Az attitűd éle – Pogány Induló: Vagy Mindent Vagy Semmit lemezkritika

Ha pár éve a magyarországi gengszterrap társadalmi követettségéről vitáztunk volna, leginkább csak izgalmas gondolatkísérletek jöhettek volna létre, hiszen nagyrészt kevésbé ismert előadók underground létezéséről lehetett volna beszélni. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy a kilencvenes évek közepén létrejövő hazai „gangzta” beszédmód a széles nyilvánosság számára is befogadható és működő. Azt még persze nem tudni, hogy ez beindít-e egy legitimizációs diskurzust, melynek köszönhetően a hiphopnak ez az alműfaja képes középre húzódni a perifériáról, mint ahogy az Akkezdet Phiai által az intellektualizálóbb rapzenével történt. Mindenesetre van egy folytonosság, amelyben Pogány Induló benne áll.

Lényegileg a Ganxsta Zolee és a Kartel megjelenésétől (1995) beszélhetünk hazai reality/gengszter rapről – amely természetesen nem úgy alakult ki, mint Los Angeles-i alma materében, ahol a rapet író és előadó figurák maguk is az alvilág részei voltak, és zenei útjuk mellett bűnözői karrierjüket is építették –, a magyar előadók csak az attitűdöt vették át (Zana Zoltán könnycsepptetoválása egyértelműen allűr). A habitus hagyományozódott tehát, és ez az, ami egy leheletnyivel érdekesebbé teheti a Vagy Mindent Vagy Semmit trekkjeit, melyek bár kimerítik a klasszikus értelemben vett rap műfaji határait, szerzőjük bizonyos értelemben mégsem egy egyszerűen körülírható hiphopfigura. Pogány Induló 2022-ben robbant be a rapszcénába, két hete pedig már megtöltötte az MVM Dome-ot. A most megjelenő lemezét a Megáll az idő című anyag előzte meg, az első megjelenése pedig a saját nevével fémjelzett EP. Jelen pillanatban a mainstream és az underground közötti egészséges átjárásra az általa felépített világ a legalkalmasabb.

Az említett attitűd, amelyet az utcai léthez tartozó erőszak, a kábítószer-használat, a társadalmi helyzetek és kapcsolatok feszültségének tematizálása jellemez, nem kizárólag a hiphopszcéna sajátja, az ilyesfajta ellenkulturális fellépésnek Magyarországon már a nyolcvanas évektől erőteljes hagyománya van. Ennek a közegnek a perifériáján helyezkedtek el a punkzenekarok (CPg, Tizedes Meg a Többiek, ETA stb.), de idesorolhatjuk a Fekete Bárányokat (P. Mobil, Hobo Blues Band, Beatrice) vagy az ősalternatív zenekarokat (URH, Európa Kiadó, Kontroll Csoport) is.

A mai könnyűzenei kultúrához képest az akkori nem volt ennyire fragmentált, sokkal élesebben látszódtak a műfaji határok. Ma már kevésbé beszélhetünk ilyen jól lejelölt különbségekről; még ha hangszerelésük és hangzásuk által könnyebben besorolhatók is az előadók, a Beton.Hofi-rajongók ugyanúgy kedvelik az Analog Balatont, mint akár a 30Y-t vagy az Esti Kornélt, vagy legalábbis elég nagy az átfedés a közönségek között. Ezekről az átmenetekről meggyőződhetünk a közepes méretű fesztiválok (Fishing On Orfű, Bánkitó) felhozatalára tekintve is, amely alapján olybá tűnik, hogy manapság egyre inkább eltűnnek a műfaji klikkek. Távolabbról nézve nevezhetjük ezt – a fent felsorolt előadókra is tekintve – a dal diadalának, közelebbről nézve pedig a magyar nyelvű szöveg eminens működésének, hiszen talán ez lehet az a közös pont, amely a befogadók számára összeszervezheti a zenei értelemben egymástól távol álló produkciókat.

