A gombfoci: élet-halál kérdés – Tandori Dezső: Nagy gombfocikönyv

A futballt Magyarországon mindenki szereti. Sőt, természetesen mindenki ért is hozzá. Köztiszteletben álló játék, amelynek kiemelt szerepéhez nem férhet kétség sem. Azzal magyarázhatjuk ezt, hogy az évszázadokkal ezelőtti harci sikereinkre büszke nemzeti öntudat ebben a sokjátékos sportban látja továbbélését a vitézi erényeknek, és ezért szoktuk mondani, hogy megvertük vagy legyőztük futballellenfeleinket. Nemcsak a zöld gyepen zajló mérkőzések tartják izgalomban a közhangulatot, hanem a futballhoz kötődő másik játék, a polírozott asztalon játszható beltéri sport, a gombfoci is, amint a tavalyi magyar filmtermés egyik különös darabjából, a Lepattanóból is kiderül.

Tandori Dezső nagy rajongója volt a focinak, alaposan ismerte a magyar és a nemzetközi futballtörténetet, a helyszíneket, játékosokat, meccseket. Másrészt fiatal kora óta igen kiváló gombfocijátékos volt, a budapesti bajnokságban előkelő helyen jegyezték, s később is emlegette ezeket a sportsikereit. Nem véletlen, hogy pár éve megrendezték gombfociban az I. Tandori Dezső-emlékbajnokságot is.

Tudjuk, hogy

életének egyik legfontosabb elve volt, hogy mindennapjait – még a leghétköznapibb cselekvéseket is – művészetként élje meg.

A nagy gombfocitudás és a művészeti szemlélet találkozásából pedig már egyértelműen kirajzolódik, hogy rengeteg szépprózai alkotása között olyat is találunk, amelyet a gombfociról írt.

Sokunk fontos gyermekkori élménye volt a Nagy gombfocikönyv, amely 1980-ban látott napvilágot. Akkori legfontosabb hobbimat, a gombfocit emelte irodalmi rangra, s ezután az otthon barátokkal lejátszott mérkőzések fénye, értéke is jelentősen megnőtt. Nagyon örültem ezért a könyvnek, amikor megkaptam, rögtön olvasni kezdtem, s elég hamar beszippantott nemcsak a téma okán, de azon különös elbeszélői hang miatt is, amelyet akkor még nem ismertem, de amely közvetlenségével, a játék minden hőfokát átélő izgalmával és lelkesedésével magával ragadott. Mindehhez többletként adódott, hogy már az első oldalakon kiderült, olyan ember írja a regényt, aki maga is aktívan űzi a gombfocit, a játéknak olyan technikai, csak a gyakorlatból tudható részleteit veszi bele a történetbe, amelyeket csak az ismerhet, aki maga is vette már elő dobozából a tizenegy játékost. Hozzá kell tennem, hogy a központi cselekményt, a nagy gombfocitornát körülvevő furcsa szereplőket, a madarakat és a medvéket nehezen tudtam értelmezni, inkább csak érdekes, picit zavaró bohóságnak tekintettem, igaz persze, hogy a jellemábrázolások miatt egyik-másik medvét igen megkedveltem.

A Tandori-könyv újító, forradalmi témaválasztását ma is kiválónak tartom. Immár jobban értem mindazokat az irodalmi módszereket, amelyeket a szerző ebbe a könyvbe beépített. Ezek közül több egész regényirodalmunk fejlődését, továbblépését segíthetné ma is.

Az első és talán legfontosabb ezek közül, hogy hiteles módon kerüljön elő a megformálásban az élet mint művészeti megélés lehetősége, azaz a „mindenki művész és mindenki élheti művészetként saját életét” alapelv megnyilvánulása. A szerző ezt úgy éri el, hogy a könyvben szereplő angol bajnokság (kiegészítve a Vízivárosi FC csapatával) összes mérkőzését lejátszotta. Nem fikcionált alkotásról van tehát szó, amelyben a téma pusztán egy gondolati kiindulópontja a cselekménynek, hanem egy kilenc hónapon keresztül (1978. augusztus – 1979. május) tartó életprogramról, amelyben az összes gombfocimeccset a meghatározott időben le kellett játszani. Ez nemcsak a regénybeli cselekmény és megírási idő egyezőségéből derül ki, hanem kisebb megjegyzésekből is a hétvégi egyéb elfoglaltságokról, étkezésekről, ünnepekről.

Manapság éppen Szoboszlai liverpooli kiváló szereplése miatt talán többen követik a Premier League őszi és tavaszi idényét, és tudják, milyen nagy mennyiségű meccset jelent ez, látjuk hát, hogy a szerzői feladatvállalás nem volt kicsi, szerencsére végül sikerült teljesíteni. Az is igaz, hogy közben, az oda-vissza vágós bajnokság lejátszásának felénél a narrátor felveti, hogy le kéne játszani az angol liga meccseit is. Ám viszonylag hamar belátja, hogy ehhez nincs elég ideje és energiája, ezért erről a tervről letesz, és csak a bajnokság meccseit játssza végig.

