Megcsonkított gyerekkorok – Kritika a Micimackó: Vér és méz című filmről

Alan Alexander Milne Micimackó című meseregényét senkinek nem kell bemutatni. A közel egy évszázada, 1926-ban született ikonikus történet rengeteg gyerekkel szerettette meg a Százholdas Pagony varázslatos lakóit. A plüssállatokból inspirálódott történetek az Egyesült Államok jogdíjrendszerének szabályai szerint 2022-ben elérték az úgynevezett public domain állapotot, vagyis szabadon felhasználhatóvá váltak. Ennek értelmében a karakterek többségével (Tigris csak két év múlva, a következő kötetben, Kanga pedig az azutániban jelent meg) bárki rendelkezhet.

A szerzői jogdíjak védelmét illetően univerzális szabályozás nem létezik, államonként eltérő jogrend vonatkozik a művészeti alkotásokra és alkotóikra. Magyarországon például a szerző halála után 70 évvel jár le a védelem, az Egyesült Államokban viszont bizonyos esetekben a műhöz kötődik a meghatározás, és annak születésétől számítva 95 évig biztosított a jogdíj. Míg ennek értelmében Milne első Micimackó-könyvének története és karakterei tavaly január óta szabadon felhasználhatók, a 2011-ben bemutatott Disney-feldolgozás (a produkciós iroda természetesen megvásárolta a jogokat) még védett, ezért a rajzfilmhez hasonló ábrázolás jogi értelemben plagizálásnak minősül, és súlyos pénzbírságot vonhat maga után.

Rhys Frake-Waterfield brit filmrendező az első könyv alapján így szabadon megírhatta és megrendezhette a Micimackó: Vér és méz című filmet, amely március másodika óta látható a hazai mozikban. A rendező életműve szinte kizárólag horrorfilmekből áll, gyerekkori mesehősünk történetének megerőszakolása előtt például vérben ázó ünnepekkel terrorizálta nézőit Easter Killing és Demonic Christmas Tree című alkotásaiban. Munkái általában legfeljebb a középkategória alját súrolják, Micimackó-reprodukciójával viszont sikerült az eddigieknél is lejjebb lőnie.

„Csacsi öreg medvém…”

A slasher horror történetekhez nem árt némi kreativitás, hiszen az alapkoncepció, miszerint a gyilkos követ, majd sorban lemészárol egy kisebb társaságot egy jellemző fegyverrel/eszközzel, rengeteg hamar elavuló közhelyet rejt magában. Az ugyanarra a vázra épülő, futószalagszerűen gyártott, ZS kategóriás Halloween-utánzatokkal tele a padlás, ezért az igényesebb rendezők a különleges történeteket vadásszák, amelyekben a séma valamilyen csavart rejteget. Általában a gyilkos a főszereplő, akinek egyedi háttere határozza meg a történetépítés milyenségét, amely a saját halálukba rohanó, tipizált karakterekkel való interakciók során bontakozik ki. Például a műfaj ikonikus karaktere, Freddy Krueger motivációja is csak szépen lassan tárul elénk a Rémálom az Elm utcában-filmek alatt – megértéséhez először csupán halálának körülményei, a dühös tömeg gyújtogatása és hátrahagyott kislánya, Kathryn válik fontossá; később viszont születésének körülményei, apácaként dolgozó édesanyja és a kórház pszichológiai betegeit ellátó szárny anekdotája tovább árnyalja a karaktert.

Jelen esetben a különleges háttértörténet adott: a gyermekkori ártatlanság kicsavarásában rengeteg potenciál van, ha egy kicsit is próbálkozik az ember. Ez viszont sajnos láthatóan nem történt meg.

A Micimackó-horrorban gyermekkorunk csonkított tetemének értelmetlen megalázását követhetjük végig.

Pedig számtalan izgalmas lehetőség adódhatna az alaptörténetből, akár egy pszichológiai thriller Róbert Gidával és képzeletbeli barátaival a középpontban, akár egy igazi, a plüssök elszabadulását bemutató trash horror is izgalmas iránya lehetett volna az adaptációnak. Ehelyett egy középkategóriásnak még jóindulattal sem mondható slasher horrort kaptunk, amelyet a készítői túl komolyan vettek ahhoz, hogy élvezhetően rossz legyen, viszont a közönséget nem vették elég komolyan ahhoz, hogy bármilyen más szempontból élvezhesse a filmet.

A történet felütése bizonyítja, hogy Waterfield nagyon is tisztában volt az említett potenciállal, ugyanis a pár perces intró a film legértékesebb morzsája. Az esti meséket idéző rajzok és narráció egészen új nézetbe helyezik Milne történetét, a „keveréklények” félresikerült megszelídítése egy vérre menő A kis herceg-alternatívát vázol fel. Az expozíció szerint Róbert Gida kis korában rendszeresen ételt adott barátainak, és ígéretet tett, hogy sosem hagyja el őket. Ám megszegi szavát, mikor orvosi egyetemre megy, Micimackó pedig felbuzdítja éhező társait, Malackát és Nyuszit, hogy Füles ellen forduljanak, és megegyék őt. A kannibalizmus a történet szerint logikusan vezet közvetlenül ahhoz, hogy a két főhős, Micimackó és Malacka megadják magukat állati ösztöneiknek (Nyuszi rejtélyesen eltűnik a történetből). Róbert Gida árulása miatt a teljes emberiséget meggyűlölik, és esküt tesznek, hogy többé nem beszélnek emberi nyelven.

