Félisteni dilemma – A Percy Jackson és az olimposziak-széria adaptációs kihívásai

A filmes adaptációk problémája

Rick Riordan Percy Jackson és az olimposziak című könyvsorozata 2023 júliusában már 679. hete jeleskedik a New York Times bestsellerlistáján az ifjúsági irodalom műfajába tartozó könyvsorozatok kategóriában. A széria első regénye, A villámtolvaj 2005-ben látott napvilágot, további négy kötete pedig 2009-ig készült el; évente egy regény jelent meg. A hiperaktivitással, figyelemzavarral és diszlexiával küszködő főhős – aki nem mellesleg az ógörög tengeristen, Poszeidón félistengyermeke – egy csapásra meghódította a kiskamaszok szívét világszerte. A könyvsorozat tartalmát tekintve ógörög mitológiai történeteket transzpozicionál modern kontextusba, olyan részletességgel és pontossággal építve be az olimposzi istenek jelenlétét az amerikai társadalom – vagy ahogy a könyvek hivatkoznak rá, a „Nyugati Civilizáció” – működésébe, hogy az még felnőtt fejjel (újra)olvasva is megállja a helyét. A főszerepben álló kiskamasz trió – Percy, Annabeth és Grover – minden regényben újabb és újabb kihívásokkal és problémákkal néz szembe, amelyek kialakulásáért a széria narratív logikáját tekintve valójában egyetlen erejét vesztett karaktere a felelős. Ez a bizonyos karakter, a sorozat antagonistája, minden részben közelebb kerül egykori hatalma – és fizikai valója – visszaállításához, ezzel együtt pedig az Olimposz, valamint a modern világ elpusztításához is.

Ez a fajta sorozatalapú narratív építkezés ismerős lehet J. K. Rowling regényeiből, de maga a történet settingje – a kiskamaszokból álló főhőstrió, a fantasztikus képességekkel bíró fiatalok intézményes nevelése, a fantáziavilág megsemmisülését fenyegető, árnyak közt megbúvó főgonosz jelenléte – is nagy hasonlóságot mutat a Harry Potter-univerzummal. Mégis, míg a Harry Potter-filmek sikerrel jártak a széria narratív egészének adaptálásában, ezáltal pedig legalább olyan kultikussá váltak, mint maguk a könyvek, a Percy Jackson-történetek elbeszélését megkísérlő filmek teljes kudarcba fulladtak mind a kritikusok, mind a rajongók értékítélete szerint. Tovább növeli a paradoxon mértékét, hogy a Percy Jackson-sorozat első kötetének történéseit feldolgozni hivatott Villámtolvaj (2010) című film mögött ugyanaz a rendező állt, mint a Harry Potter és a bölcsek köve (2001), valamint a Harry Potter és a titkok kamrája (2002) adaptációk mögött: Chris Columbus.

Míg az első két Harry Potter-film esetében Columbus és a producerek tartották magukat a sorozatalapú narratíva- és franchise-építés logikájához, alig tíz éven belül egy alapjaiban hasonló szerkezetű könyvsorozat adaptációja esetében már teljesen felhagytak a korábban alkalmazott filmgyártási módszerekkel – amelyek a későbbi Harry Potter-filmek számára is kikövezték az utat a siker felé.

J. K. Rowlinghoz hasonlóan Rick Riordan alapműveiben is kulcsfontosságú szerepe van az idő dimenziójának: míg a varázsló főhősöket a végzős éveikig kíséri az olvasó a Roxfortban, addig a félistenek kalandjai esetében Percy tizenhatodik születésnapja számít a széria tető- és végpontjának. Riordan könyveiben a cselekmény többnyire az adott iskolaév végén, a nyári szünetben játszódik, tehát nem csupán a valóságban, a regények megjelenése közt telik el egy év, hanem többnyire a diegézis szintjén is. Ezt figyelembe véve, a Percy Jackson-széria megfilmesítési jogait akkoriban birtokló 20th Century Fox stúdió öt filmen keresztül vezethette volna végig a szériát felölelő, nagyobb ívű elbeszélést (vagy hipernarratívát), évenkénti megjelenéssel számolva pedig – hasonlóan a Harry Potter-filmekhez – a szerepeket betöltő színészek a befogadó szeme láttára váltak volna idősebbé, ezzel is hitelesen reprezentálva a forrásműben eltelt időt.