A melankólia allegóriái

Pogány Induló sem túlzottan esik ki ebből a horizontból, holott a hiphop/rap szcéna valamiféleképpen mindig izolált, elkülönült működést mutatott. A gengszterrapre jellemző explicit és intuitív állítások persze minden esetben egyfajta kívülállást fognak eredményezni, Pogány attitűdje viszont mindinkább közelebb hozza őt a hazai könnyűzene ellenkulturális hagyományában régóta ismert állításokhoz: kitaszítottak vagyunk, a sárban vagyunk, senkinek nem kellünk, dühből mondjuk, kitörünk, egyfajta „bármi áron” logikát viszünk. Ennek a hozzáállásnak ráadásul úgy kell igaz és érvényes módon megmutatkoznia, hogy közben – szintén a gengszterrap hagyományainak megfelelően – a bűnözéssel, a kábítószerezéssel, a saját státusz villogtatásával kapcsolatos megnyilatkozások és szófordulatok „korlátozzák”.

Pogány Induló szövegvilágának egyik fő kérdése az, hogyan tud még pontosabb állításokat megfogalmazni arról a társadalmi helyzetről, amelyben létezik, úgy, hogy a jólesően meggondolatlan reality-rap alapattitűd ne sérüljön, ne mondhassuk, hogy a Pogány „felpuhult”.

Ez a zártság persze nemcsak a hagyományozódás és a Pogányra hatást gyakorló nagy elődök okán jelenhet meg, hanem a nyelvi eszköztár silánysága miatt is: könnyebb a gangztaraptoposzokhoz nyúlni, mint a feszítő érzésekből kiindulva, de az alapattitűdre ügyelve kimunkálni a szöveget. Ilyen toposz a spangli, a füstölés, az úgynevezett dzsó vagy Ganja, ahogy ezt az albumon elhangzó alábbi részletek is említik:

„Ringat a fű, telifüstölte a házat” (Úgy hiszem), „Hajnali Ganja / Szólít édes ajakkal az ördög” (Gengetek ellen), „Tiszta módon van a cash, nem a cigiből” (J11), „Mondják, hogy »gyere, szívj még egyet« / Én beszívtam, nem tehetek mást” (SKIT), „Csak egy pár zene, bláz, meg egy adag szemét” (Mámor), „Égjenek a cigik, soha ne aludjon ki a dzsó” (Kitartást), „Nem kaparja a torkod, de két telit szív” (15), „Elsőnek még a buksza pénz, pár hónap már fűből élsz” (Zárka), „Szétszórt vagyok tesó, ne a drogra fogd!” (Székelykapu)

Ezek a megszólalások nem egyszerűen a kábítószer konkrét megjelenései, sokkal inkább egy általános melankólia allegóriái. Azzal, hogy a fenti sorok adott esetben egy koncert alkalmával kimondásra kerülnek, illetve kimondásukkal interszubjektív élmény jön létre, az esemény egy adott pillanatában az aznap estére létrejövő közösség felszabadul az általános melankólia alól. Állíthatjuk azt, hogy az effajta bemondások már régóta részei a popkulturális térnek, de egyáltalán nem mindegy, milyen érzületi klímában szólalnak meg, mennyire töredezett épp a társadalom, és hogy a posztmodern utáni létezésben a húsz év alatti fiatalok hogyan tudnak birokra kelni a rájuk nehezedő múlttal.

A hangok súlya

A múlthoz fűződő viszony tematizálása, illetve egy konzervatív attitűd megjelenése meglepő volt a lemez Székelykapu című dalában – ez az egyik olyan vonulat, ami a gengszterrapzenének egészen újszerű, magyar specifikumát mutatja: „Az alföldi művész vonásom anyámtól öröklöm / Vérembe’ ‘halas és Szeged”; „Nincsen rendben, most már látom az anyámon / Válás, de hitelek maradnak a házon, ey”; „Testvér, én vagyok a férfi a házban / Vigyázok a nővéremre meg az édesanyámra”.