Nagy kérdés, hogy kinek szól a Nagy gombfocikönyv? Gyerekeknek vagy inkább felnőtteknek, akik jobban eligazodnak a tabellák, gólarányok, igazolások, edzők világában, mert ilyesmikről is bőven szó esik a regényben, esélylatolgatásokról, átigazolásokról, s noha akkoriban még nem kerültek szóba olyan összegek, mint manapság, azért nem volt mindegy, hogy melyik játékos melyik csapatban játszik. Ahogy az sem, melyik csapatnak ki az edzője. Ezen a ponton lépteti be a fikció terébe a regényt a szerző, ugyanis az angol első osztály csapatai felét az angol „igazi” edzők irányítják, a másik felét viszont a vízivárosi medvék és két madár.

A medvék és madarak ugyanúgy életre kelnek, beszélnek, terveznek, izgulnak, mint az emberi edzők,

s innentől elkezdődik egy nagy játék, amelyben éppen a játékmackók lesznek valóságosak saját gondolatokkal, jellemekkel és nyelvvel. A cselekmény immár nemcsak a gombfociasztalon történik, hanem az azt körülvevő lakásban és egyben a szerző fantáziájában. Bárki megérkezhet, akár a híres brazil futballista, Pelé is, hogy a maga természetes módján belépjen a szereplők közé, elszürcsöljön egy limonádét, értékelje a meccseket vagy a csapatokat, de ugyanígy beugranak a korszak híres futballistái, Beckenbauer és Cruijff is.

A regény alcíme: A Liverpool a Vízivárosban!, mert éppen az angol sztárcsapat Budapestre látogatása jelenti a legnagyobb szenzációt a cselekményben. A képzelet segítségével közvetlen kapcsolat alakul ki az angol sztárcsapat játékosaival, hiszen a gombok egy pillanat alatt valódi játékosok lesznek, nyilatkoznak, terveznek vagy éppen szomorkodnak, ha úgy adódik. A valóság – minden mérkőzés lejátszása – és a képzeletvilág teljes összeolvadása valósul meg a regény végére, nagyjából úgy, ahogy ez a gyerekek fejében lejátszódhat a kiskamaszkorban.

Ám nem mondhatjuk azt, hogy teljes mértékben ifjúsági vagy gyerekregény lenne a könyv, mert a kezdő időpont, 1978 augusztusa a focikedvelők emlékezetében felidézi az 1978-as argentin világbajnokságot, amely ugyan nem explicit módon, de nyilvánvalóan erős motiváció volt e könyv megszületésére, amint a könyv két folytatása is a következő vb-k után jelent meg. Ez a futball-vb két szempontból is kivételes volt a focitörténetben. Egyrészt magyar vonatkozásában, mivel ekkor volt utoljára esélye a magyar csapatnak, hogy érdemben részt vegyen egy világbajnokságon. A nyitómérkőzést a hazai, argentin válogatottal játszottuk, vezettünk is, de végül veszítettünk, sőt, a két legjobb játékosunkat is kiállították, s ezért az esélyünk a továbbjutásra már ezen az első meccsen elszállt. Nemzetközi vonatkozásban pedig az érdemel említést, hogy ezen a vb-n a házigazdák úgy szervezték a meccseket, illetve esetlegesen befolyásolták a játékvezetői működést, hogy az argentinok végső győzelmének jogosságát (igazságosságát) többen kétségbe vonták. A FIFA ezután a vb után megváltoztatta a lebonyolítási szabályokat.

Tandori könyvének lapjain mindkét vonatkozás felfedezhető. Egyrészt a korábbi magyar válogatott játékosok, például az aranycsapat tagjai közül többen megjelennek szereplőként a regényben. Másrészt a bajnokság vége felé van egy meccs, amelyet az egyik csapat 8–0-ra nyer meg (Leeds–Ipswich 8–0), s ekkor a narrátorban, a meccsek lejátszójában felmerül, hogy vajon tudott-e pártatlanul játszani. Nem vádolják-e meg, például a medvék és madarak, hogy elcsalta a meccset? Sőt, ezen túl az is, hogy vajon igazságos-e, hogy egyedül játssza végig a bajnokságot, nem fordulhat elő valami kihagyás, fáradás, amely az egyik csapatot hátrányba hozza? Ezek a gondolatok talán a gyerekek fejében kevésbé merülnek fel.

A könyvben a narrátor beszédét végigkíséri a bajnokság eredményeit közreadó Medvesport című lap cikkeinek sora (ezt is végig maga Tandori gépelte), ezzel valósul meg a meccsek több nézőpontú bemutatása. Ezt az írástechnikai megoldást akár felfoghatjuk a 20. század végi, szinte kötelező narrációs újításnak is, a cselekmény több szálon futó és több szempontú bemutatásának. A szerző önmagát Minyutti felügyelőnek nevezi a műben, ezzel távolítva el magától a történetet, de ezzel együtt a főszereplő minden gondolatát, lelki rezdülését is beleírja a szövegbe.

A könyvben Szemethy Imre vicces, furcsa, néhol kicsit groteszk illusztrációit nézegethetjük. Ezek a képek, amint a regény szövege, a valóság és a képzelet furcsa együttállását mutatják, megerősítvén az olvasót abban, hogy a játék minden formáját fedezze fel a könyvben.

A Nagy gombfocikönyv a futball és a gombfoci iránt érdeklődőknek ma is izgalmas és érdekes olvasmány, és hozzátehetjük, hogy mind a gyerekek, mind a felnőttek megtalálhatják benne a számukra fontos vonatkozásokat. 45 éve alatt egyáltalán nem öregedett ki a mezőnyből, sőt ugyanolyan jó formában van, mint egykor.