Megfeneklett papírhajó – A kiégés és a motivációkeresés játékmechanikái a Rue Valley című videójátékban

A szöveg kitér a Rue Valley című videójáték cselekményének részleteire.

Az elmúlt évek videójátékos termésében szép számmal találni olyan időhurok-narratívákat és a traumafeldolgozásra összpontosító alkotásokat, amelyek egyaránt elnyerték a közönség és a kritikusok elismerését. Népszerű időhurokjátékra az Outer Wilds ugyanúgy jó példa, mint a Loop Hero; a 2010-es évek végén, 2020-as évek elején megjelenő, a trauma feldolgozását a történet középpontjába állító videójátékok között a Celeste és a Gris éppúgy említhető, mint a Remorse: The List vagy a Night in the Woods. Az időhurok és a traumafeldolgozás nem kapcsolódik össze szükségszerűen, de a trauma ismétléskényszere (a traumát kiváltó esemény folyamatos újraélése) kínálja magát a videójátékos feldolgozásra, hiszen a médium sajátossága, hogy lehetőséget nyújt egy szituáció többszöri újrajátszására – a két téma találkozásának egyik legsikerültebb példája a Twelve Minutes. A történetüket a traumafeldolgozás köré építő kortárs időhurok-videójátékoknak 2022-ben O. Réti Zsófia szentelt külön tanulmányt a Tiszatáj hasábjain, írásában többek között a következő sajátosságait emelte ki a műfajnak: 1) „nemcsak a játékos, de az általa irányított karakter is tudatában van az ismétlődésnek”; 2) az időhurok a karakter számára nem az újrakezdés, a második esély lehetősége, hanem büntetés; 3) az időhurok a játékos által irányított traumatizált karakter csapdába esettségét, jövőnélküliségét fejezi ki: a karakter nem képes túllépni a traumát kiváltó eseményen, vissza-visszatér hozzá, ezáltal megfosztva magát az értelmes (nem ismétlésen alapuló) jövő lehetőségétől.

Némi módosítással ezek mindegyike igaz az Owlcat Games kiadó 2025. november 11-én megjelent Rue Valley című játékára is, mely ennek fényében inkább szintetizálja az időhurok-narratívára épülő videójátékok bevett megoldásait, semmint megújítja a zsánert.

A játék fejlesztői, az Emotion Spark Studio tagjai közül többen korábban a Disco Elysiumért felelős ZA/UM csapatát erősítették – ez az örökség a Rue Valley számos megoldásában tetten érhető (az izometrikus nézeten éppúgy, mint a játékos által irányított kiégett karakteren, a főszereplő önmagával folytatott belső dialógusain, a leharcolt, pusztulásra ítélt környezeten vagy az alkohol- és kábítószer-függőség megjelenítésén). De alapvetően egy nyomasztó örökségről beszélhetünk: a Rue Valley se a műfaji előzményekhez (az izometrikus szerepjátékokhoz, az időhurok-narratívákhoz, a traumafeldolgozást tematizáló videójátékokhoz), se a Disco Elysiumhoz képest nem nyújt élvezetes játékélményt. Mind a beépített játékmechanikák, mind a történetvezetés szintjén felmutat viszont olyan kísérleti jellegű megoldásokat, amelyek miatt mégis érdemes lehet a játékoskultúra érdeklődésére. Ezek közül az alábbiakban kettőre, a játékos korlátozott ágenciájára és a játék metaforikus értelmezési lehetőségeire térek ki.

A sivárság alakzatai

A játékos a Rue Valley-ben Eugene Harrow, egy kiégett újságíró – vagy ahogy öniróniától sem mentesen magára hivatkozik: tartalomgyártó – karakterét irányítja, aki egy isten háta mögötti porfészekben kezdi meg a terápiás kezelést. Hamar rá kell azonban döbbennie, hogy egy időhurokban rekedt, amely negyvenhét percenként visszaröpíti a pszichológusával, Dr. Flinckkel folytatott első terápiás ülés utolsó perceibe. Szorult helyzetéből kiutat keresve a karakterünk felfigyel egy férfira – mint később megtudjuk: Frankre –, akire nem vonatkoznak az időhurok törvényei, aki nem ugyanazokat a cselekedeteket végzi újra és újra. Harrow rögeszméjévé válik, hogy szabadulásának kulcsát a titokzatos férfinál találhatja meg, ezért minden követ megmozgat, hogy a nyomára akadjon.

