A lázadás hiábavalósága – Kritika Eötvös Péter Valuska című operájáról

Eötvös Péter az egyik legfoglalkoztatottabb és legsikeresebb kortárs operaszerzőnk, akinek darabjait világszerte sikerrel játsszák, ám Budapesten sokáig csak alkalomszerűen, pár előadás erejéig hallhattuk színpadi műveit. Első teljes estés operáját, a Három nővért mindössze pár alkalommal játszotta a Magyar Állami Operaház, s ezt követően közel két évtizedet kellett várni, hogy teljes szériában játsszanak Eötvös-darabot az Andrássy úton. 2017-ben aztán A szerelemről és más démonokról pesti bemutatója megtörte a jeget, s nem sokkal ezután a szerző felkérést kapott a Magyar Állami Operaháztól egy új dalmű komponálására. A zeneszerző ez alkalomból témáját a kortárs magyar irodalomból merítette, és első magyar nyelvű operája Krasznahorkai László kisregényét, Az ellenállás melankóliáját adaptálta operaszínpadra. Közhely, hogy epikus alkotásból nehéz jó színházi adaptációt készíteni, a Krasznahorkai-regény esetében pedig könnyű beleesni abba a hibába, hogy Tarr Béla legendás filmjéhez közelítsen a színpadi alkotás.

Atmoszférateremtő zenedramaturgia

A szövegkönyvet jegyző Keszthelyi Kinga és Mezei Mária azonban nemcsak a teljes regény felhasználásáról mondott le, hanem az is világos volt számukra, hogy egy filmadaptáció teljesen más eszközökkel és lehetőségekkel dolgozik, mint amivel a színház világában élhetnek. Ennek következtében radikálisan tömörítették és átírták az eredeti művet: szereplőket hagytak el, míg Tünde néni karakterét nagyobb jelentőséggel ruházták fel, valamint elsősorban Valuska János alakjára koncentráltak, aki a darab címszereplője lett, és míg Tarr filmjében kitüntetetten nagy szerepe van a csendnek, addig Eötvös szokatlan, borzongató, esetenként kakofóniába hajló hangzásvilággal teremtette meg a darab feszültségét, és éreztette az állandó veszélyérzetet. A zenekari árok két szélére helyezett fúvósok és ütősök fogják közre a vonósokat, az eklektikus zajoktól sem mentes avantgárd elemeket és a hagyományosabb, dallamosabb megoldásokat ötvöző zenedramaturgia pedig kiváló atmoszférateremtőnek bizonyul. A tömeg veszélyességét a szokatlan ritmika, az ütősök kiemelt szerepe, valamint a fúvósok olykor a zenekari szövetből erőteljesebben kihallatszó megszólalásai jelzik. Ugyanakkor a zenekari kíséret nem nélkülözi a líraibb, érzelmesebb részleteket sem.

A kortalan történet egy vidéki kisvárosban játszódik, ahol a polgármester mindent megtesz politikai befolyásának megerősítése érdekében. Meghívására vándorcirkusz érkezik a településre, melynek legnagyobb szenzációja egy kitömött bálna és a herceg. A preparált emlős azonban csak darabjaiban jelenik meg a színen, s a herceget kerékpár vontatta „hintóval” hordják körbe az emberek között, amelynek függönyei mögül titokzatos fény világlik ki. Alakját egyszer sem látjuk, csak a jelenlétét érzékeljük. Ez a megoldás egyrészt felerősíti a furcsa, torzszülött figura misztikusságát, másrészt növeli a feszültséget, fokozza a baljóslatú atmoszférát. A cirkusz társulata felbolydítja a várost, és pusztító csőcselékké alakítja a tömeget. A történet két szálon fut: Valuska János és édesanyja, a szürke kisemberként a zavargások áldozatává vált Pflaumné tragikus sorsát tárja elénk. A zeneszerző saját meghatározása szerint új darabja sorsszerű drámai jelenetek füzére, ám nemcsak a zene, hanem a próza is teret kap benne.

Ily módon egy olyan összetett alkotás jött létre, melyben zene és szöveg szoros egységet alkot, s ahol az arányeltolódások megkívánják, zörejek, zajok uralják a hangzásvilágot.

A Valuska világa groteszk és kaotikus: értelmezhető történelmi allegóriaként, tanmesének a politikai manipulációról, amelyet minden realisztikussága ellenére körbeleng a misztikusság köde. Eötvös zenéjében pedig ott van a szatirikus humor éppúgy, mint a titokzatosság, a félelem megbénító ereje vagy a gyengéd líraiság. A partitúra rafináltan eklektikus muzsika, amely egyszerre taszít és magával ragad, felemel és visszaránt a kiábrándító valóságba, viszont továbbviszi a modern opera avantgárd törekvéseit, s hagyományosabbnak ható zenei megoldásokkal ötvözve azokat eklektikus, ugyanakkor nagyon újszerű hangzásvilágot teremt.

