkit nem érint.

Ez nem egyenlő azzal, hogy nem érint meg; az egyes történetek most is szívbe markolóak, és a feszültségkeltés is megvalósul. Hogy a rendező a maga vízióját követi, dicséretes, ezúttal pedig mindez hatványozottan zajlik, hiszen Sopsits nemcsak a kamera két végén, de zeneszerzőként és látványtervezőként is részt vett a munkálatokban. Ami mindenképpen hozott magával egyfajta egységet, de ez ezúttal egy túl keményre sikerült gombóccá áll össze, és megakad a néző torkán. A filmet még nehezebben emészthetővé teszi az a látvány, ahogy a rendező a nála negyven évvel fiatalabb Farkas Franciska színésznőt többször viszonylagos nyíltan érinti meg a vásznon. Sopsits most először vállalt fontosabb szerepet a saját filmjében, és nagylelkűen az antagonista keresztjét veszi a vállára, de önzetlenebbnek és kevésbé ízléstelennek tűnne, ha ezt másnak kínálta volna fel. Még akkor is, ha a filmben az egyik legjobb alakítást épp a rendezőből avanzsált színész hozza – játéka magasan kiemelkedik az olykor drámaszakkörös hanglejtésekkel tarkított előadásból.

Értjük, hogy az ember megtévedt lélek, bűnei elcsukló gyermeki segélykiáltások a másra gondoló Isten ölén toporzékolva. Megtanultuk a leckét, ebben pedig a rendező korábbi, kultikus filmjeinek szerepét sem érdemes tagadni. De lassan ideje becsukni azt a könyvet. Ha valaha el is felejtenénk, amit tanított, tudván, hol találjuk, csak elővesszük.