A játékos már a Rue Valley elején – a játék címével azonos nevet viselő motel felderítésekor – szembesül a játék viszonylag szűkre szabott lehetőségterével: kevés környezeti elemmel léphet interakcióba. Ez akkor különösen szembetűnő, ha figyelembe vesszük, hogy a bejárható helyszínek – például a benzinkút, a vasúti felüljáró vagy éppen a ranch – vizuális megjelenítése kifejezetten igényes, részletesen kidolgozott. A pusztulás poétikája ez, ahol a sekély vízből kiálló gumiabroncs, a víz felszínén úszó olajfolt, a szekrény tetején felejtett üres kartondoboz vagy éppen a kopott rongyszőnyeg vonja magára a tekintetünket.

A felsoroltakban közös, hogy az atmoszférateremtésen kívül nincsen funkciójuk, a játékos hiába szeretne kapcsolódni a tárgyi környezethez, a program nem teszi lehetővé. A Rue Valley a „küldetéseket”, a Harrow elé gördített kihívásokat is szűk marokkal méri, ritka, hogy egyszerre több történetszálra kelljen koncentrálnunk, vagy hogy választanunk kéne, egy időhurkon belül minek járunk utána, és mit hagyunk későbbre. A megoldandó problémák (hogyan törjünk be a motel egyik szobájába, hogyan szerezzünk lőfegyvert, miképp kössünk el egy sportkocsit, stb.) tovább erősíthetik a játékosban azt a frusztráló érzést, hogy a döntéseinek valójában nincsen súlya, nem a saját történetét írja, hanem egy előre meghatározott narratívát bont ki, amelyben ha ideig-óráig el is akad, végül mindig előrébb jut a fejlesztők által kijelölt cél felé. Sőt, a játék egy ponton a terek szabad bejárásának örömétől is megfoszt minket, a Frank utáni nyomozást egy montázsban foglalja össze, amely során a játékos cselekvése egyetlen gomb nyomogatására korlátozódik. Nem sokkal később a Rue Valley ezt a csekély interakciós lehetőséget is megvonja a játékostól:

a kudarccal fenyegető nyomozás miatt magába zuhant Harrow néhány időhurok erejéig önműködővé válik – a játékos nem tehet mást, mint hogy a billentyűzettől elemelve a kezét hátradől, és szemléli az eseményeket.

Később a játékos visszanyeri a cselekvőképességét, de a játékra innentől jellemzővé válik egyfajta fásultság: mintha a fejlesztők elfáradtak volna, mintha az amúgy ígéretes játékvilág logikus működtetése helyett a megkezdett történetszálak minél gyorsabb elvarrására törekednének.

Ami azonban a produkciós oldalon fáradtság, az a játékmechanika szintjén a motivációvesztés és a kiábrándulttá válás folyamatának érzékeltetése. Ne feledjük, a Rue Valley nem az új esélyek, hanem a folyamatos kudarcok és a keserű monotonitás története (a belső hangunk Sziszüphoszra tett utalása is ezt erősíti: „Egyszerű. Csak görgesd tovább. Fel a hegyre. Örökké.”). Ezt a kezdetben is szűk, majd egyre korlátozottabbá váló ágenciával a játék tűpontosan képezi le. A Rue Valley mintha egy terápiás ülés dinamikáját követné, ahol a kezdeti fásultság helyét rövid időre a tettvágy, az aktivitás veszi át, ám ez a lendület többször megtörik, egy helyben topogássá válik, ami visszavezet a motivációhiányhoz. Bár ebből az ördögi körből a játék világában a kilépést szó szerint egy áttörés hozza el – Harrow egy korlátra támaszkodik, amely megadja magát, így karakterünk a mélybe zuhan –, a Rue Valley befejezése inkább annak az ígéretét villantja fel, hogy a gyógyulás apró lépésekben, fokozatosan érhető el: a Dr. Flinck-kel folytatott első terápiás üléstől eljutunk a másodikig. Mindezt játékosként nem igazán szórakoztató – sőt, néha kifejezetten dühítő – megélni, de a Rue Valley nem a könnyed kikapcsolódásról szól.

Ki a Harrow e vidéken?