Ehhez képest a Villámtolvaj film már eleve középiskolás diákokként, a forrásszöveghez képest jóval idősebb valójukban ábrázolja a főszereplőket, ezzel pedig teljes mértékben elveti a szériaalapú narratív építkezést, de a könyvsorozat célközönségének életkorától is eltávolodik, kiskamaszok helyett a fiatal felnőtt korosztály elérését célozva meg. A szereplők idősebbé tételét (aging up) Rick Riordan is sérelmezte, bár ez csupán a film megjelenése után nyolc évvel derült ki, amikor az író a személyes honlapján megosztotta a Villámtolvaj producereivel 2009-ben folytatott levelezésének egy részét, egészen addig viszont semmilyen formában nem kommentálta a Fox által gyártott adaptációkat. 

A levelekből kiderül, hogy – az udvariasságból – kézhez kapott forgatókönyv elolvasása után Riordan kifejtette aggályait a karakterek megváltoztatott életkorával és a célközönség kijelölésével kapcsolatban

(úgy gondolta, a film nyelvezetét nem tartanák megfelelőnek a kiskamaszokat moziba elkísérő családtagjaik), és azt is a készítők tudtára adta, hogy a forgatókönyv akkori formája teljes mértékben elveti a későbbi filmek létrejöttének lehetőségét. A szerző tanácsait és javaslatait nem fogadták meg, és végül a kánonszöveghez képest jelentősen átírt forgatókönyv alapján valósult meg a Villámtolvaj.

A hipernarratíva háttérbe szorítását nem csupán az aging up igazolja, hanem a világ bemutatásának, az univerzumépítésnek a hiánya is. A széria első regénye ugyanis két feladatot lát el: egyrészt az olvasót Percy szemszögéből, vele együtt világosítja fel az ókori görög istenek jelenlétéből fakadó komplex világ jellemzőiről és szabályairól, a félistenség mibenlétéről, a héroszokat képezni és védelmezni hivatott Félvér Tábor intézményéről, az istenek és gyermekeik közti viszony bonyolult rendszeréről; másrészt pedig a villámtolvajlás szövevényes kalandját beszéli el. Ezzel összehasonlítva a film kevés hangsúlyt fektet a világ ismertetésére, helyette a fókuszt a villámtolvajlás aktusára helyezi. Természetesen fontos megjegyezni, hogy a film médiumából adódóan, terjedelmi korlátjaira való tekintettel nem is alkalmas arra, hogy a regényhez hasonló részletességgel lássa el mindkét feladatot, viszont míg a forrásszöveg megteremti az egyensúlyt a szériaalapú narratív építkezés, a világismertetés és a narratívum (az adott regény főcselekménye, kalandja) elbeszélése között, addig a film teljes mértékben az utóbbi köré szerveződik.

Bár a Villámtolvaj a könyvsorozat rajongói körében teljes elutasításra lelt, a stúdiónak csak-csak sikerült elegendő profitot termelnie a folytatáshoz, a széria második regényét adaptálni hivatott Szörnyek tengeréhez, amely 2013-ban került a mozivászonra. A Thor Freudenthal által rendezett sequel azt feltételezi, hogy a készítők ráébredtek a hipernarratíva fontosságára, viszont az első film fogadtatása után nem merték megkockáztatni a további részek előkészítését – attól tartva, hogy immár anyagi szempontból is megbukik a produkció –, így A szörnyek tengerén kívül még három regény cselekményét is belezsúfolták a filmbe. Ez a döntés katasztrófához vezetett, hiszen a regényekben logikusan fonódik össze narratívum és hipernarratíva (az adott kötet főkalandja és a széria végső összecsapását előkészítő történetelemek), a szétválasztásuk zűrzavarhoz, információhiányhoz és ellentmondásokhoz vezet, nem csupán a kánonszöveghez, de a Villámtolvaj című filmhez mérten is. Nem túl meglepő módon, a Szörnyek tengere végül még az elődjéhez képest is nagyobb közutálatra tett szert rajongói körökben.