Merész harmóniák és lírai részletek

Varga Bence rendezése üres színpaddal operál, egy-egy díszletelem (villanyoszlop, székek és asztalok, egy fotel vagy egy ágy) jelzi csupán a helyszíneket. Ez a megoldás lehetővé tette a gördülékeny jelenetváltásokat, valamint tág teret adott a zenei folyamatok kibontakozásának. A díszlet mellett a világítás is kiváló atmoszférateremtőnek bizonyult, ahogy egyszerű, de hatásos megoldás volt a tömeget megtestesítők sötét árnyalatú jelmezekbe öltöztetése, miközben a kisebb-nagyobb szólórészeket éneklők színesebb öltözékeket kaptak. A jelmezek nem nélkülözték a humort – jó példa erre a polgármester pink rózsaszín ruhája, hasonló színű plüssel bevont táskája vagy a főtiszt tetőtől talpig kitüntetésekkel teleaggatott maskarája. A rendezés nagy gondot fordít a színészvezetésre, s a huszadik századi, isten háta mögötti kisváros szürke világának ábrázolása sikeresen kiemeli a mondanivaló egyetemes jellegét: a hatalmi manipuláció következtében a lázadás elbukik, a csőcselékké vedlett tömeg tehetetlen a kegyetlen és manipulatív hatalommal szemben, amely maga is groteszk és komikus. A vidéki élet zsánerjeleneteit, mint a vonaton utazók zsörtölődését vagy a kocsmában részegeskedők vulgáris megnyilvánulásait a rendezés különösen szórakoztatóan jeleníti meg.

A zenekarra nagy feladat hárul az előadás során, hiszen meg kell teremtenie a sokszor deklamáló énekszólamok drámai hátterét éppúgy, mint a melodramatikus részek zenei aláfestését, valamint a különféle zajok, merész harmóniák és lírai részletek életre keltését. Mindez összetett hangzásvilágot eredményez erőteljesen robbanó fortékkal, lágy pianókkal, fülsértőbb harmóniákkal.

Szennai Kálmán vezetésével pedig a zenészek jól vették az akadályokat, s a kakofóniába hajló részletek elementáris ereje mellett érzelmekkel teli dallamokat is hallhattunk, az est zenekari zárása pedig igazán katartikusra sikerült.

Szalontay Tünde narrátorként kellő távolságtartással szemlélve, tárgyilagosan kommentálta az eseményeket. Bár a mesélő alkalmazása dramaturgiailag széttartóbbá tette olykor az előadást, és egyes jelenetek emiatt lazábban kapcsolódtak egymáshoz, a művésznő könnyed természetességgel oldotta meg a feladatot, ami sikeresen idézte meg a regény elbeszélőjének stílusát, emiatt jelenléte beleillett az előadás világába.

A címszerepet megformáló Haja Zsolt megrendítő alakítást nyújtott, s nagyon szuggesztíven jelenítette meg a valóságon és a társadalmon kívül álló együgyű „falu bolondja” figura tisztaságát az őt körülvevő világ őrületében. Szólamát technikailag kifogástalanul uralta, árnyaltan énekelt, baritonja a magasabb és mélyebb fekvésekben is erőteljesen szólt, szerepformálása átgondolt, színpadi mozgása minden merevségtől mentes volt.

Pflaumnéként Miksch Adrienn lépett színpadra, hitelesen formálva meg a gyötrődő anya s a kétségbeesett, az eseményekkel sodródó kispolgár figuráját. Meleg szopránja jól érvényesült szólamában, éneklése pedig érzékenyen jelenítette meg szólama apróbb lelki rezdüléseit is, elbukása ezzel kiváltotta együttérzésünket.

Szabóki Tünde polgármesterként hitelesen azonosult a hatalmával visszaélő, manipulatív vezető alakjával, aki mindent és mindenkit felhasznál céljai elérése érdekében. A figurát kellőképpen ellenszenvesre vette, miközben remekül kamatoztatta évtizedes színházi tapasztalatát, s nemcsak erőteljes drámai szopránjával, hanem határozott kiállásával is magára vonta a közönség figyelmét.

Hábetler András basszbaritonja jól érvényesült a professzor szólamában. Színészileg hatásosan adta elő a feleségétől elhidegült férj karakterét, aki csak kényszerűségből adja nevét a várost irányító asszony üzelmeihez, de aki ugyanakkor pipogyasága miatt nem lázad fel egyértelműen ellene. Pedig már rég kiábrándult az őt körülvevő világ kisszerűségéből, s Valuskával talán jobban megérteti magát, mint bárki mással.

A Mádait életre keltő Kiss András nem egyszer bizonyította már kiváló színészi készségeit, valamint hogy erőteljes basszus hang birtokosa. Ezúttal is remekül komédiázott, s vokális szerepformálása árnyalatokban gazdag volt. Megérdemelné, hogy a klasszikus operairodalom egy-egy nagyobb szerepét is rábízzák az Ybl-palotában.

Kiváló karakteralakítást nyújtott Farkasréti Mária, aki fejkendős parasztasszonyként hozta a tájszólással beszélő, régi időket képviselő nagymama alakját. Ugyancsak több mint korrekt alakítást láthattunk Cser Krisztiántól a katona és a posztókabátos férfi szerepeiben. A cirkuszigazgatót megformáló Horváth István fület gyönyörködtető tenor hangja jól érvényesült kisebb szólamában, és Erdős Attila is kihozta a legtöbbet a tiszt figurájából, sőt, komikus alakítása jól illett a tragikomikus hangulatba. A tömeget megformáló énekkar ezúttal is kifogástalan teljesítményt nyújtott, s a férfikar számára írt jelenetek kellő energiával, robbanó erejű fortékkal szólaltak meg.

Az előadás végén a közönség felállva tapsolta meg a szerzőt és operáját. A Valuska dallamai a pesti ősbemutatót követően hamarosan Berlinben csendülnek majd fel, ami nem meglepő: Eötvös az utóbbi években több megrendelést kapott már Németországból, és Krasznahorkai László külföldi ismertségét is figyelembe véve a Valuska diadalútja nagy valószínűség szerint nem fog megállni a német fővárosban.