„A hármas szereposztás egy áldás” – Interjú Szirtes Tamással

Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy Az Operaház Fantomja című darab 20. jubileumi előadása nagyobb sikert aratott, mint egykor maga a premier. Mi történt a darabbal? Minek köszönheti az érdeklődést ma, amikor már azt hittük, hogy mindenki látta az országban?

Az Operaház Fantomja egy különleges darab, talán elárulhatom, hogy ahol eddig bemutatták, ott hosszú évekig szerepelt a repertoáron – legyen szó angliai vagy amerikai teátrumról. Mondhatni „öreg darab”, az opera-előadások egyik gyöngyszeme, amelyre vigyázni kell. A Madách Színházban ezért minden évben újrapróbáljuk, mielőtt bemutatjuk az adott színházi évadban, és tudja, mi az érdekes? Húsz éve figyelem évadról évadra ezeket a felújítópróbákat, és mindig látok valami újat a darab szövetében, gondolatvilágában, kapcsolatrendszerében. Éppen az interjú előtti napon is ez történt. Világítópróbát kértem az előadás előtt, majd húsz év elteltével öt új világításformát találtam a darabnak, ezzel pedig megint változott az előadás, és így adtuk elő a kilencszázharmincötödik bemutatót – véleményem szerint ezen a ponton tökéletes.

Ön szereti, újból és újból meglátja benne a lehetőséget. De mi a helyzet a színészekkel és a stábbal? Hogyan képes megőrizni a társulat azt a fajta kohéziót, amelyre egy ilyen híres mű bemutatásánál szükség van, miközben az évek alatt több személyi változás történt?

Ahhoz, hogy egy előadás ilyen sokáig műsoron legyen, alapvetően két dologra van szükség. Egyrészt arra, hogy a darab képes legyen megőrizni a saját minőségét, valamint a színvonalát, és abból semmi esetre se veszítsen. Másrészt arra, hogy a nézők érdeklődése fennmaradjon. 

Az előadás színvonala pedig azon múlik, hogy az adott színház mennyi figyelmet fordít rá, mennyi időt szán a próbákra, a díszletre, a rekonstrukcióra, bizonyos díszletelemek újragyártására, a jelmezek újravarrására.

Mi pedig Az Operaház Fantomjától nem sajnálunk semmit.

A munkatársakkal kapcsolatban először is a Madách Színház működését kell megemlíteni, itt olyan darabokat játszunk, amelyek máshol önmagukban egy teljes színházat eltartanak. Nálunk ilyenből egyszerre hat szerepel a repertoáron, ezért minden előadást – köztük Az Operaház Fantomját – hármas szereposztásban játszunk. Ez egy hatalmas áldás, olykor pedig nagy teher. A próbák során, különösen az első próbák idején ez pluszfáradságot jelent a közreműködőknek, de a bemutató után áldás, és ezzel együtt záloga a biztonságos működésnek. Ugyanakkor így megtehetjük, hogy fél évvel előre kiadjuk a műsort, hiszen a hármas szereposztásnak köszönhetően biztosan műsorra tudjuk tűzni.

Egyszer sem fordult elő, hogy a három színész közül – akik, mondjuk, a főhőst játsszák – egy sem tudott játszani az adott estén?

Mi több, olyan is előfordult Az Operaház Fantomja darab történetében, hogy az ötös szereposztás ellenére sem tudtuk bemutatni adott időben az előadást, mivel egyetlen színésznek sem volt alkalmas, mert éppen más előadáson vagy forgatáson voltak, netán lebetegedtek. Ez is magyarázat az előző kérdésre, hiszen egy olyan darabot, amely folyamatosan változik, amellyel mindig történik valami, nem tud megunni a társulat. Sokszor azon kapom magam, hogy a színészek alig várják, hogy játsszák az előadást, mert izgatja őket az újítás, legyen szó technikai elemekről vagy szereposztásról.

Mi a helyzet a nézőkkel? Hogyan tudja fenntartani a nézői érdeklődést egy húszéves darab?

A titokzatos és soha meg nem fejtett katarzis által. Van egy pont, amikor a darab megtalálja a nézők szívét, akik innentől kezdve úgy fogják ajánlani az előadást a szeretteiknek, ismerőseiknek, szomszédjaiknak. Ugyanez igaz a Macskák című előadásra is, amely negyven éve van a Madách Színház műsorán.

Így már érthető, hogy mit üzent akkor, amikor egy korábbi interjúban azt nyilatkozta: „kedélyjavító színház vagyunk”.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy aki egy előadás után kilép ebből a színházból, érezze, valami történt vele. Az Operaház Fantomja számomra is kifürkészhetetlen módon ezt teszi az emberekkel, akik az előadás alatt érzelmeket nyilvánítanak: sírnak, nevetnek, megérintődnek, és még hosszan sorolhatnám. De ez elképzelhetetlen lenne Andrew Lloyd Webber zenéje nélkül, amely egy személyes szerelmi történetet tár elénk egy emberről, akinek mindenért meg kell küzdenie. 