Új remény: Disney-adaptáció

Miután 2019-ben a Walt Disney véglegesítette a 20th Century Fox felvásárlását, a Percy Jackson-széria megfilmesítési jogai is átkerültek a Disney stúdiójához. Ez sosem látott rajongói aktivitást eredményezett a Twitteren, ahol a regénysorozat olvasóközönsége világszerte követelt egy forrásszöveghez hű, teljes Disney-adaptációt. A rajongói nyomásra a szerző tárgyalásokat kezdeményezett a stúdióval, míg végül 2020-ban megérkezett az olvasók által hőn várt bejelentés: a Percy Jackson és az olimposziak élő szereplős televíziós sorozat formájában érkezik a jövőben – mint azt ma már tudjuk, 2024 elején – a Disney+-ra, a projektben pedig ezúttal Rick Riordan is részt vesz forgatókönyvíróként és producerként is. A szerző a rajongók nagyköveteként határozta meg magát, és ígéretet tett arra, hogy az olvasók egy minden tekintetben könyvhű adaptációt kapnak, a főszereplők életkorának megfelelő színészek kiválasztásával. Az utóbbira a világjárvány miatt elhúzódó előmunkálatok révén két évet kellett várni, de 2022 tavaszán Riordan felfedte a főszereplő triót életre keltő színészek kilétét.

Az életkor tekintetében valóban érvényesültek a főszereplő trió könyvbéli tulajdonságai, viszont a külső megjelenés dimenzióját illetően lényeges változásokon estek át a karakterek: a kánonszövegben fekete hajú Percyt a szőke hajú Walker Scobell alakítja, a könyvekben fehér bőrűként ábrázolt Annabeth és Grover megformálására pedig a színes bőrű Leah Jeffries és Aryan Simhadri színészekre esett Riordan választása, tehát a trió két tagja rasszváltáson (race bending) esik át. Fontos kiemelni, hogy rasszváltásra már a Fox-adaptációk esetében is volt példa: a filmek Grovert afroamerikai karakterként ábrázolják, a változásra pedig nem is reagált rosszul a közönség – legalábbis Annabeth megváltozott külsejéhez képest jóval elfogadóbbnak bizonyult. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy a forrásszöveg eleve nem sűrűn tematizálja Grover bőrszínét, másrészt a karakter jelleme, háttértörténete, valamint a (hiper)narratívában betöltött szerepe meglehetősen fluiddá teszi őt az ábrázolás szintjén, azaz sem a történet, sem a karakter szempontjából nem okoz fennakadást a rassz megváltozása. Grover identitásában és társadalmi helyzetében nem különösebben játszik szerepet a bőrszíne, éppen ezért a karaktere rendkívül alkalmas arra, hogy az inkluzív szereplőválogatás és a társadalmi kisebbségek reprezentációja érdekében átessen egy ilyen volumenű változtatáson. Ugyanakkor figyelembe véve, hogy a Fox-adaptációk jellemben is teljesen átformálták Grovert, funkcióját tekintve a hebrencs, vicces csatlós (comic relief) és a főhős legjobb barátjának szintjére redukálva le, okkal feltételezhető, hogy a bőrszín megváltoztatása mögött álló alkotói döntés nem feltétlenül a társadalmi igazságosságot tűzte ki célul, hanem a karakter megváltoztatott tulajdonságainak felerősítését. 

Az más kérdés, hogy ezáltal csak még inkább beskatulyázódott a karakter, a „fekete legjobb barát” (token black friend) trópust is megtestesítve.

Mivel a Disney-adaptáció jelenleg post-production fázisban jár, nem lehet megmondani, elkövetik-e a készítők ugyanezeket a hibákat Grover ábrázolását illetően, de figyelembe véve, hogy a film- és sorozatgyártás korunkban már sokkal óvatosabban viszonyul a nagy társadalmi érzékenységű témákhoz, valószínűleg törekedni fognak a múltbeli problémák áthidalására.