Mivel nemcsak a befogadókra nehezedik a múlt, a hosszú időn át termelődő kulturális hagyaték, hanem magára Pogány Indulóra is, próbálja a nagyobb nyilvánossági küszöbök átlépése után (mint a Központ, a Gólya, majd a Barba Negra megtöltése) a saját pozícióját értelmezni – hol úgy, hogy felülreprezentálja magát, hol úgy, hogy kimondja, igazából nincs a helyén.

A viszonylag gyorsan ismertté váló kortárs előadóknál gyakran felmerül az önértelmezés kérdése.

(Ez leginkább Krúbi második lemezénél látványos, aki nagyszerűen kezdte ki saját fenoménjét.) Nem meglepő hát, hogy a téma Pogány Indulónál is megjelenik: „Mit tettem le az asztalra / Festettem a falra” (Úgy hiszem); „Egy-két dolog, amiket csinálok, de leszarom / Amíg nem mondtok olyan előadót, aki itt nem hibázott” (Gengetek ellen); „Anyámék kérdezik pihenek-e / Csak írok és töröm a szíveteket” (Vagy Mindent Vagy Semmit), „De én, Testvérem, a nagyszabásra mentem / És régi előadók szavát vihetném / De én írom a szabályokat” (J11).

Az album számainak zenei alapvetéseit többen hozták létre (Sárközi Nicolas, Veres Tilda Panna), de a legtöbb trekkért Mihálku Balázs felel. Számos dalnál felcsendülnek cigányzenére hajazó motívumok, amelyek telitalálatnak bizonyulnak a gengszerrap attitűdjével párosítva. Főleg, mikor a Székelykapu című dalban megjelenik a Parno Graszt, akik hosszú évek óta reprezentálják a cigányságot és annak kultúráját a széles nyilvánosság előtt. Jóllehet, megszólalásuk annyira érbevágó, és annyira más regiszterbe helyezheti a hallgatót, hogy merőben túlmutat az átlagosan a hiphopdaloknál használt zenei betéteken.

A hiphopelőadóknál kifejezetten fontos a „sound”, az orgánum milyensége, amely Pogány esetében akusztikailag egy jóval érettebb előadót feltételez.

Ez a karcos, olykor rekedtes hang körülöleli a felvételeket, és sokkal erősebbé formálja őket, megszólalása azonnal felismerhetővé válik a befogadók számára. A rapszcénára jellemző, hogy rengeteg közreműködő van a lemezeken, de talán a Parno Graszt esetében már említett hangzásbéli „összeférhetetlenség” miatt fukarkodik a lemez a featekben. Ótvar Pestis még talán felér a soundhoz, és tud Pogánnyal együtt úgy működni, hogy nem esik le a dalról, viszont ekhoe, VZS és Hibrid esetében már nem mondható el ugyanez. Zóra énekes jelenléte kapcsán (aki a Mámor című dal zeneszerzője is) nagyjából ugyanarról a jelenségről beszélhetünk, mint a Parno Graszt esetében: a hiphopdaloknál már tradicionálisnak számító, más dalból átvett zenei gesztus. Ezek a zenei megszólalások csak atmoszférát teremtenek, és nem a dal lényegét jelentik, annak kereteit Pogány szövegei adják.

A Vagy Mindent Vagy Semmit létrehozásának folyamatában Szirmai Marci hozhatott volna még bátrabb döntéseket azzal kapcsolatban, kik működnek közre a lemezén – legfőképp azért, mert az anyag számtalan azonosulási pontot ad más műfajokban alkotó előadóknak is. Pogány Induló attitűdje ugyanis nem csupán egy rapzenész hozzáállása, annál sokkal több: olyan él, amely minden ellenkulturális fellépésnek az éle, mely kényszerűen karcol, és ha kell, akkor vág is – mind a körülötte lévőket, mind saját magát.