Steril előadás – Kritika az Operaház új, Turandot című bemutatójáról

Amikor 1926-ban a Teatro alla Scalában lezajlott Puccini utolsó operájának ősbemutatója Arturo Toscanini vezényletével, a karmester Liu halálát követően leállította az előadást, a közönség felé fordult és közölte: „Az opera itt fejeződik be, mert a maestro ekkor halt meg. A halál erősebb, mint a művészet.” A Turandot mégsem torzóként él a köztudatban, hiszen a szerző halála után – annak jegyzeteit és dallamait felhasználva – Franco Alfano kiegészítette a partitúrát. Értelmezésében a kegyetlen kínai hercegnő története nagyszabású fináléba torkollik azt sejtetve, hogy a szerelmesek boldogsága az idők végezetéig tart majd. Bár a darab világszerte ebben a formában gyökeresedett meg a repertoárban, a siker mellett szakmai kifogások is kísérték Alfano fináléját. A Puccini-szakértőket nem hagyta nyugodni a meglátásuk szerint a darab egészétől zeneileg idegen befejezés. Ennek ellenére 2002-ig mindenhol ebben a formában szólaltatták meg az operát, amikor is Luciano Berio – a milánói Scala felkérésére – új befejezést komponált hozzá. Mivel azonban munkáját csak késve sikerült befejeznie, az először a Kanári-szigeteken szólalt meg koncertszerű előadásban, s végül szcenírozott formában a Los Angeles-i opera mutatta be. Ezt követően a Salzburgi Ünnepi Játékokon is a Berio-változatot tűzték műsorra.

Avantgárd színek

A Magyar Állami Operaház huszonhat évvel a Kovalik Balázs rendezte legutóbbi felújítás után, a zeneszerző halálának századik évfordulója alkalmából öltöztette új köntösbe a Turandotot, s huszonkét évvel az osztrák bemutató után elhozta a hazai közönség számára a Berio-féle befejezést. Pontosabban, megadta a választás lehetőségét: bizonyos estéken a klasszikussá vált Alfano-kiegészítés első, rövidebb változatát, míg a fennmaradó előadásokon a Berio-verziót szólaltatták meg. Mivel a közel száz éve töretlen népszerűségnek örvendő grandiózus végkifejletben már jól ismerem a művet, ezért a 2002-es, új verzióban tekintettem meg az Opera legújabb Puccini-produkcióját.

Berio koncepciója szerint Puccinire élete utolsó éveiben nagy benyomást tettek Wagner zenedrámái, s a Turandot partitúrájában kimutatható a Trisztán és Izolda hatása.

Ezért úgy maradhat leginkább hű az „eredeti szerzői szándékokhoz”, ha ennek szellemében fejezi be az életművet lezáró opust.

A librettó nagy dramaturgiai ellentmondása Liu alakja, akinek nincs különösebb funkciója a történetben, de szerepeltetése alkalmat adott Puccininak, hogy gyönyörű dallamokban tobzódó áriákat illesszen a partitúrába. Berio szerint nincs rendjén, hogy az Alfano-verzióban Liu erőszakos halálát követően, mintha mi se történt volna, a szerelmesek boldog összhangban egyesülnek. Puccini jegyzetei szerinte csendesebb lezárást sugallnak, amelynek a romantikus operák stílusa helyett a modernebb zenei megoldásokat kell tükröznie.

Ennek szellemében Turandot kiegészítése nyugtalanítóan diszharmonikus, helyenként kifejezetten avantgárd színekkel szövi át a partitúrát, s az atonalitás határára sodródó dallamok valóban nem a boldog happy endet sejtetik. A zene egyes részleteiben elkalandozik, Debussy és Sztravinszkij zenei világát idézi, azon az alapon, hogy Puccini mindkét zeneszerzőt nagyon szerette és figyelemmel kísérte pályájukat. Berio minden olyan szöveget elhagyott, amelyhez nem talált semmilyen vázlatot vagy utasítást a mester feljegyzései között, ugyanakkor az ő befejezése négy perccel hosszabb, hiszen Alfanóhoz képest nagyobb hangsúlyt fektetett a zenekari részletekre. Értelmezésében Turandot Calafnak tett szerelmi vallomása bizonytalan, az énekkar nem ünnepli a szerelmeseket, inkább rácsodálkozik a hercegnő választására, az utolsó, harmadik felvonás végén pedig a katarzis elmarad, a kínai hercegnő és újdonsült vőlegénye tétován állnak a színpadon, a zene pedig fokozatosan elhal.

Berio megfosztotta a zárlatot a romantikától, és Puccini zenei ötleteit továbbfejlesztve eljátszott a gondolattal, hogy hová fejlődhetett volna a mester stílusa, ha nem ragadja el a halál.

Mindez izgalmas zenei világot eredményezett, amely azonban metszően elüt Puccini saját zenei stílusától. Az Operaház új bemutatója pedig mintha a finálé irányából közelítette volna meg a teljes darab zenei kidolgozását, és sajnos ridegen steril hangzásvilágot teremtett lagymatag drámai csúcspontokkal.

