Élő betűk – Interjú Mezei Gáborral

Az organikus jelenlét poétikája című monográfiádban a tér- és biopoétikai olvasásmód jut érvényre. Mikor fordult az érdeklődésed az irodalom-, kultúra- és természettudományok metszéspontjai felé? Hogyan találsz rá a témáidra?

Alapvetően azt tartom szerencsésnek, ha a kérdések egymásból adódnak, ha egy-egy korábbi kutatás mintegy elő is készíti a következőt – én úgy látom, a második monográfiám esetében is ez történt. Míg az első könyvemben többek között a kultúrtechnikaként értett írásnak az irodalmi szövegben betöltött szerepével foglalkoztam, ettől korántsem függetlenül fordultam itt a natúrához és az épített környezethez való hozzáférés nyelvi-technikai feltételezettsége, a saját testünkhöz való közvetítettség és a nyelvi önműködés kérdései felé. Itt, ebben a kontextusban tűntek aztán elválaszthatatlannak a biopoétika és a tér vonatkozásai. A témákra ezért talán nem is én találok rá, inkább az a helyzet, hogy újabb és újabb megkerülhetetlen kérdések adódnak, miközben valamit körbejárok, szinte automatikusan.

Tanulmányaidban elsősorban 20. századi magyar szerzők műveit elemzed (József Attila, Szabó Lőrinc, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós), de kortárs alkotók (Oravecz Imre, Borbély Szilárd) írásaival is foglalkozol. A kiterjedt recepcióval bíró művek esetében elsősorban az új szempontok érvényesítése jelentett számodra motivációt?

Sokszor számomra is meglepő helyeken és életművekben találtam rá olyan szövegekre, amelyek aztán éppen abban lettek a segítségemre, hogy az alapkérdéseimet reményeim szerint egyre pontosabban meg tudjam fogalmazni. Ilyen volt Pilinszky Kráterében a láthatatlan látvány szerepének újragondolása, ami nemegyszer okozott problémát a recepciót alakító értelmezők számára az életmű folytonossága szempontjából, de ilyen József Attila Ódájának újraolvasása is – mindkét esetben alapvető szempontokkal gyarapodott a kutatás. Utóbbi esetben például azzal, hogy

mit is jelent az önmagából kibomló nyelv jelenléte egy olyan kontextusban, ahol ezt a magából történő kibomlást egyébként alapvetően a natúrához, a természetihez rendeljük hozzá Arisztotelész óta.

Ebben a kérdésben aztán egy, a recepcióját illetően kevéssé, de jelentőségét tekintve annál inkább kiemelkedő, korai Borbély Szilárd-kötet olvasásán keresztül próbáltam továbblépni, ami végül olyan belátásokhoz segített hozzá, amelyeket visszafelé is érvényesíteni tudtam. Talán itt, a Hosszú nap el olvasása közben mutatkozott meg legélesebben, mit is jelent a nyelvi képződés, az önmagát, a vers szövegét generálni képes nyelvi önműködés jelenléte az irodalom számára, amikor már nem is csupán hozzáférni próbál az organikushoz.

Mi a munkamódszered? Kezdő lépésként egy adott szöveg felé fordul a figyelmed, vagy a poétikai-elméleti kérdésfeltevések megfogalmazásához jutsz el előbb?

Az olvasott szövegek alakítják ki, illetve finomítják, árnyalják azokat a kérdéseket, amelyeket egyébként minden, a könyvben olvasható fejezet érint. Ugyanakkor gyakran előfordul, hogy egy-egy szöveg jó ideje foglalkoztat, de még nem találom hozzá azt a távlatot és perspektívát, ahonnan nézve aztán ki tud bomlani, meg tud mutatkozni, merre is tudok vele elindulni. Ez történt több, a kötetben tárgyalt Oravecz-vers, például A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása esetében is, de említhetném akár a Hosszú nap el című, fent megnevezett kötetet, amelyet számtalanszor vettem már elő. Azt hiszem, azoknál a szövegeknél vagy életműveknél maradok meg aztán huzamosabban, amelyek jelentős kihívás elé állítják az olvasást és újraalakítanak, dinamizálnak olyan összefüggéseket, amelyek korábban már stabilizálódni látszottak.

