„Ezzel a történettel dolgunk van” – Interjú az Istentelen ifjúság című színdarab rendezőjével, Nagy Péter Istvánnal és dramaturgjával, Sándor Júliával

15-16 éves gimnazista koromban olvastam először az Istentelen ifjúságot. Amikor tavaly anyagot kerestünk, az volt a célunk, hogy a színház köré csoportosuló fiatal színészek számára válasszunk darabot, és ekkor került újra a kezembe. Annyira alájött a valóság, hogy egyértelmű volt, hogy ezzel a történettel dolgunk van.

Amikor Pepe [Nagy Péter István – a szerk.] ajánlotta ezt az anyagot, én akkor éppen egy másik Ödön von Horváth-művel dolgoztam, amely egy nagyon inspiráló utazás volt a szerző világába. Már ott is azt éreztem, hogy a két világháború között alkotó von Horváth a jelenünkhöz szól, és ez az Istentelen ifjúság elolvasása után még egyértelműbbé vált számomra. Kiderült, hogy az Istentelennek van egy párregénye is, a Korunk gyermeke, amely végül néhány elemében szintén belekerült abba az adaptációba, amelyet Hárs Annával közösen készítettünk.

Egy ilyen történetet át kell alakítani, hogy azt színpadra lehessen vinni?

Nem szeretem, ha valaki azt várja, hogy egy regény adaptálása során feltétlen dráma legyen a végeredmény.

A drámának sokkal szigorúbb sajátosságai vannak, de közben színpadra egyáltalán nem csak drámát lehet vinni.

Egy drámában a szereplők sorsát formáló erővonalak jelentései a kölcsönös viszonyokon keresztül válnak átélhetővé. Egy ennél epikusabb megközelítésben viszont arra is van mód, hogy egy főalak a többiekhez képest kölcsönös viszony nélkül csak szemlélőként jelenjen meg, és a szemlélődése eredményeként szülessen meg benne és vele együtt a nézőben az adott helyzet konkrét jelentése. Nem feltétlen azt kell várni, hogy a színpadra vitt regény drámaiként viselkedjen. Persze, lehetnek benne drámai szituációk, de az alapanyag akkor is epikai marad.

Azt szeretem mondani, hogy a mi feladatunk a nézői élmény strukturálása. Ehhez persze egy eredetileg prózában megírt szöveget mindenképpen át kell alakítani, hiszen egy színházi előadás más eszközökkel kommunikál, mint egy regény. Színházban nem kell annyi mindent szóval kifejezni például. Más az időtapasztalatod is, amikor színházba mész, mint amikor olvasol. Tehát természetesen a történetben is szükség lehet sűrítésre, már csak azért is, mert valami túl hosszú lenne, de a legfőbb ok az, hogy egyébként azt éreznéd, hogy túl sokáig egy helyben toporog az előadás, és ellaposodik az élmény. Ez a különbség hagyományosan kialakított egy elképzelést arról, hogy milyen a jó drámaszöveg, és miben más ahhoz képest, amit a próza csinál. De ez a hagyományos elképzelés sokkal inkább a cselekménystrukturálásra fókuszált, mint a nézői élményre, amely persze így áttételesen szintén létrejött. De, és erről beszélt Pepe is, egy érvényes színházi szövegnek ma már nem kell a hagyományos drámadefiníciókhoz igazodnia. Már a kortárs drámairodalom se követi szigorúan ezeket a szabályokat. Ha egy epikus szövegrészeket használó előadás nem működik elég jól, annak nem feltétlenül az az oka, hogy rosszul sikerült a szöveg prózából drámává alakítása.

Ilyen esetben társulatot kell választani vagy színházat, ahol az elképzeléseiteket meg tudjátok jeleníteni?

Ebben az esetben a színház volt előbb. Julival állandó helyünk a Radnóti Színház, úgyhogy ide mindig keresünk konkrét anyagokat.

A darabban egy színész több szerepet is eljátszik. A szereplőválogatással kapcsolatban ezt eredetileg is így terveztétek?

