Semmi cicó, nála van a slukker! – Kritika a Sisu: A bosszú útja című filmről

Folytatással jelentkeztek a Sisu alkotói, a Rambo-féle pusztítás híveinek legnagyobb örömére. A stáb már az első felvonásban nyilvánvalóvá tette, hogy nem a történetben rejlő furfangos csavarok, nem a karakterek összetettsége, nem is a korrajz foglalkoztatja, hanem az akció. A hős legyőzhetetlen, a fizika és a valószínűségszámítás ellenben legyőzhető. Első látásra – nézésre – a mű a hentelő szuperhős munkamódszereit bemutató akciómozik bőséges felhozatalába sorol be. A magányos főszereplő nyugodt életvitelét megakasztják valamivel, erre felmegy a pumpa, és mindenkit gondosan likvidál. De vajon rágusztálunk-e a Sisu-filmek esetében a repetára, hátha van ott egy másik fogás is, vagy elengedjük? És vajon az előállított tetemek számán túl miben különbözik ez a fajta protagonista a hasonló túlélési képességekkel bíró kengyelfutó gyalogkakukktól?

Ahogyan azt a film mindkét részében kimondják, egy legendával van dolgunk, és innen szemlélve talán értelmet nyerhet az egész mészárlásfolyam.

Nem a különleges kiképzésben részesült elitkatonát látjuk, aki harci praktikák, taktikai húzások és egyéb militáris erények bevetésével győzi le az ellenséget, hanem a teljesen kifejlődött, sőt, a nép ajkán terjedő, idővel elkerülhetetlenül túlburjánzott legendárium epizódjait. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük, már nem is szalad fel a szemöldök, amikor a főhős túlél egy repülőgép-katasztrófát, szaltót ugrik egy harckocsival, netán teherautóval száll szembe – sikeresen – egy vadászgéppel. Nem veszhet el, hiszen a legendárium epizódjainak mindegyikében győznie kell, és ezek az epizódok minden elbeszélésben más sorrendben kerülhetnek egymás után. És ahogy a filmpárosban tovább növekszik a hősies, olykor már csodával határos megmeneküléseket és győzelmeket elbeszélő epizódok száma, később már ezek időbeliségének is fel kell oldódnia a legendárium nagy egészében. Hiszen ki tudja, mikor folytatódik a jövőben a hős küldetése (már felkerült a YouTube-ra egy AI-trailer az elképzelt harmadik felvonásról). Nincs utolsó bevetés, a legendáknak nem illik nyugdíjba menniük.

Azon érdemes elmerengenünk, hogy miért pont ő, Aatami Korpi érkezik meg a legenda szerepébe. Múltjáról kapunk némi kivonatos információt: kommandós, különleges kiképzéssel, családja az orosz–finn háború alatt hal meg az ellenség kezétől, amiért tekintélyes bosszút áll, egymaga végez egy seregnyi katonával. Mindez még az első film cselekménye előtt történik. Az első mozi jelenében, 1944-ben már nem fiatal ember – erős ötvenesnek fest, tehát a legendaképződést elindító vendettasorozatkor is igencsak veterán lehetett –, egyetlen társa egy viseltes kutya, közlekedési eszköze egy ló, otthona egy sátor, tágabban az egész kietlen Lappföld, ahol arany után kutat. Talál is egy jelentékeny mennyiséget, amellyel elindul a városi bank felé. Ahogy a film elején a kopár táj hátterével, lóháton elléptet egy kopott-züllött német osztag mellett, ő maga is eléggé viseltesen, és összenéz a szintén barázdált arcú antagonistával, az a legjobb westernhagyományokat idézi. Ettől kezdve nem kétséges, hogy hová fog kifutni az események sora. A németek rájönnek, hogy arany van nála, üldözőbe veszik, az aranyat is elveszik, de végül – sejthető a vége, le sem írom.

A frissen a mozikba került második részben a németek szerepét az oroszok töltik be, a Korpi családját egykor meggyilkoló tiszt veszi üldözőbe hősünket, aki a már reménytelennek tűnő helyzetben is felülemelkedik, és… Itt már nincs arany, a legenda egyetlen célja most a családi faház gerendáinak átszállítása a Karélia orosz megszállása után megmaradt finn területre.