A nyelvhez fűződő viszony vizsgálata, ezáltal például a közvetítő szerep és az önműködések felismerése a művekben befolyásolta a tanulmányok szövegének létrejöttét, azt, hogy hogyan írsz?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, nem is biztos, hogy szerzőként erre rálátok. Mindig alakul a nyelv, ahogy az ember olvas, az értekezői nyelvet viszont valószínűleg kevésbé a versolvasásból származó, akár a nyelvet érintő belátások befolyásolják, mint inkább azok a tanulmányok és monográfiák, amelyek a fogalmi háló kialakításában szerepet játszanak. Lehet, hogy Giorgio Agambennek vagy Jacques Derridának a monográfia nyelvét alakító hatása mindezek miatt jelentősebb, mint a primer szövegeké. Talán az utolsó fejezetben lehet ez másképp, ahol a Hosszú nap el olvasásakor az értelmezői nyelv és az olvasott szépirodalmi szöveg a többi fejezettől eltérő viszonyba került – itt sok esetben nem tehettem mást, mint hogy az olvasói figyelem bizonyos összefüggésekre történő fókuszálása mellett hagytam megmutatkozni, mi is történik a szövegben.

Máshogyan férünk hozzá a terekhez, ha azok irodalmiak. Olvasóként milyen térélményeink lehetnek írás, topográfia és kartográfia összefüggései révén? Neked változott a környezetedhez fűződő viszonyod a különböző szövegterek feltérképezését követően?

Szerintem sok a nyitott kérdés az írás működése és a térhez való hozzáférés ügyében – az írás folyamata, a nyelvvel való együttműködés és a térben való mozgás között nagyon szoros az összefüggés. Gondoljunk csak útvonalaink gyakran saját magunk számára szinte észrevétlen alakulására. Ha mint sétáló olvasó kellene válaszolnom,

úgy látom, Walter Benjamin vagy Michel de Certeau után (és persze az ő nyomukban haladva) is bőven van még itt mit feltárni.

Nem véletlen, hogy az irodalomban ez újra és újra alapvető összefüggésként jelenik meg. Hogy csak egyetlen példát említsek, szomorú aktualitásként, Paul Auster legismertebb trilógiájának (The New York Trilogy) első részében a város utcáin zajló séta útvonalai betűket formálva íródnak bele a történetbe, a szöveg értelmezéséhez kínálva alapvető összefüggéseket. A térhez fűződő viszonyom változásairól ugyanakkor inkább szépíróként, az írás folyamatán keresztül szerezhettem tapasztalatot, verssor és utca párhuzamai és párhuzamosai között.

Jelenleg melyek számodra „az organikus nyelvi megmutatkozása” szempontjából a legizgalmasabb irodalmi példák?

Az utóbbi hónapokban sokat foglalkoztam 20–21. századi amerikai lírával, ahol a közvetlenség poétikája igen gyakran megmutatkozni látszik. Wallace Stevens vagy William Carlos Williams versei az organikus nyelvi képződés olyan példáiként olvashatók, amelyek kérdéseim további alakulása szempontjából biztosan nem lesznek megkerülhetők, hiszen nem egyszer tüntetik fel a növekedést nyelvi eseményként. A magából kibomló natúra és a megalkotva létrehozó poétika kerül ezekben az esetekben szétválaszthatatlan közelségbe.

Milyennek látod az elmúlt évek tér- és biopoétikai fókuszú kutatásainak alakulását? Milyen volt a közös munka a Biopoétika a 20–21. századi magyar irodalomban című kutatási projekt résztvevőivel? A kézzelfogható eredmény kettő, a konferencia-előadások anyagát közreadó tanulmánykötet („fényem nő, magam termelem”, 2022; Az élet lármája, 2024).