A regényben nagyon sok karakter jelenik meg, nekünk viszont muszáj volt valami ergonómiát létrehozni. Hálás helyzetet is lehet látni abban, hogy asszociatív kapcsolatot hozunk létre két karakter között, akit ugyanaz a színész játszik el. Az előadásban ilyen például, hogy Nagy Márk eljátssza N.-t és N. apját. Ráadásul itt ez egyszerre történik meg. Azt hiszem, ez egy ügyes formai lelemény. Kényszerhelyzetekből meglehetősen kreatív és izgalmas dolgokat is ki lehet hozni. A mi döntésünk volt, hogy a huszonegy karaktert összesen hét színész vigye színpadra az Istentelen ifjúságban.

Említettétek, hogy a fiatalabb generációt is szeretnétek megszólítani a darabbal, de a színházat leginkább az idősebb generáció látogatja. Nekik mit akartok mondani ezzel az előadással?

Az elejétől kezdve úgy gondolkodtunk, hogy az előadás mindkét generációnak tudjon adni valamit. Egyfelől a szerepek nagy részét fiatal színészek játsszák, akik saját korosztályukat jelenítik meg, az előadás esztétikájából adódóan elrajzoltan is persze, de közben könnyen azonosulhatóan, a korosztályukra és a jelenkorunkra specifikus problémákkal. Így ez egyfelől egy előadás fiataloktól fiatalokról fiataloknak. Másfelől, részben ugyanezeknek a színészeknek az alakításában olyan szereplők jelennek meg az idősebb korosztály képviselői közül, akik ezeknek a fiataloknak példát vagy útmutatást hivatottak adni, mint például a szüleik, a pap, a kiképzőtiszt vagy az osztályfőnök. 

Gyakorlatilag az összes szerep a fiatalokhoz való viszony miatt lett fontos ebben a darabban.

Az ő választásaik pont a nevelő szerepük miatt fontosak. Az előadás recepciójában is változatos, ki melyik generációra fókuszál jobban. Valakinek az válik fontosabbá, például a Z. nevű diák történetén keresztül, hogy a fiatal generáció hogyan alakítja ki identitását egy háborús propagandával telített közeg zajában, valaki meg inkább arra koncentrál, hogy mi az ő korosztályának a felelőssége abban, hogy a legfiatalabbak hogyan fognak boldogulni és erkölcsileg helytállni az életben.

A fiatalok helyzete egyébként is fontos szerepet tölt be a mindennapjaitokban?

Ezen a darabon keresztül lehet beszélni például az oktatás problematikájáról – hogy van egy centralizáltság, és kevés szabad teret kapnak a tanárok arra, hogy mit és hogyan taníthatnak. Vagy hogy devalválódik a pedagóguslét társadalmi presztízse. A legfontosabb pedig az, hogy hogyan hat ez az egész a fiatalokra. Ezek mind feszítő kérdések, muszáj velük foglalkozni.

A színház mint társadalmi intézmény a nyilvánosságnak ad valamilyen gondolkodási terepet. Egy előadás révén társadalmi témákat dolgozunk fel,

és a nézőkkel közösen gondolkodunk róluk.

És ebben fontos, hogy közös gondolkodásra hívunk, nem valamiféle üzenetet fogalmazunk meg. Ilyen értelemben ugyanazt szeretnénk adni a fiatalabb és az idősebb nézőinknek is. Számomra külön örömet jelentene, ha ez egyben egy generációk közötti párbeszéd is tudna lenni.

A darab utolsó szituációja az, amikor a tanár kimegy a színházból, és szembe találja magát egy katonai toborzóplakáttal. Az előkészületeket mennyire befolyásolta az immár két éve tartó orosz–ukrán háború?

Amikor ezt az anyagot megtaláltuk, akkor az volt az alapélményünk, hogy ebben a történetben visszatükröződik a jelenkori valóságunk is. Biztos, hogy benne volt a háborús helyzet is. Ezenkívül az ideológiai nevelés, a propagandisztikus kommunikáció és sok egyéb dolog. Persze egy csomó minden az 1930-as évek Németországában sokkal élesebben volt jelen, de az elejétől kezdve az volt az ambíciónk, hogy az előadás ne csak arról szóljon, hogy akkor milyen volt abban a társadalomban létezni, hanem sok szempontból arról is, hogy milyen a jelenkori társadalom tagjának lenni.

Az, hogy hogyan viszonyul egy társadalom a tagjai szemléletének formálásához, már az orosz–ukrán háború előtt is téma lehetett volna, de nem hiszem, hogy ezzel az anyaggal beszéltünk volna róla, ha nincs a háború.