Ezáltal hihetetlen dallamgazdagsága és zenei rétegei vannak a darabnak.

Van benne két tercett – az egyiket a temetőben éneklik, a másikat az utolsó rejtekhelyen –, amikor a három főszereplő a legbelsőbb és legszemélyesebb érzéseit adja elő hallatlan magas szenvedélyfokon. Olyan, mint a világunk, amelyben rettentő erővel törünk előre, és közben úgy érezzük, hogy tanúságot teszünk a kétségbeesett létezésről.

Érdekes, hogy milyen erős viszony fűzi a zenés darabhoz, annak ellenére, hogy köztudottan prózai rendező, rajong a magyar irodalomért, és ötvenéves rendezői karrierje során főleg prózai darabokat állított színpadra.

Hatalmas zenerajongó is vagyok. Csodálkozva figyelem karmester és énekes barátaimat. De a zenés színház valóban távolabb áll tőlem, mint a prózai darabok. Talán nem is annyira a zenei jelleg foglalkoztat egy-egy musical megalkotása közben, hiszen a zene gyakorlatilag egy elem, akár a látvány vagy a díszlet. Sokkal inkább az vonz, hogy prózai rendezőként hogyan tudom elmélyíteni a zenés produkció üzenetét.

A kezdetektől tudta, hogy Az Operaház Fantomja ekkora sikert arat, méghozzá úgy, hogy a világon elsőként maga rendezte színpadra?

Amikor ezt elhatároztam, akkor csak azt tudtam, hogy ez egy jó darab, márpedig csak jó darabot érdemes színpadra rendezni – ezt megtanultam a húszéves színházigazgatói pályám alatt.

A negyedik igazgatói periódusát tölti. Ötödjére is megpályázza az ügyvezetői posztot?

Ezt ne is kérdezze! Nagy a kísértés! Nem tudom biztosan, hogy meddig lesz hozzá egészségem és erőm. Jelen helyzetben azt tudom biztosan, hogy az elmúlt húsz év alatt sokat fejlődött a Madách Színház – igaz, nagyon jó elődtől, Kerényi Imrétől vettem át az igazgatást, aki sokat tett a teátrumért. Tehát az elmúlt húsz év eredményei, mint a zenés előadások bemutatása és az ehhez szükséges szemlélet kialakítása, kétségkívül a társulatot igazolja. És ha erre gondolok, eszembe jutnak a kollégáim, akikkel bátran belevágnék az ötödik ciklusba is.

Tehetséges igazgatóként ismeri a szakma. Tanult vezetést?

Nem tanultam vezetést, nem szereztem korábban igazgatói tapasztalatokat, én egyszerűen a gyakorlat útján sajátítottam el azokat a képességeket, amelyek szükségesek az ügyvezetéshez. Húsz éve nem volt a kezemben semmi ezen a téren, legfeljebb a saját elveim, minthogy tisztelem a kollégákat, még a heves és indulatos próbaidőszakban is. Nagy figyelmet fordítok arra, hogy jó legyen a légkör, hiszen a színház egy szenvedélyektől túlfűtött munkahely, ahol mindenki magas pulzusszámmal dolgozik, ezért fontos megőrizni a derűt és a jókedvet. Tudniillik a próbák alatt megbántják egymást az emberek, színész a színészt, színész a rendezőt, rendező a színészt.

Én viszont a hosszú évek során megtanultam, hogy minden előadás olyan lesz, amilyen a próbafolyamat volt.

Vagyis ha a próba tele volt konfliktusokkal és vitákkal, akkor az érződik az előadáson. Ha pedig a próba derűs és kreatív volt, akkor az előadás is olyan lesz. A néző persze ezeket nem tudhatja, de biztosan érzi, ezért számomra az egyik leglényegesebb szempont az igazgatói munkám során, hogy jók legyenek a próbák.

Az Operaház Fantomja marad öt, tíz, tizenöt év múlva?

Egy ilyen darabtól önként megválni könnyelműség. Miután beépült az emberek tudatába, hogy ez az előadás van, látható és még jó is, én szeretném színpadon tartani. Természetesen ez olykor nehéz feladat, ha például arról van szó, hogy le kell ülni egy kollégával és elmondani neki, hogy az évek múlása miatt már nem illik hozzá az adott szerep, vagy cserélni kell egy szeretett elemet… De amikor este nézem a darabot, akkor azt gondolom, hogy minden megérte.