Egy értékes Puccini-premier – Kritika a Szegedi Nemzeti Színház Pillangókisasszony című bemutatójáról 

A Puccini-operák szentimentalizmusa könnyen eredményezhet giccsbe hajló színpadra állításokat. Különösen igaz ez a Pillangókisasszonyra, hiszen a darab muzsikájának líraiságát átszövő távol-keleti kolorit varázslatos atmoszférát teremtve hoz létre hatásos jeleneteket, miközben a zene már-már az érzelgősség határát súrolja. Emellett a librettó dramaturgiája sem a legszerencsésebb, hiszen gyakorlatilag csak a címszereplő jellemét árnyalja alaposabban, miközben a többi szereplő viszonylag kevés időt tölt a színpadon. Nincsenek tehát könnyű helyzetben a színpadra állítók, de Juronics Tamás érti a dolgát, így sikerült ihletett előadást megvalósítania a Szegedi Nemzeti Színházban. A színpadon végig rend uralkodott, mindenkinek megvolt a feladata és szerepe, mindenki tudta, hol kell bejönnie és kimennie, senki sem téblábolt tanácstalanul, de a tablószerű beállítások látványvilága is összhangban volt a zenével.

Poétikus hangulat

A díszlet egyszerű eszközökkel jelenítette meg a japán koloritot, hatásos atmoszferikus egységbe foglalta az előadás egészét, miközben szépen felerősítette a zene által teremtett lírai hangulatot. A megvilágítás és Bianca Imelda Jeremias stilizáltságtól sem mentes jelmezei egyszerű színekkel operáltak, amelyek hol melegséget, meghittséget, hol pedig az elidegenedés érzését keltették. Mindez szép vizuális keretbe foglalta a történéseket, miközben a hagyományos távol-keleti szobabelsőt megidéző állítható falak hol bezárták, hol kinyitották a teret, ily módon téve változatossá a színpadképet, s illusztrálva a címszereplő magányosságát, reményeit, vagy azok szertefoszlását. Az énekesek színészi játéka néhány képben a „rizspapír” falak bezáródása után is folytatódott, és az árnyjátékok tovább mélyítették az előadás egészének poétikus hangulatát.

Az épített díszletre vetítés nem túl szerencsés megoldás, de ez alkalommal mértékletesen alkalmazták, s csak a hangulatot erősítették fel vele, így az nem volt különösebben zavaró. Az animáció technikai kivitelezése azonban nem volt túl igényes, némely megoldásával már-már a giccsbe hajlás határát súrolta, ám Juronics professzionalizmusának hála mindez nem rántotta le a produkciót a gagyiság porába.

Az előadás legnagyobb érdeme az intimitás, amellyel bepillantást enged a címszereplő összetett lelkivilágába, középpontba helyezve szomorú magányosságát.

Cso-cso-szán Pinkerton mellett is magányos, mert a kulturális különbségek közte és a szeretett férfi között lehetetlenné teszik, hogy új otthonra találjon mellette. Juronics biztosra ment, amikor az eredeti szerzői utasításokat követve jelenítette meg a cselekményt, hiszen az a történelmi közeg, amelyben ez a tragédia megtörténhetett, a komponista korában adott volt, míg ha napjainkba helyezte volna a cselekményt, könnyen a hiteltelenség csapdájába eshetett volna.

Szinte tökéletes alakítások

A Pillangókisasszony nemcsak a rendezőt, az énekeseket sem állítja egyszerű feladat elé. A címszereplő naiv szerelmesből fokozatosan tragikus hősnővé érik, szólama ennek megfelelően a játékidő előrehaladtával a könnyedebb lírai szoprán magasságai után drámaibb tónusúvá válik. Ugyanakkor ez a színészileg és vokálisan összetett főszerep remek alkalmat kínál az énekesnők számára tehetségük megcsillogtatására, Ferenczy Orsolya pedig nem vallott szégyent Cso-cso-szánként. Miközben technikailag szépen megoldotta a partitúra támasztotta nehézségeket, érzelmileg is hitelesen azonosult a figurával. Énekhangját dinamikailag finoman árnyalta, érzelmi kitörései hitelesre sikerültek, s a reményteljes fiatal lány szerelmes vágyakozását ugyanolyan életszerűen jelenítette meg, mint a megcsalt feleség összeomlását. A líraibb részleteket sikerült kifogástalanul abszolválnia, és alakításának komplexitása kárpótolt a drámai jelenetek kisebb hiányosságaiért.