Az emberekkel szemben fogadott bosszú és az állati ösztönök térnyerése abban nyilvánul meg, hogy az erdőbe tévedő embereket megcsonkítják, és felesleges szadizmussal kínozzák halálukig. Mégis a lehető legemberibb módon gyűjtenek trófeákat: Micimackó meséből ismert kunyhója tele van megölt állatok szarvaival, valamint az emberi áldozatok legkülönbözőbb testrészei is felbukkannak a jelenetekben (például csontváz, haj). Enni viszont csupán egyszer látjuk Micimackót, akkor is vérrel ízlésesen elkevert mézet falatozik – felmerül a kérdés: honnan a méz? Bár a rajzolt képeken kívül ez az egyetlen momentum, amely minimálisan visszaidézi gyerekkorunk feneketlen hasú Mackóját, egyből meg is cáfolja az összecsapott háttértörténetet.

„Egy új kaland veszi kezdetét”

A fő cselekményszál sem túl átgondolt. Róbert Gida az egyetemi évek után visszatér a Százholdas Pagonyba menyasszonyával, akinek egyetlen homályos megjegyzése alapján feltételezhető, hogy az egykori főhős orvosi diplomája ellenére a Micimackó-történetekből él. Ezt a szálat még kibontakozása előtt el is vágják, a menyasszonyt azonnal megölik az emberszabású vadállatok, hajdani barátjukat pedig fogságba ejtik, és bosszúból megfürdetik szerelme beleiben.

A főcím után reflektorfényt kap az újabb áldozat is, aki teljesen indokolatlanul, még okafogyottabb háttértörténettel kerül a gyilkosok látószögébe. Pszichológusa tanácsára egy beteges, minden határt átlépő zaklató elől (logikusan) egy elhagyatott nyaralóba menekül kizárólag női barátaival egy olyan környékre, amelyet évek óta csak véres rémtörténetekben említ a sajtó.

A szépiafilterbe áztatott, kivágott újságcikkekkel pedig bele is veti magát a néző a horrorfilmes közhelyek sűrű erdejébe.

Az emberi civilizációtól (avagy minden lehetséges segítségtől) távoli nyaralóba érkező kis társaság tagjai olyan sztereotipikusak, hogy személyiségnek sem lehet őket nevezni, emiatt pedig együttesen egyenesen életszerűtlen klikket alkotnak. Ráadásul az ember azt hinné, hogy a ZS kategóriás horrorfilmekben szinte kötelező szoftpornó elemek kimerülnek a melltartóban csücsörítve táncolgató influenszer és a problémás leszbikus pár jelenlétével, ám a szörnyek random BDSM-jelenetekbe forduló kínzási módszerei is kellemetlenül értelmetlenné teszik a történéseket.

Végül előre kiszámíthatóan, mégis indokolatlanul megmenekül Róbert Gida – az egyetlen férfi szereplő, akivel szívesen játszadoztak Mackóék hosszasan –, azonban a feloldozás és a katarzis is elmarad. A játékidő vége után az az érzése támad a nézőnek, hogy a készítők csupán összedobáltak egy listát random dolgokról, amelyeket más horrorfilmekben láttak, igénytelenül beleerőltették őket egy különleges alapötletbe, és elvárták, hogy ez a frankensteini szörny emberi, vagy legalábbis életképes legyen.

Az eredmény, amely filmnek is csupán a fényképezője, Vince Knight megbúvó művészisége miatt hívható, minden szempontból elpazarlása egy zseniális ötletnek.

Ami a film esztétikai színvonalát illeti, a képkockák ugyan néhol feltűnően jól beállítottak, ám a jelenetek összességében rosszul rendezettek. A műfajklisék erőltetettek, sőt gyakran egészen működésképtelenek. Egy óra húsz perc tömény szekunder szégyenérzet után az emberben felmerül a gondolat: direkt nem lehet egy alkotás sem ennyire rossz. A befogadóban ugyanis joggal fogalmazódhat meg a kérdés, hogy vajon egy gyerekirodalmi klasszikus effajta torzítása komolyan vehető-e horrorfilmként. Ám a film igénytelensége ellenére túl komolyan veszi magát ahhoz, hogy paródiaként vagy mozgófilmes mémként értelmezzük. A kulcsszereplő, Róbert Gida túlélése – sajnálatos módon – magában rejti a Micimackó-horror folytatásának lehetőségét, ám az utólag tönkretett gyermekkor katasztrófaturistái mástól is retteghetnek még: ugyanez a rendezői gárda hivatalosan bejelentette a Bambi: The Reckoning című filmet is, és pletykák terjengenek a Pán Péter, A kis hableány, a Teletabik, sőt a Miki egér hasonló feldolgozásáról is, amint lejárnak a jogdíjak.