„Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról” – Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó

„Rejtő Jenő munkássága a tömegkultúra körébe tartozik, amennyiben műveit ponyvaregényként terjesztették és olvasták; ő maga a szórakoztató olvasmányok jellegzetes témáit és előadásmódját alkalmazza anélkül, hogy ellentmondásba kerülne a műfaj kánonjával. De nem tartozik a tömegirodalomhoz abban az értelemben, hogy írói módszere attól elüt, az anyag megformálásában más elveket követ, és írásainak értelme csak egy másik rendszerben, a 20. századi kelet-európai groteszk irodalom rendszerében tárul fel […]. Az inkognitóteremtés és a misztifikáció, melyek, mint látni fogjuk, művészetének alapvető vonásai, saját munkásságát illetően olyan jól sikerültek, hogy az irodalomelmélet mind a mai napig nem leplezte le: nem jelölte ki méltó helyét a modern magyar irodalomban” – olvashatjuk Lányi András Az írástudók áru(vá vá)lása című, még a rendszerváltás előtt megjelent munkájának pazar Rejtő-fejezetében.

A kötet megjelenése óta eltelt évtizedekben a hazai irodalomtörténész szakma komoly lépéseket tett, hogy törlessze a Rejtő-életművet illető adósságait.

Kizárólag egyetlen példát említve: A magyar irodalom történetei című háromkötetes, reprezentatív kézikönyv – a Piszkos Fred, a kapitány megjelenését az 1940-es év kitüntetett jelentőségű irodalmi eseményeként deklarálva – A ponyva klasszikusa címmel önálló fejezetet szentel Rejtőnek. Ha az oeuvre iránti tudományos érdeklődés mértéke nem is analóg a Rejtő-regények elképesztő olvasói népszerűségével, mára kijelenthető, hogy esetében egy olyan, a populáris kultúrában gyökerező életműről beszélhetünk, mely a befogadók generációinak töretlen lelkesedése mellett számottevő szakmai elismertségnek is örvend.

Mivel a terjedelmét tekintve is fajsúlyos életmű színe-java a harmincas-negyvenes évek fordulóján látott napvilágot – Rejtő ez idő tájt egészen elképesztő mennyiségben ontotta magából a regényeket –, klasszikusként aposztrofálható darabjai közül több is kínálja magát, hogy vegyük elő és olvassuk újra első megjelenésének 85. évfordulóján. Merőben szubjektív választásom A tizennégy karátos autóra esett, mely annyiban mindenképp egy lapon említhető a már említett, fő műként tételezett Piszkos Freddel, hogy magáénak tudhatja a magyar regényirodalom legemlékezetesebb nyitányainak egyikét: „Gorcsev Iván, a Rangoon teherjáró matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.”

A tizennégy karátos autó először a Nova Irodalmi Intézet A Nova kalandos regényei című ikonikus sorozatának 125. köteteként jelent meg (természetesen P. Howard álnév alatt) – a következő évben pedig máris újabb kiadást ért meg. Az első kiadások borítóján ugyan Gorcsev Iván szmokingos-monoklis alakja is feltűnik, érezhető ugyanakkor a Nova abbéli szándéka, hogy a regényt légiós történetként pozicionálja, miközben ez a műfaji meghatározás – mint azt látni fogjuk – a szöveg egészét tekintve semmiképp sem állja meg a helyét. A Rákosi-korszak kultúrpolitikájának köszönhetően Rejtő regényei a negyvenes évek végétől egészen 1956-ig nem jelenhettek meg – ekkor A láthatatlan légió újrakiadása vetett véget az életművet övező hallgatásnak. A tizennégy karátos autó harmadik kiadása 1958-ban, a Magvető gondozásában látott napvilágot, közel két évtizeddel az első kiadások megjelenését követően. A Kádár-korszak évtizedeiben Rejtő regényei a legendás Albatrosz Könyvek legsikeresebb kötetei közé tartoztak: jellemzően százezres nagyságrendű példányszámban keltek el. A szemfüles gyűjtők polcain akár három borítóvariánssal is megtalálhatjuk A tizennégy karátos autónak a sorozat égisze alatt megjelent kiadásait. A regény rendszerváltás utáni kiadástörténete egy önálló tanulmányhoz is elegendő anyaggal szolgálna, különösképp akkor, ha figyelembe vennénk hangoskönyvváltozatait, illetve a Korcsmáros Pál által jegyzett képregény-adaptációját is. „A rendszerváltást követően csaknem valamennyi kiadó megjelentetett Rejtőt, megnehezítve leendő bibliográfusai dolgát” – állapítja meg Veres András Rejtő Jenőről, akinek P. Howardot köszönhetjük című összefoglaló tanulmányában.