Ha már szóba került az arany és a western: a film elején felbúgó trombitadallam a The Extasy of Gold című Morricone-darabot idézi, de talán az sem túlzás, ha azt mondom, plagizálja a veretes westernmelódiát – a dallam, a harmóniák, a tónus több mint emlékeztető. Meghallgatva a két film soundtrackjét, a Morricone-allúziók szép gyűjteményéhez lesz szerencsénk. Persze ha utánozni akarunk, legjobb, ha a legjobbat másoljuk, de azért ez egy kissé túlzás, már-már perveszélyes mérték. A zenén túl még egy westernpárhuzam: míg az első részben a sivár, köves dombhátak, a gyér növényzet idézte meg a klasszikus vadnyugati filmek tájait – leszámítva a hőséget és a szikrázó napsütést –, a második etap a dús, zöld erdőkkel az újabb korok westernjeinek Montanájára rímel.

Mi kell ahhoz, hogy valaki legendává váljon? Elég a termetes bosszú, vagy jól jönne valamiféle pozitív cselekedet is? (A főhős megment ugyan néhány nőt a németek fogságából, és néhány ellenséges katonát megkímél, de ekkor már túl vagyunk a legenda megszületésén.) Elég a harcok közbeni hatalmas túlélési szerencse – ahogy a filmben elhangzik: a halál visszautasítása –, a gondviselés oltalma az ellenséges golyózáporban?

Vagy netán pont fordítva, a hős a legenda mivoltából kifolyólag élvezi az isteni védelmet, viselheti a sors láthatatlan golyóálló mellényét?

Mi volt előbb: a legenda vagy a legendát körbeölelő védelem? És ha egyszer már megvolt a jó cselekedet, kell-e belőle folyamatos utánpótlás, vagy legendaként ettől kezdve legitim a saját maga bányászta arany visszaszerzéséért lefolytatott hajsza? Ilyen esetben nem él-e vissza a főhős a gondviselés legendavédelmével? A hazájába betörő ellenséggel szembeszáll, de ezt minden finn katona megtette képességei szerint – ezek szerint a kiemelkedő katonai képességek emelték legendai rangra?

De talán nem is a hihetetlen tettek, és nem is a gondviselés teremti meg a legendát, hanem az a közeg, amely igényt támaszt rá. Mivel reménytelennek ítéli a helyzetét, már csak valami emberfelettiben bízhat. És az a vágy, hogy jöjjön az emberfeletti segítség, képes megteremteni magának a vágya tárgyát – akár valós csírából, mondjuk, egy bátor és ügyes, de mégiscsak hús-vér katonából, akár hiedelmekből, szellemekből, istenségekből, démonokból, akár a semmiből. Vagy önmagából, önnön vágyából teremti meg annak tárgyát. Mert ennyire erős ez az emberi igény, hogy legendái legyenek. Ahogy mindig is erős volt, amit jól illusztrál a megszámlálhatatlan szent legendája, bennük a rengeteg csoda, amelyek a szentek közreműködésével – akár életükben, akár haláluk után – bekövetkeztek. A csoda isteni beavatkozás a természet rendjének felfüggesztésére, célja az eredeti morális világrend helyreállítása, és sosem magánérdekből következik be. („A karizmák – még a rendkívüli természetűek is, mint például a csodatevés vagy a nyelveken szólás ajándéka – minden esetben a megszentelő kegyelemre vannak rendelve, és céljuk az Egyház közjava. Az Egyházat építő szeretet szolgálatában állnak” – A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2003. bek.) Tehát ha egy tucat géppisztoly sem találja el a magányos bosszúállót, az nem csoda, hanem blama – a géppisztolyosok szemszögéből legalábbis.

Aztán a reformáció elintézte a szenteket, a felvilágosodás meg a csodákat. De az igényt a legendákra jól láthatóan nem tudták elaltatni, az az elvilágiasodott kultúrákban a maga szekuláris szellemisége mentén újra és újra életre kel. Abszolút morális világrend helyett szubjektív értékrendek, netán pőre anyagi-testi érdekek mentén történik meg a csodát helyettesítő hatalmas szerencse (túlélni a túlélhetetlen veszélyeket, legyőzni a statisztikailag legyűrhetetlen ellent), az egyetemes – hogy azt ne mondjam, katolikus – közjó helyett jobb esetben egy kisebb közösség, de akár az egyén érdekében.

