London budapestiül, Budapest londoniul – Nádasdy Ádám Londoni levelek című kötetéről

Sosem volt kérdés, hogy Nádasdy Ádám mestere a nyelvnek, azaz nyelveknek. Nemcsak költő és esszéíró, de műfordító és nyelvész is, legutóbb megjelent, Londoni levelek című kötetében pedig az összes felsorolt területen szerzett tapasztalatát kiaknázza. Az eredmény egy esszégyűjtemény, amely több különböző nézőpontból összeálló, komplex fénytörésben mesél Nagy-Britanniáról és a kétlaki élet hol humoros, hol fárasztó, hol áldásos velejáróiról.

A szerzőt Lengyel László kérte fel évekkel korábban, hogy írjon rövid tárcákat a Népszavába a Brit-szigetről és lakóiról. A rövid, esszéisztikus, de témájukból fakadóan az útirajz műfajától sem távol eső levelek 2020 és 2024 között jelentek meg a lap hasábjain, könyv formában pedig idén debütáltak. Az előszóban az író több értelmezési lehetőséget felkínál az olvasónak: a sajtóhoz kötődő keletkezéstörténettel figyelmeztet arra, hogy a jelenről és a közelmúltról lesz szó, egyszersmind a fragmentált, mozaikos szerkezetre is magyarázatot ad. A kötet első mondata („Évek óta félig Londonban, félig Budapesten élek.”) pedig kijelöli a két székhely között ingázó elbeszélői pozíciót, amely kétségtelenül a mű egyik legizgalmasabb kérdése.

A bankok ünnepe és a keverőcsap ördöge

A Londonban „feladott” levelek sokszínű témapalettája az angol életmód, kultúra és gondolkodás apró, a kívülálló számára kuriózumként ható érdekességeiről tudósít. Természetesen nem a teljesség igényére törekvő körképet kapunk – arra ott vannak a történelemkönyvek és a művelődéstörténeti kötetek –, sokkal inkább olyan, a mindennapokból kiragadott részleteket, amelyeket eleinte az író is szokatlannak tarthatott. Ilyen például az, hogy a munkaszüneti napok egy része a Bank Holidays nevet viseli, mert ilyenkor még a bankok sem nyitnak ki. Ahogy egyébként a hétvégéken sem – a pénzintézetek ezzel kivételes „árudáknak” minősülnek, hiszen „a boltosok szeretnek nyitva tartani, vasárnap is minden nyitva van, a sarki egyszemélyes kínaitól a Selfridges nagyáruházig”. Szatócsok népe, mondta Napóleon a dicsőséges gloire-t a kereskedelemnek alárendelő angolokra. (Nádasdy többször is él e frappáns fordulattal.)

A miniesszék érezhetően az ismeretterjesztés igényét tükrözik – mind olyan, sajátosan brit jelenségeket, szokásokat járnak körül, amelyek többnyire csak a „bennfentes” nézőpontjából, a szigetlakók nyelvét és kultúráját közelről szemlélő ember pozíciójából tárhatók fel.

E törekvés szinte minden esetben személyes élményekből kiindulva valósul meg. Ezen sorok írójának kedvence a keverőcsap hiányáról szóló eszmefuttatás, amelynek egy költözés ad apropót. Anglia legtöbb mosdójában máig külön felszerelt meleg- és hidegvíz-csapokat találunk, ritka a keverőcsap, ez pedig komoly nehézségeket okozhat „a magunkfajta kontinentálerek” számára, akik kénytelenek ide-oda kapkodni a kezüket a „kellemesen langyos” hőmérséklet elérése érdekében. A történet csattanója, hogy a látszólagos elmaradottság oka épp a (túl) korai fejlődés: a szigeten olyan régóta bevett találmány a csap, hogy sokáig nem volt értelme lecserélni a korszerű technológiát annak újabb változatára. Nádasdy szerint ez „a legördögibb csapda, melybe a korai fejlődés csalta az angolokat.”

„Sajnos a Szabad Európa megszűnt. Mikor indítják újra?”

Habár Nádasdy az előszóban úgy nyilatkozik, hogy kötetében „napi utalásokból kevés van”, kénytelen rögtön korrigálni magát, hiszen a tárcák felölelte négy év nem elhanyagolható részét a koronavírus határozta meg, amelyről valós időben nem lehetett nem szólni (visszatekintve pedig olyan, az örkényi groteszket idéző szituációkat szült a járvány, amelyek abszolút regénybe, novellába illő helyzetek). A másik kivétel a brexit, amely érezhetően erősen foglalkoztatta az írót; a téma rendszeresen visszatér, többnyire a megértés vágya felől megközelítve. Ebben a kérdésben nem tud közösséget vállalni az angolokkal, kívülállóként tekint a kialakult helyzetre. Pedig az első tárca első mondatában nyelvtanilag – és egy nyelvész esetében ez nem lehet véletlen – azonosul velük: „Hát kiléptünk, mi, britek.”