Hasonlóan problémát okozott a múltban Annabeth filmes reprezentációja is. Bár a Fox-adaptációkban faji/etnikai/bőrszín alapú vonatkozásban nem történt változás, viszont míg a könyvekben „hamupipőkés” szőke frizurával rendelkezik a karakter, addig a Villámtolvajban egy barna hajú Annabeth került a vászonra Alexandra Daddario alakításában. Meglepő módon az aging up és a narratív torzítások mellett a rajongói felháborodás jelentős része épp Annabeth megváltozott hajszínére irányult, amelyet bár a készítők igyekeztek korrigálni a Szörnyek tengerében, a film sikere nem ezen múlott. Viszont mivel a megváltozott hajszín ekkora impakttal bírt a múltban a rajongói közösségre, akik egyértelműen nagy elvárásokat támasztottak egy, az eredeti műhöz minél hűségesebben reprezentált Annabeth-alak irányába, különösen kockázatos lépés volt Riordan részéről Leah Jeffries szerepre való kiválasztása. 

A nemzetközi rajongói körökben meglehetősen vegyes visszajelzések érkeztek a castinghírre,

ez pedig leginkább annak tudható be, hogy Groverrel ellentétben Annabeth karaktere már korántsem rendelkezik olyan fluid tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy bármelyik rassz tagjaként hitelesen reprezentálható legyen. Amennyiben a készítőknek célja, hogy a karakter megváltozott származása az adott rassz és/vagy társadalmi csoport problémáit hitelesen ábrázolja, és tagjainak azonosulási lehetőséget kínáljon, akkor nem csupán a karakter bőrszínét, hanem egyéb fontos könyvbéli aspektusait is módosítaniuk kell, például Annabeth családi hátterét, ez pedig a későbbiekben problémát okozhat a kánonszöveghez ragaszkodó befogadók körében. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy bár a Disney-projekt hivatalos közösségi médiafelületein vegyes visszajelzések érkeznek a leendő közönség részéről, a véleményvezérek és kreatív tartalmakat gyártó rajongók egyértelműen nyitottan állnak Leah Jeffries Annabeth-alakításához, és hangsúlyozzák, hogy az adaptációs alakítások mind ugyanazon inspiráló, erős női félistenkarakternek a változatai, amelyek igenis megférnek egymás mellett.

Túl a reprezentáció kérdéskörén

A Percy Jackson és az olimposziak adaptációs kihívásai terén a kánonszöveghez való hűség és a szereplők külső megjelenése magukénak tudhatják a dobogó első két fokát, viszont kevés szó esik a széria élő szereplős adaptálásának morális és etikai nehézségeiről. Hiszen tartalmi szempontból egy olyan sorozatról beszélünk, amelynek a középpontjában védtelen gyermekek és kiskamaszok állnak, akik állandó veszélynek vannak kitéve az isteni szüleik nemtörődömségének hála, ráadásul az a rendszer – jelen esetben a Félvér Tábor –, amely a védelmükre és a kiképzésükre esküdött fel, a széria elején még arra neveli a kiskorú félisteneket, hogy akár az életük árán is megvédjék az isteni szüleik által kialakított világrendet. Ebből a szempontból nézve a sorozat igencsak komoly társadalmi üzeneteket fogalmaz meg: tematizálja a családon belüli erőszakot, az iskolai bántalmazást, a társadalmi kirekesztést, de leginkább a szülők nélkül maradt kiskorúak rendszerszintű kiszolgáltatottságát. Tehát bár a könyvek elsősorban a kiskamasz és tinédzser korosztály számára íródtak, az élő szereplős adaptáció magában hordozza annak veszélyét, hogy – vizualitásának hála – a könyvek atmoszférájához képest túlságosan komorrá és aggasztóvá válik a kiskorú hősök helyzete. Nyilvánvalóan ez nem feltétlenül probléma, viszont a választott médium lényegesen megnehezíti az egyensúly megteremtését a vegyes összetételű közönség megszólításában, míg egy animációs sorozat, képregény vagy videójáték adaptációja talán sikeresebben tudná venni a változatos nézői elvárások akadályát.