„Igen, de én mindenhez értek”

„Mit csinál egy ember, ha huszonegy éves, a komolyság nyomokban sem fordul elő lelkivilágában, és ilyen hihetetlen pénzösszeg birtokába jut váratlanul?” A Nobel-díjas Gorcsev Iván, miután partra száll Nizzában, egyebek mellett titkárt fogad – nevezetesen a Rejtő-univerzum egyik emblematikus figuráját, Vanek urat –, nyilvános botrányt okoz, meglovasít egy taxit, szerelmes lesz, megverekszik leendő apósával (és persze másokkal), nem utolsósorban pedig belebonyolódik egy méregdrága Alfa Romeo körül szerveződő, külpolitikai jelentőségű rejtélybe. Miközben az elbeszélt történet képtelenebbnél képtelenebb eseményei rohamtempóban követik egymást, a regény különc főhősei, Gorcsev Iván és Vanek úr tulajdonképpen kiismerhetetlennek bizonyulnak.

Gorcsev Iván valóságos polihisztorként mutatja be magát egy romantikus tengerparti séta során Anette-nak („Én is hamar kenyérkereső lettem. Tizenhat éves koromban már segédoktatónak alkalmaztak egy sportiskolában.” „Innen a vívási tudomány?” „Igen, de én mindenhez értek. Voltam zongorista, matróz, tenisztréner, remekül vezetek autót és kitűnően tőzsdézek…”), a figyelmes olvasó ugyanakkor tudja, hogy a fiatalember állításainak igazságértéke legalábbis bizonytalan… Az elbeszélő tudniillik már a regény első oldalain felhívja a figyelmet a szereplő radikálisan ösztönös, spontán és kreatív lényére, mely voltaképpen ellenáll minden konvenciónak: „Ha megfigyeltük eddig hősünket, egy különös tulajdonságát ismerhettük fel: sohasem mondott igazat, de nem is hazudott. Csak éppen habozás nélkül kimondott mindent, ami eszébe jutott, és ez sok, elképesztő bonyodalomba sodorta életében. Egyik szavától a másikig, egyik tettétől a következőkig ritkán vezetett valamiféle okszerűség.” Arról nem is beszélve, hogy a narrátor – a szöveg egyik visszatérő poénjaként – lelkiismeretesen leltározza, a saját bevallása szerint „remekül vezető” Gorcsev Iván mi mindenben tesz kárt hajmeresztő kocsiútjai alatt („Gyorsan egy benzinkút elé fordult, de ezt elsodorta a helyéről vagy nyolcméternyire, úgy, hogy tankolásról itt nem lehetett szó.”).

Az önazonosság képlékenységének tapasztalatát nem kizárólag az excentrikus, megsokszorozott identitású hősök színre lépése érzékelteti, hanem a személycserék, inkognitók már-már szétszálazhatatlannak tűnő halmaza is (Rejtő kétségkívül méltó örököse a Hoffmanné meséi, főképp pedig a Kiskirályok és a Jaguár Heltai Jenőjének). Gorcsev Iván felkéri Vanek urat, hogy ideiglenesen helyettesítse a Francia Idegenlégióban (!), mire Vanek úr felkér egy ismeretlen bűnözőt, hogy lássa el helyette sajátos titkári megbízatását… A „bizományi útonállók” Privát Elek és társai Gorcsev Iván után kutatnak, hogy „kioltsák a gyertyáját”, miközben pártfogásukba veszik a Cservonec álnéven bemutatkozó, gyámoltalannak tűnő fiatalembert… „Az egymásba bonyolódott inkognitók kiismerhetetlen rendszere egy idő után azt sugalmazza: adjuk fel szokásos – és tulajdonképpen önkorlátozó – igényünket, hogy minden és mindenki azonos legyen önmagával” – fogalmaz Lányi találóan. A regény olvasójának ugyanakkor nem kizárólag a történet hőseivel kapcsolatos előfeltevéseit, elvárasait kell újrakereteznie; kiismerhetetlen szereplőkhöz tudniillik szövevényes, sőt zavaros, helyenként követhetetlennek tűnő, bizonyos szálait tekintve lezáratlan cselekmény dukál.

„Az eset tisztázása lehetetlen”

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy Rejtő legalább három jól körvonalazható történettípus játékba hozásával alkotta meg regényét:

A tizennégy karátos autó egyszersmind kalandregény, légiós történet, love story, sőt, akár krimiként is olvashatjuk.

