(Ne) Légy óvatos! – Kritika Sándor Iván Tiltott terület című regényéről

Sándor Ivánnak saját bevallása szerint van egy vesszőparipája – Bach fúgája. Ahogyan A korszak tekintete című, válogatott és új esszéket tartalmazó könyvének utószavában fogalmaz, az újabb folyamatokat próbálja megközelíteni „a jelenségek együttállása és – fúgaszerű – ismétlődéseik” révén. Az utóbbi években megjelent regényei különösképp észrevehetően tükrözik ezt a szemléletmódot: a visszatérő és ismétlődő elemek, valamint ezek variációi nemcsak az egyes történeteken, de az egyes köteteken is átívelnek. A korszak tekintetének borítója a legújabb, Tiltott terület című könyvben kap „mellékszerepet”, a becketti párbeszédek már sokadik alkalommal ékelődnek be Sándor történeteinek menetébe, és mind a rendhagyó prózaforma, mind pedig az amögött rejlő gondolatiság ismerős már az olvasó számára. A hetedik nap, az Amit a szél susog és a Szakadékjátszma akár egy sorozat részei is lehetnének, amelynek legújabb „epizódja” a Tiltott terület lett. De működik-e sokadik alkalommal is a variációkra, visszatérő, ismerős elemekre alapozó regényvilág? És ami még fontosabb: sikerül-e az újabb történet által megmenteni valamit a feledéstől, sikerül-e megérteni valamit a megérthetetlenségből, a megmagyarázhatatlanságból?

Ez utóbbi kérdésfeltevés Sándor Iván egy korábbi írására reflektál, amely akár az író ars poeticájának is megfeleltethető. A Szivárványbalesetben megjelent rövid novellájában (Z. álma) Z. hangot hallott: „kutasd a megmagyarázhatatlant, gyűjtsd az észrevehetetlent, dolgozz azon, hogy miképpen mentheted meg a feledéstől”. A hang hatására Z. mindent megtesz, amit tud, ám az idő továbbra is megérthetetlenségben és megmagyarázhatatlanságban telik. Nincs ez másképp az író legújabb regényében, a Tiltott területben sem, amelynek három (és fél) főszereplője három különböző szemszögből közelíti meg a megérthetetlent (mint ahogyan a „sorozat” korábbi részeiben is párhuzamosan ismerhettük meg több szereplő különböző életútját).

A tényleges szereplők mellett pedig egy passzív „szereplővel” is gazdagodik a történet, ugyanis az események színteréül választott Napfény Panzió – korábbi nevén Rózsa Villa – ugyanolyan fontos eleme a regénynek, akárcsak az egyes szám első személyben megnyilvánuló, névtelen szereplők.

A fiatal helytörténész szakdolgozata témájának választotta a Tófalva nevű településen található panziót, pontosabban a Rózsa Villát, így kutatni és írni érkezett; a művészettörténész visszatérő vendégként van jelen a panzióban, hogy a legújabb tanulmányát a klasszikus festményekről nyugalomban írhassa meg; míg a haditudósító, aki az orosz–ukrán frontról érkezett, arról akar írni egy ideális környezetben, hogy „mi az események indítéka, hol kezdődött, miért kezdődött, mi lesz a vége, lehet-e vége”.

Sándor Iván korábbi regényei valóban a feledés ellen íródtak, évtizedeket, évszázadokat megelőző eseményeket örökítettek meg, miközben a világ aktuális eseményeire is reflektáltak. A Tiltott terület azonban egy ténylegesen „mai nap” játszódó regény. A helytörténésznek egy villa történelmét kell felfedeznie, továbbírnia, és el kell fogadnia annak értelmetlen pusztulását (ténylegesen tiltott területté válását, miután az épületet lebontják), miközben bekerül a hivatali eljárások útvesztőjébe, és rádöbben, hogy „más a tananyag, és más az élet”. A művészettörténész klasszikus festményeken keresztül próbálja megérteni és megértetni, hogy „a verbális eszközök nem feltétlenül a leghitelesebb kifejezői a lélekhullámzásoknak, az érzéskavargásoknak”, valamint hogy a nyelv elveszítette az értékeit. A haditudósító történetszála pedig a legaktuálisabb: az orosz–ukrán frontról visszatérve sem az átélt eseményektől, sem egy halott kisfiú nyitott szemétől nem tud szabadulni, miközben a háború miértjeit próbálja megérteni. A személyes tapasztalatok révén kibontakozik három aktuális probléma, de Sándor a történetbe belecsempészi a tanári pályát, a könyvkiadás jelenlegi helyzetét, és a háború kapcsán sem marad az általánosságok síkján: olyan kérdés is elhangzik, hogy „maguk mért barátkoznak még mindig a szörnnyel?”, és olyan párbeszédek is helyet kapnak a történetben, amelyek elfogultságot mellőzve képesek ábrázolni az egyik és a másik fél észjárását is.