A helyenként kellemetlen érzetet keltő játékmenet mellett a Rue Valley más megoldásai is azt a kérdést feszegetik, hogy hol a helye a játékosnak ebben a rendszerben. A játék nagy erénye, hogy ezt a témát – a játékos és az általa irányított karakter viszonyát – nem teszi feltűnővé, helyenként mégis bogarat ültet a játékos fülébe, megteremti annak lehetőségét, hogy elgondolkozzunk ezen. Ebből a szempontból a játék dialógusainak egyik kulcsfogalma a metafora. Nemcsak Harrow belső hangja kérdez rá egyszer, hogy a szándékunkat – nevezetesen az elhatározásunkat, hogy Dr. Flinck cipőjébe bújjunk – metaforikusan kell-e érteni, de az álomértelmezések során a pszichológusunk is emlékeztet, hogy látottakra tekintsünk metaforákként (például: „az, hogy feketével írtál feketére tökéletes metaforája egy üres gesztusnak”). De ha a játékban megtapasztaltaknak átvitt értelmet kell tulajdonítanunk, akkor ennek a láncnak a végén nem Harrow, hanem a játékos áll – pontosabban a videójátékot játszó ember. Eugene Harrow a történet elején belecsöppen egy új szituációba, de ahelyett, hogy a feladatára – a terápiás kezelésre – koncentrálna, egy nyomozás megszállottjává válik. Nem a saját múltjának feltárásával jut előrébb (az előtörténetéről nem is tudunk meg sokat), hanem a jelfejtéshez szintén rögeszmésen ragaszkodó Frank életének a rekonstruálásával. Ahogyan Harrow viszonyul Frankhez, az kísértetiesen hasonlít ahhoz, ahogy a játékos kapcsolódik Harrow-hoz.

Azt a benyomást, hogy az önmegismerés folyamata nem áll meg Harrow-nál, a játék tárgyi környezetében a tükrök is tovább erősítik. Bár a Rue Valley világában kevés az interakciós lehetőség, a tükrökkel három helyszínen (a motelszobánkban, Dr. Flinck mosdójában és a ranch nappalijában) is elbíbelődhetünk – de a piszkos tükörfelületek nem viszik közelebb a karakterünket önmaga jobb megismeréséhez. Végül a Kay-birtokon a tükör titkos átjáróként, belépési pontként lepleződik le:

a Rue Valley világában a tükrök nem segítenek megnyugtató módon a „ki vagyok én?” kérdés megválaszolásában, hanem egy új világra nyitnak kaput, ahol az önismeret a felfedezésben rejlik.

A Rue Valley nem tudhat sokat a mindenkori játékosairól, abban viszont biztos lehet, hogy egyvalami közös bennük: egy videójátékkal játszanak. Így ha önreflexióra szeretné késztetni őket, akkor jól teszi, ha felidézi a videójátékozás tevékenységét. A Rue Valley-ben ha nem is kitüntetett, de fontos helyet foglalnak el a játékok – Harrow mobiltelefonjának applikációja és egy leselejtezett játékgép az idő rövid, pár perces előremozdítását teszi lehetővé. Beszédes az az epizód is, amikor Dr. Flinck a motivációját vesztett karakterünket a lelkiállapotáról faggatva rákérdez, mi az, ami a kiüresedés ellenére megmaradt bennünk (a kérdés jelentőségére karakterünk belső hangja rögtön fel is hívja a figyelmet: „ez a valódi kérdés”). A lehetséges válaszopciók azonban nemcsak Harrow aktuális tapasztalataival, hanem a játékoséval is összecsengnek, mintha csak arra a kérdésre kéne válaszolnia, mit élvezett a játékban. Vagy még általánosabban: „miért szeret játszani?” – hiszen a válaszlehetőségek nagyobbik része olyan tevékenységeket sorol fel, amelyek a videójátékozás alapvető motivációi között is említhetők. Ilyen például a felfedezés öröme, a problémamegoldás, az új képességek elsajátítása, a tanulás a hibákból vagy éppen a nem játékos karakterek megismerése. A Rue Valley ezen a ponton rábírja a játékost, hogy egy pillanatra álljon meg, és fogalmazza meg önmaga számára, mi motiválta ennek a sokszor idegesítő és kellemetlen történetnek a kibogozásában.

A videójáték-kritika előszeretettel használja az immerzió fogalmát annak leírására, hogy mennyire magával ragadó a játékélmény. Gordon Calleja hívja fel rá a figyelmet, hogy ez a belemerülés nem korlátozódik a játék idejére, már egy játékra készülődve is megtapasztalhatjuk, és a játékot követően is elkísérhet minket. A Rue Valley egyértelműen az utóbbi típusú immerzióban jeleskedik: szinte biztos, hogy nem fogjuk élvezni a játék minden percét, de a világa még befejezés után is sokáig velünk marad.