Sterilebb hangzásvilág

Halász Péter irányításával a zenekar tisztességesen kiszolgálta az énekeseket, de nélkülözte a kirobbanó erejű drámaiságot. A hangerővel a zenészek olyan takarékosan bántak, hogy a korábbi budapesti előadások nyersen kirobbanó fortissimóinak csak halvány utóérzetét hallhattuk. Mindez visszafogott, árnyalatokban szegényes hangzást eredményezett. A darab egyik legnagyobb újdonságát, a szerző korábbi darabjaihoz képest rikítóan harsány hangzásvilágot ez alkalommal csak a harmadik felvonás fináléjában sikerült valamelyest kidomborítani. Hiányoltam a keleti koloritot hangsúlyozó részletek emelkedett patetikusságát, ahogy a lírai jelenetek hatásosabb érzelmességét is.

Azonban kétségtelen, hogy a sterilebb hangzásvilággal – geometrikus formáival és egyértelmű színszimbolikájával – összhangban volt a futurisztikusabb színpadkép minimalista egyszerűségével.

A koreográfus-rendező Barta Dóra hagyományosabb rendezői megoldásokkal operált, ami látványos tablószerű beállításokat, revüszerű felvonulásokat eredményezett. Értelmezésében a címszereplő hatalmi játszmák áldozata: a találós kérdéses feladat segítségével apja úgy tudja félreállítani a nem kívánatos férjjelölteket, hogy a kivégzésükért a hercegnőt teheti felelőssé, miközben a rövid zenekari bevezető elején Kalaffal alkut köt, őt jelölve ki utódjául a trónra. Ezzel megfosztja a történetet a romantikus pátosztól, a stilizált jelmezek és a díszlet pedig eltávolítják azt a távol-keleti miliőtől – ez egyetemesebb jelleget ad a mondanivalónak. Barta azonban a szerzői utasításokat nagyrészt érintetlenül hagyta, az eredeti mesét sem értelmezte át gyökeresen. A táncokkal illusztrált jelenetek gördülékenyen követték egymást, az énekkari képek látványosak, a jelmezek mutatósak voltak – az új Turandot tehát üzembiztosan hozza a hagyományos opera-előadásoktól elvárt kliséket.

Sümegi Eszter technikailag a tőle megszokott profizmussal birkózott meg a címszereppel, de világos hangszínnel, puhán énekelt, szinte semmit sem adott vissza a hercegnő rideg kegyetlenségéből, és alakítása egysíkú volt. Előadásából hiányzott a szereppel való teljes érzelmi azonosulás, alakítása pszichológiailag hiteltelen volt.

Színpadi megjelenését tekintve Pasztircsák Polina ideális választás volt Liu szerepére, hangja hajlékonyan járta be a rabszolganő szólamát, szopránja ezúttal is szép hangszínnel szólt, de érzelemmentesen keltette életre a kottát. Szerepformálása nem volt hiteles, vokális teljesítménye nem gyakorolt rám mélyebb benyomást.

A három főszereplő közül leginkább a Calafként színpadra lépő László Boldizsár nyújtott emlékezetes alakítást. Bár hangja nélkülözi a hőstenorok drámai hangerejét, de kulturált énektechnikával, üzembiztosan, dinamikai árnyalatokban

gazdagon szólaltatta meg a tatár herceg szólamát, s szépen megfogta a magas hangokat is.

Színészi alakítása hiteles volt, szerepével egyedüliként azonosult érzelmileg, és a Berio komponálta nehezebb részekben is szépen helytállt.

Timur alakjának Fried Péter méltóságteljes basszusa adott súlyt, ahogy Gulyás Dénes is figyelemre méltóan alakította Altoum császár kisebb szerepét, Palerdi András határozott Mandarin-alakítása pedig az előadás üde színfoltja volt.

Sajnos ugyanez nem mondható el a Ping, Pang és Pong minisztereket alakító trióról. Erdős Attila, Szappanos Tibor és Pál Botond tisztességesen teljesítették a rendezői utasításokat, színészileg nem is nyújtottak rossz alakítást, de vokálisan egyikük se volt a helyzet magaslatán: jeleneteiket erőtlen jellegtelenséggel énekelték végig.

A színház vérprofi énekkara ezúttal sem okozott csalódást, és magával ragadó drámai sodrással – még ha voltak is köztük halványabbra sikerült részletek – csak a kórusjelenetekben találkozhattunk.

Az Operaház új Turandot-előadása a zenei megvalósítás minden hiányossága ellenére zajos sikert aratott: a közönség vastapssal fejezte ki tetszését, a megszokottnál hosszabb ideig ünnepelve az énekeseket. Barta Dóra látványos rendezése kétségtelenül megtalálta az utat a konzervatívabb hazai közönséghez, az egysíkú, ám üzembiztos zenei megvalósítás pedig sokak számára élvezetes szombat esti szórakozásnak bizonyult. Az évad harmadik premierje tisztességes iparosmunka volt az Andrássy úton, ami jól bebizonyította azt a közhelyet, miszerint a közkedvelt repertoárdarabokat közepes színvonalú kiállítással is sikerre lehet vinni. Az elkövetkező évadokban azonban alakulhat, érhet a most még sterilnek érzett produkció.