És eközben az érdeklődés középpontjába a modern csoda, a hihetetlenül valószínűtlen túlélés és győzelem részletekbe menő, naturalista ábrázolása kerül.

Az egykor felfelé mutató csoda jelentősége már nem érdekli az alkotókat, a sztori lefelé kutakodik, a húsban, vérben, mocsokban keresi azt, amit még felmutathat mint a legenda létének igazolását. Már nem az emberfelettiben reménykedik, hanem az ember alattiban. A föld porából gyúrt embert visszanyomja a sárba, így a legendának már az is épp elég magas cél, hogy újra emberi szintjére emelkedjen. A hős már nem szent, hanem egy bukott karakter, bár jó esetben még halványan pislákol benne a felfelé törekvés lángocskája. Lentről érkezik a megmentő, akit hagyományosan fentről várnánk. Karneváli figura, mint a bolond, a bohóc, az idegen. Titkos, különleges kiképzés, magának való, szótlan katona – mindenben a „normális” ember ellentéte. A küzdelem sem arra irányul, hogy az ember a transzcendens szférába emelkedve átistenüljön, hanem hogy vadállati létbe száműzöttségéből kitörve visszatérhessen a főemlősök trónjára. Véletlen lenne, hogy a Sisu-féle filmek leginkább a Nyugat termékei?

Talán túlzottan kontrasztos e fenti összevetés, nem mindig ennyire fekete-fehér a felhozatal. A prototípusnak is tekinthető John Rambo ártatlanokat ment meg küldetései során, tehát van valamiféle moralitás, amelynek égisze alatt kénytelen válogatás nélkül felkoncolni a statiszták hadát. Az utolsó Rambo-moziban viszont a korban előrehaladt legenda, bár kiszabadítja lányát, nem tudja megmenteni az életét (a csoda elmarad). Végül brutális bosszút áll, mind kiirtja a csapdába csalt gonoszokat (a modern csoda), miközben maga is komolyan megsebesül, és nem is tudjuk meg, életben marad-e. A kérdés nyitva marad: vajon elég legitimitást ad a legendának a puszta bosszú? „Vengence is mine” – énekelte Alice Cooper, egy protestáns lelkipásztor fia, de ami ennél fontosabb: „Enyém a bosszú” – mondta az Úr.

Persze, ha beülünk a Sisu bármelyik részére, pláne, ha minden előismeret nélkül tesszük ezt, jó eséllyel nem a fenti gondolatmenet ötlik fel bennünk.

A képsorok látványosak, a jelenetekben minden mozdulat kidolgozott, a kaszkadőrök parádésat produkálnak, a táj szuggesztív,

a robbanások mérete nincs eltúlozva, az aláfestő zene szépen támasztja meg a miliőt, a szereplők kellően marconák, és az egyes győzelmek, megmenekülések kellően hihetetlenek. Még az is felmerülhet a nézőben, hogy egy finoman megrajzolt paródiát lát, árnyaltabban satírozva, mint például A feláldozhatók. Mármint a paródia árnyaltabb, nem a sebesülések és elhalálozások ábrázolása és darabszáma.

És hogy ne maradjon elvarratlan a legelején pedzegetett szál: a küzdelem naturalizmusát a végletekig elhagyva jutunk el a Kengyelfutó gyalogkakukkhoz, ahol egy antropomorf farkas – a vadállat-ember – akar elpusztítani és elfogyasztani egy különleges madarat, aki bár madárságában a szabadság és a felemelkedés szimbolizmusát hordozhatná, röpképtelenségével mégiscsak a deszakralizált, deklasszált hőst jeleníti meg, akit csak két dolog érdekel. Jó hedonistaként minden falat ennivalóért megáll, egyébként pedig megszámlálhatatlanul rója végtelen köreit a sivatagban, de sosem érkezik meg, mert nem tartozik sehová – ahogy Aatami Korpi vagy Rambo sem. Modern hős gyerekeknek és felnőtteknek. Mindezek mellett vagy ellenére újra és újra beülünk az ilyen akciófilmekre, mert legalább tiszta helyzetet teremtenek. Egyértelmű, hogy ki a jó és ki a rossz, a végkifejletben sem kételkedünk egy percig sem. Jó érzés, hogy a filmkockákon is arra halad a világ, amerre a miénket is szívesen látnánk haladni: vesszen a rossz, győzzön a jó. Bennünk is, a mi belső csataterünkön.