Az elhatárolódás tehát nem állandó, és egyáltalán nem terjed ki az élet minden aspektusára.

Sőt, a szövegek számos pontján nem is lehet eldönteni, a két nemzet viszonylatában pontosan hol helyezi el identitását a szerző.

Míg az angolok liberális gondolkodását és roppant önreflexív humorát teljes mértékben magáévá teszi, és már-már azt éreznénk, a kétlaki élet mérlege Shakespeare hazája felé billen, a szöveg időről időre figyelmeztet minket az elhamarkodott ítéletalkotás veszélyeire – elsősorban a kulturális háttér, illetve az olvasóval közös háttértudás oldalról oldalra elhintett nyomai által.

Nádasdy markánsan közép-európai, a posztszocialista perspektívát is magába sűrítő nézőpontból szemléli a világot: olyan emberként, akinek fiatalon „az Internacionálét kellett kipirult arccal énekelnie”, és aki máig a Szabad Európához fordulna, mikor álhírt szimatol a levegőben. „Sajnos a Szabad Európa megszűnt. Mikor indítják újra?” A magyar identitást mutatják fel a textusba font parafrázisok, amelyek a Londoni leveleket egyértelműen a hazai irodalmi hagyományba utalják. „Csak ez a Brexit, csak ezt tudnám feledni!”, „Londonba beszökött a vendéglátás!”, „egy se bírta mondani, hogy (…)”. Az új kontextusra szabott Madách-, Ady- és Arany-idézetek emlékeztetnek szerzőnk magyar kultúrába, irodalomba ágyazottságára.

Talán nem elrugaszkodott feltételezés, hogy többek között a kontinenshez való erős ragaszkodás jut szóhoz a brexit feltűnő ellenzésében is.

A szigetről nézve „Európa csak egy hely a világban, nem a nemzeti sors támasza és talpköve, mint nekünk” – Nádasdy nem tud és nem akar elszakadni Európától, mert identitásának lényegi része végérvényesen odaköti. A többes szám ez esetben nem az angolok csoportját takarja, mint egy oldallal korábban az innen nézve ironikusnak is felfogható „Hát kiléptünk, mi, britek” esetében, hanem a külföldre vetődött „kontinentálerét”, aki szülőföldje felől tekint új lakhelyére – és akkor is hazabeszél, mikor Nagy-Britanniáról mesél.

Az angol nyelv félig átlátszó tükör

A magyar nézőpont szemléletes megnyilvánulása az az eljárás is, amellyel Nádasdy bizonyos angol jelenségeket megmagyaráz: magyar megfelelőt keres nekik, ily módon nyelvileg igyekszik áthidalni a földrajzi és kulturális távolságot, amely Magyarország és a bemutatott ország között tátong. A kelet-londoni Leytonstone-t Kispesthez hasonlítva festi le, a scots nyelv helyzetét pedig a sváb német magyarországi szituációjával példázza. Nem más ez, mint a fordítás egy speciális, kultúraközi esete – úgy is mondhatnánk, a nyelv megszokott terepén túlnyúló szakmai ártalom.

Persze a Nádasdyra jellemző, olvasmányos stílusban megírt nyelvészeti eszmefuttatások sem hiányoznak a kötetből, amely több ízben átfedést mutat a szerző 2024-ben megjelent Milyen nyelv az angol? című ismeretterjesztő munkájával. Mindkét műben találkozhatunk például a londoni rhyming slanggel, azaz rímelő szlenggel, amely kapcsán az író levezeti, hogyan veheti fel az „I was completely elephant” (szó szerint: teljesen elefánt voltam) mondat a „teljesen be voltam rúgva” jelentést. Ugyanez a helyzet az angol emberek saját nyelvük globális elterjedéséből fakadó kiszolgáltatottságérzetével: a Milyen nyelv az angol? egyik részlete szinte szó szerint megegyezik a Londoni levelek következő passzusával: „[a britek] sokszor védtelennek érzik magukat az angol nyelvvel szemben, amely kvázi ellenük fordult: olyan, mint egy félig átlátszó tükör, mely mögül mindenki beléjük lát, de ők nem látnak bele senkibe.”

Nádasdy Ádám Londoni leveleinek talán legnagyobb bravúrja – a szó legjobb értelmében vett pedagógusi érzékkel megkomponált, egyszerre szórakoztató és informatív szövegek közreadása mellett –, hogy bár a tárcák elsődleges témája Nagy-Britannia, legalább ugyanennyire szólnak Magyarországról is. És nemcsak akkor, amikor a kint élő magyarok kerülnek szóba (például Schiff András, aki stílusosan a ráadással kezdi koncertjeit): a szerző sajátosan kettős perspektívája nyomán minden Angliáról szóló mondat mögött ott van Közép-Európa piciny szíve, Arany, Madách és Ady hazája. Londonból „sokszor élesebb fényben látszik Magyarország”.