Ungváry Rudolf Balatoni nyaraló című könyve is az olvasó eszébe juthat, ahogyan a Rózsa Villa története kibontakozik, ám míg Ungvárynak a második fejezet elején arra kellett kérnie olvasóit, hogy ne hagyják abba az olvasást, „akármilyen unalmasnak tűnik történetünk kezdete”, addig Sándor Ivánnak ilyet kérnie sem kell.

A mindössze százötven oldalas regény nem tud unalmassá válni, ami nemcsak a sűrített történetvezetésből következik, hanem a különleges „módszerből” is, amellyel immár sokadik alkalommal dolgozik az író.

A Szakadékjátszmában fogalmazta meg pontosan, hogy mi is az a módszer, amelyet nemcsak regényének főszereplője, de ő maga is alkalmaz: „nem tett ki írásjeleket a bekezdések végére, nem kezdte nagybetűvel az új bekezdéseket, úgy érezte, így folyamatos, amit gondol, minden együtt áll, az emlékek, amiket leír, az érzései, miközben leírja, a várható ismeretlen, ami a szavakban rejtőzik”. A folyamatosság érzetét erősíti az is, hogy térköznyi szünetek ugyan vannak, de új fejezetek nincsenek, és az egymást követő történetszálak mindig egyes szám első személyben folytatódnak. Ez kezdetben azt is megnehezíti, hogy megkülönböztessük, ki is éppen az elbeszélő, mennyi szereplője is van a regénynek. A „kóborló” írásjelek ugyancsak megnehezítik az olvasó dolgát, ugyanis találkozhat velük a szövegben, de nem mindig ott, ahol természetesnek érezné. A nehézségek ellenére azonban a módszer működik, és jól illusztrálja azt, ahogyan az emberek a valóságban gondolkodnak: véget nem érő gondolatokkal, le nem vitt hangsúlyokkal, elkalandozásokkal. Sándor a megérthetetlenség kifejezését is tovább fokozza (szintén sokadik alkalommal) a becketti párbeszédekkel, amelyek látszólag elkezdődnek, és haladnak valamerre, de valójában semmilyen érvényes választ nem eredményeznek a kérdések, feleletek: „akkor kellett volna észbe kapnom / nem értem / hogy mi ez az egész / szereted a resztelt májat? / hülyéskedsz?” Különösen jó párbeszédeket folytat a művészettörténész és a barátja, a kiadó szerkesztője (a fél szereplő, aki néhány oldalon kap hangot).

A regényben ugyanakkor helyet kaptak „vendégszövegek” is, ahol a módszer néhány mondat erejéig felfüggesztésre kerül, mint például a Rózsa Villa tizenöt éves Rózsájának naplójából vett részletek esetében, ahol a gyermeki, egyszerűsített hangnem, a rövid mondatok dominálnak; Tolsztoj háborúról írt mondatainak idézésekor; Török Sándor Auschwitz-jegyzőkönyvhöz kapcsolódó beszámolójának beillesztésekor. Központi szerepet játszanak a művészettörténész által vizsgált „vendégképek” is, Goya, de Chirico, Ország Lili, Pieter Bruegel, Albrecht Dürer alkotásairól érvényes, nem a felszínt kapargató leírások mélyítik tovább a történetet. (Kár, hogy a könyv borítóján szereplő Donáth Péter-alkotás nem kapott külön elemzést.) Ugyanilyen jól működik a Tomorrow Belongs to Me című film megidézése vagy A varázsfuvola (Bergman) megemlítése, amelynek egyik legrendhagyóbb epizódja a kötet végén egy tényleges jelenetben is megelevenedik: egy lány egy színházi darab gyakorlását figyeli, és arcán különböző érzelmek jelennek meg.