Rejtő ugyanakkor nem pusztán mozgósítja, hanem ki is forgatja, parodizálja a felsorolt műfajok hagyományait, konvencionális eljárásait. Ha felidézzük a regény szüzséjét, szemügyre véve annak nyilvánvaló túlzásait, tetten érhetjük azt a játékos-ironikus viszonyulást, mely a szerzőt a populáris irodalom jellegzetes történettípusaihoz kapcsolja. Konkrét példával is élve: az események origójában álló Alfa Romeo ellopásának, illetve visszalopásának (utóbbiról természetesen Gorcsev Iván gondoskodik) repetitív cselekményeleme – különös tekintettel arra, hogy valamely megmagyarázhatatlan oknál fogva sem Laboux, a tulajdonos, sem pedig ellenlábasai nem fordítanak kellő figyelmet az autó megőrzésére – burleszkszerű, parodisztikus jelleget kölcsönöz a bűnügyi szálnak.

A mindenkori befogadóban magától értetődően él (vagy legalábbis élhet) az igény, hogy rendezze magában, átláthatóvá, értelmezhetővé tegye az olvasottakat, be kell azonban látnia, hogy Rejtő minden bizonnyal nem egy jól szerkesztett kalandregényt vagy krimit szeretett volna írni, A tizennégy karátos autó valóságát a fejetlenség logikája szervezi – ez pedig elkerülhetetlen következményekkel jár a regény kompozíciójára nézve. A szöveg egyik mottónak is beillő mondatát idézve: „Az eset tisztázása lehetetlen.”

„Wo sind die schönen alten Zeiten?”

Hogy végső soron mire megy ki a játék, miért ez a fejvesztett kergetőzés, arra elsősorban a légiós szál többek között a szabadság, az emberi méltóság kérdéseit feszegető, bravúros jelenetei adnak választ. Vanek úr, aki a polgári önérzet hajthatatlan megtestesítőjeként jelenik meg a regényben, végül mégis helyettesíti Gorcsev Ivánt az idegenlégióban. A katonaság szabályait, szokásrendjét illetően végtelenül naivnak és közönyösnek mutatkozó „őscivil” rövidesen a komplett kiképzőtábort magára haragítja – kálváriája egyszerre végtelenül mulatságos, megrendítő és megejtő. Varázsa nem pusztán a megtörhetetlennek bizonyuló ellenállásban rejlik: azzal, hogy a megváltozott körülmények között is ragaszkodik a polgári értékvilág rekvizitumaihoz (névjegykártyát hord magánál, kalapemeléssel köszönti feletteseit), tulajdonképpen egy, a tábor mindennapjainak rendjét veszélyeztető rivális valóság közvetítőjeként lép fel. „Ön nagyon kedves altiszt – csevegett Vanek. – Tudja, a regényírók annyi hülyeséget terjesztenek a légióról, hogy igazán elmondhatom: kellemesen csalódtam.” Vanek úr diagnózisa kétségkívül korainak bizonyul – a táborban átélt megpróbáltatások kis híján megfosztják méltóságától –, mivel azonban a sorozatos megaláztatások ellenére sem „tanul a hibáiból”, sőt, egy kritikus pillanatban szabad akaratából dönt úgy, hogy visszatér a légió kötelékébe, ahol aztán a félreértések összjátékának köszönhetően megdicsőül, sikerül érvényre juttatnia alternatív valóságának igazságát, dekonstruálva ezzel az antihumánus katonai gépezet sérthetetlenségének mítoszát.

Az életmű értelmezői rendszerint felhívják a figyelmet arra a valóban el nem hanyagolható, látszólag legalábbis paradox tényre, hogy Rejtő zsidó származású szerzőként a harmincas évek végén, negyvenes évek elején alkotta meg humoros, egyszersmind tüntetően optimista regényeit. „Wo sind die schönen alten Zeiten?” – sóhajt fel nosztalgikusan Wendriner úr, a „bécsi illetőségű oroszlán” A tizennégy karátos autó titokzatos álomjelenetében.

Rejtő tisztában van vele, hogy képtelenség visszatérni a „régi szép idők” illuzórikus valóságába, és gyaníthatóan olvasóját sem akarja efféle vágyálmokba ringatni.

Ez a belátás ugyanakkor nem akadályozza meg abban, hogy a konvenciók felforgatásával és leleplezésével egyidejűleg egy olyan naiv morál működtette humánus világot alkosson meg, mely mintegy ellentettje, ennélfogva pedig kihívója kora fenyegető (és egyre fenyegetőbbé váló) valóságának. Egy olyan világot, melyben a hétpróbás alvilági figurákat lelkiismeret-furdalás gyötri, melyben Gorcsev Iván erőfeszítései jutalmául elnyeri Anette kezét, s melyben Vanek úr halálbüntetés helyett állami kitüntetésben részesül…