Számos tanulságos eseményen volt szerencsém részt venni a Simon Attila (ELTE) és Szirák Péter (DE) vezetésével megvalósult kutatásnak köszönhetően, a legelső workshoptól kezdve, ahol az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport tagjaival közösen feltérképeztük a területet, egészen a konferenciákig, amelyek eredményeit – amellett, hogy még további publikációk is várhatók – az általad is említett két kötet tartalmazza. Fontos hozadéka mindezeknek, hogy a kutatói aktivitásnak köszönhetően számos szerző előtérbe kerülhetett a biopoétika alapösszefüggéseinek perspektívájából, miközben maga a perspektíva is jelentősen kiszélesedett, hiszen különböző irányból kérdező kollégák járultak hozzá előadásaikkal és tanulmányaikkal, sőt több monográfiával is a kutatás eredményeihez. De fontos megemlíteni azokat az előadásokat is, amelyeket meghívott vendégeinknek, Lányi Andrásnak, Falus Andrásnak és Kári Driscollnak köszönhetünk, és amelyek az első két esetben például a terület természettudományos vonatkozásainak szempontjából is igen fontosnak bizonyultak.

Érzékelhető figyelem fiatal kutatók részéről is? Mit javasolnál a téma iránt érdeklődőknek, honnan érdemes kezdeni a tájékozódást?

Nehéz lenne egyetlen lehetséges kiindulópontot megjelölni, éppen azért, mert a biopoétika távlatai által kínált, illetve az ezeken keresztül kialakítható olvasási lehetőségek számos kontextusban érvényesíthetők. Egy olyan területen, ahol a költészet általában értett működésétől kezdve az önéletíráson át az állatok irodalmi megmutatkozásáig vagy a testi jelenlét kérdéséig számos irányban el lehet indulni, talán leginkább annak hangsúlyozása lehet a legfontosabb, hogy

az említett, a natúrát érintő alapkérdések soha nem csupán tematikusan, hanem mindig a nyelvvel való szoros összefüggésükben, natúra és kultúra elválaszthatatlanságában jelennek meg.

A fiatal kutatók részéről, nagy örömömre, bőven látok érdeklődést, az említett kötetekben is többen szerepeltek, de ami talán ennél is fontosabb, tovább is viszik a kutatást, hiszen már most szerveződni látszik olyan, fiatalokat is megszólító konferencia, amely a fentiekben megfogalmazottakat nagyban érinti. A már kutatóként tevékenykedőkön kívül pedig a még fiatalabbakat is meg kell említenem: az ELTE BTK Amerikanisztika Tanszékén is van jelenleg olyan szakdolgozó, akit versolvasóként hasonló kérdések foglalkoztatnak.

Az organikus jelenlét poétikájával könyvformátumot kaptak az elmúlt években írt tanulmányaid. Fontos mérföldkő ez számodra? Mi foglalkoztat mostanában?

Fontosnak látom, hiszen a projektben végzett munkám eredményeit tartalmazza, de korántsem lezárásként értem. Ez év januárjában ugyanis fiatal kutatóként újabb projektet (Natúra és kultúra a 20–21. századi magyar lírában [NKFIH FK 146513]) volt szerencsém elkezdeni, ami a kötetben összegzettek folytatásának is tekinthető, és az eddigi belátásokra épül. Jelenleg natúra és kultúra viszonyainak a 20–21. századi költészetben tapasztalható alakulásával foglalkozom a kutatásban résztvevőkkel. A korábban említett közvetlenség, a nyelvi immanencia azon vonatkozásai kerülnek itt előtérbe, amelyek a magából kibomló nyelv működésein keresztül válhatnak megtapasztalhatóvá – e tapasztalat előállásának feltételeire igyekszem a következőkben rákérdezni.