Pinkerton jelleme is összetett, de a második felvonásban nincs jelen, a harmadikban is csak egy rövid ideig lép színpadra. A tenoristának kevés lehetősége van megmutatni, hogy ragadja magával a fellángolás a felelőtlen hadnagyot, majd hogy jut el a kétségbeesett bűnbánatig. László Boldizsár azonban több mint tíz éve énekli a szerepet, és alakítása azóta szinte tökéletesre ért: mindvégig kifejező tenor hangon énekelt, színészileg is életszerűen ábrázolva az amerikai haditengerészet katonáját. Szerepformálásának könnyed eleganciája az utolsó felvonásban kétségbeesett lelkiismeret-furdalássá alakult át. Hetyke könnyedségéből már az első felvonás végére kivetkőzött, s a szerelmi kettőst olyan érzelmi töltettel adta elő, hogy elhittük neki: beleszeretett az eleinte csak játékszernek tekintett lányba. A Ferenczyvel közösen énekelt jelenetek kettőjük nagyszerű összhangjáról tanúskodtak.

Pinkerton talán László Boldizsár pályájának egyik legnagyszerűbb alakítása.

Szélpál Szilveszter a múlt évadot követően ismét egy hálátlan szerepben lépett színpadra, hiszen Sharpless a történet fontos figurája, mégsem kap egyetlen áriát sem. Nincs hagyományos értelemben vett jelleme, amely fejlődésen menne keresztül, nem sokat cselekszik, csak elvégzi, amit rábíztak. Szélpál azonban ezt a jellegtelen szólamot is képes volt megtölteni tartalommal: határozott színpadi jelenlétével súlyt adott a diplomata alakjának, miközben jól közvetítette Cso-cso-szán iránti együttérzését.

Suzuki szerepében Vajda Júliát hallhattuk, aki szépen kamatoztatta több évtizedes pályájának tapasztalatait, s az egykor Cso-cso-szánként tündöklő művésznő alakítása ebben a kisebb szerepben is figyelemre méltó volt. Magabiztos színpadi jelenléte magas fokú profizmussal társulva lehelt életet az alázatos szolgáló alakjába.

Rózsa Kitti Kate Pinkertonja kedves jelenség volt, szólamát szép mezzoszoprán hangon adta elő, miközben meggyőzően végezte el a rábízott feladatot: a szerencsétlenül járt fiatalasszony vigasztalását. Bagdi Zoltán Goróként hozta a kíméletlen kerítő szokásos figuráját, ahogy Cseh Antal Bonzóként a szigorú nagybácsit, ami kiválóan illett hangi adottságaihoz. A kisebb szerepek megformálói is az előadás biztos pontjaiként nyújtottak színvonalas alakításokat.

Dobszay Péter irányításával a zenekar kevésbé árnyaltan indította az estét, s az első percekben fakóbbnak éreztem a játékukat.

Szerencsére teljesítményük fokozatosan javult, és az első felvonás szerelmi kettőse már izzó szenvedéllyel szólt, a második felvonás pedig kifejezetten szépre sikeredett: a hümmögő kórus talán az egész est legszívhezszólóbb részlete volt.

A karmesteri interpretációja drámailag hatásos volt, s az érzelmesebb jeleneteknél sem esett át a ló másik oldalára, míg a zenészek játéka mindvégig kerülte a szirupos szentimentalizmust.

A múlt évad Manon Lescaut-premierje után a Szegedi Nemzeti Színház ismét egy Puccini-operával bizonyította be, hogy a lassan elsorvadó, színházanként és évadonként egy premierre zsugorodott vidéki operajátszásunk még mindig képes értékeket felmutatni, s olyan előadásokat létrehozni, amelyekkel a fővárosban sem vallanának szégyent. A Pillangókisasszony a hagyományos operarendezések eszközeit használva képez üde színfoltot a változó kivitelezésű magyar operarendezések nem túl színes palettáján. A Szegedi Nemzeti Színház pedig az egyetlen vidéki operajátszó intézményünk, ahol évadonként legalább két operapremiert tartanak, s ebben az évadban még koncertszerű opera-előadásokat is terveznek. Nem lehet eléggé dicsérni a társulat erőfeszítéseit zenei életünk színesebbé tételében, miközben a kulturális intézmények egyre kevesebb állami támogatásból kénytelenek működni.