A Tiltott területet olvasva érvényesnek tűnik Esterházy meglátása, miszerint „az irodalom léte nem más, mint a technikája”. Ám Sándor nemcsak egy technikát/módszert alkalmaz, hanem a rövid, sűrített mondatai révén a feledés ellen is harcol: Rózsa naplója a zsidó sorsot örökíti meg, amely számára családjával együtt 1944-ben ért véget, de a szomszéd ház kapcsán a későbbi államosítás problémája is a történet része lesz, ahogyan az orosz–ukrán háborúról írt oldalak – fikciós jellegük ellenére is – egyfajta kordokumentumnak tekinthetők. Ugyanakkor éppen ez a mindent megörökíteni szándékozó sűrítés válik hátránnyá a regény végéhez közeledve. Egyedül a tényfeltáróként is emlegetett haditudósító története ér véget időben, a történész és a művészettörténész kezét még nem engedheti el az olvasó a Napfény Panzióból való távozás után. A szakdolgozatát író hallgató egy kevésbé életszerű fordulatot követően kap egy levelet, amely nem neki szól, hanem az utána érkező vendégnek, akit a tanárként dolgozó párja telefonon nem tudott elérni, ezért levélben írta meg neki, hogy az óravázlat írása közben rájött, „menekülni kell innen”, de ugyanígy a hallgató túlnyújtott történetébe kerül még bele egy színdarab elpróbálása (amely megidézi a korábban említett Bergman-filmet is). A művészettörténész pedig díjat nyer egy korábbi, a menekülést taglaló írásáért, és ennek okán ez a téma is beékelődik az egyébként is sűrű történetbe – fontos és visszatérő témáról van szó, mégis valamelyest „kilóg” az addig feszes történetvezetésből.

Ami pedig a regény elején még üdítően hatott, tehát hogy minden mindennel összefügg, a történetek, események, tárgyak mind találkoznak egy bizonyos ponton, mind különböző variációkban jelennek meg, az az utolsó oldalakhoz eljutva szintén életszerűtlenné válik.

Ennek ellenére sem lehet azonban elvitatni Sándor Ivántól, hogy a megalkotott módszere, és a mögötte rejlő tudatosság valóban igen kivételes történeteket eredményez.

Többször visszatér Sándor regényeiben a „Légy óvatos!” intés is – néhol jótanácsként, néhol figyelmeztetésként. Elsősorban most a haditudósítónak és a fiatal történésznek kell óvatosnak lennie, előbbinek értelemszerűen a veszélyes körülmények miatt, ám utóbbinak leginkább azért, mert fiatalsága révén még mer kérdéseket feltenni. Az adjunktusa is arra biztatja kezdetben a szakdolgozatát készítő diákot, hogy gyűjtse az adatokat, nincs tiltott terület, minden érdekes lehet, később már óvatosságra inti, mert „vannak visszatartandó” információk, mígnem végül a dolgozat elkészülte után kihagyásra javasol bizonyos lényegi részeket. A regény legjobb döntése kétségkívül az, hogy a történész a figyelmeztetés ellenére sem hagy ki semmit a dolgozatából, ezzel reményt adva, hogy az a generáció, amelyet ő képvisel, mégiscsak elérhet valamit, ha nem hajlandó felejteni, és nem hajlandó óvatosnak lenni. Ezzel a döntésével felülírja a korábban Tófalván lévő iskola igazgatójának szavait (téves meglátását), miszerint „nem kell a fiatalokat terhelni a múlttal, bízzuk a szüleikre, mindenki annyit mond el, amennyit jónak tart”.

Meglehet, hogy a tiltott területek nagyon is létező „helyszínek”, ám a sokéves irodalmi törekvések arra, hogy ezek a területek engedélyezetté váljanak, éppen az utóbbi években kezdenek igazán eredményessé válni – a regények világában legalábbis mindenképpen. A személyes múlt, a generációkkal korábbi események el nem feledése, megismerése, a transzgenerációs hatások előtérbe kerülése számos regény alapjául szolgál (néhány közelmúltban megjelent példa erre Légrádi Gergely Alkalomadtán, Márton László A kárpótlás vagy Molnár T. Eszter Hidegkút című könyve). Sándor Iván írásainak ereje a személyes és egyetemes múlt egyidejű megidézésében, variálásában rejlik, valamint abban, hogy mindig releváns eseményeket, kérdéseket igyekszik megmenteni a feledéstől az utókor számára, mert „a történelem eseményei egyidejűek, nincs múlt, nincs jelen, jövő sincs, csak új és új körülmények közötti ismétlődés”.