Az író elhatárolódik elbeszélőjétől. Jegyzetben emeli ki, hogy a könyvben szereplő „minden karakter kitalált személy”, miként a történetben előforduló intézmények, alakulatok sem léteznek. Minden hasonlóság a véletlen műve. Fikció. Csak a megjelenített háború és a halál elrettentően valódi.
„Egyszer egy kritikus azt mondta a könyvemről, hogy nem tudom ábrázolni az erőszakot. […] A feleségem kiszedte a revolveremből a töltényeket. […] Mert arról fantáziáltam, hogy megyek, és ábrázolom neki az erőszakot” – meséli terápiás csoporttársának Maros, a haditudósító, aki – miután megjárta az ukrajnai harctereket – poszttraumás stressz-szindróma miatt jelentkezik gyógykezelésre.
A narratíva is ebből az alaphelyzetből szerveződik regénnyé: az elbeszélő megismeri bajtársainak, majd betegtársainak kórtörténeteit, amelyekből szabályos novellákat vagy rövidtörténeteket ír. A kettő tipográfiailag is elkülönül egymástól a regényszövetben: a kurzivált kerettörténetet szakítják meg az antikva betűvel írt betétszövegek. Ez utóbbiaknak az elbeszélő sokszor csak hallgatója, tanúja, máskor szereplője is. Egyszerre szemléli külső perspektívából, elemzi távolságtartással, s ugyanakkor belül is van a történeten. A kerettörténetben egyes szám első személyben beszél, a rövidtörténetek narrátora kívülálló, harmadik személyű.
Noha az író nem azonos sem az elbeszélőjével, sem a főhősével, némi hasonlóság felfedezhető beszédmódjukban. Az én-elbeszélő is inkább publicista, mintsem szépíró. Mintha csak tudósítana a kialakult helyzetekről: nem törekszik szuggesztív megjelenítésre, kifejtésre, leírásra. S valóban, az erőszakról szóló részekben sokszor csak sablonokat mozgat, amire akad példa az elbeszélésekben is. A Hosszú az út hazáig című novellában a rettenetet annyival érzékelteti az elbeszélő, hogy közli, „sikoltoznak” a bántalmazott nők. Az eltűnt gyerekük holttestét kereső idős házaspárról szóló történetből (Az ember is hús) meg annyit tudunk meg, hogy a faluban „iszonyatos nagy mészárlás volt”. S mint a banális történetekben lenni szokott: a szülők menekülnek, a fiú másnap mégis „visszaindult, hogy mentse a házból az értékeket”. (Az író – nem árt még egyszer hangsúlyozni – nem azonos hőseivel; Jászberényi sem azonos a haditudósító és a leminősítő véleményért pisztollyal elégtételt venni kész Marossal. A kritikusnak ebből kifolyólag nincs mitől tartania. Gondolom.)
A Jászberényi-szöveg rendszerint akkor válik igazán izgalmassá, feszültté és magával ragadóvá, amikor abszurdba fordul, vagy groteszkbe megy át.
Ez volt a helyzet az író korábbi, A varjúkirály című kisregényével is, amelyben egy szélsőségesen durva traumatörténet fut párhuzamosan a főhős lelkében megképződött irracionálissal. A primer történet a migránsválságot tematizálja, ám aktualitása ellenére is a másik, a látomásokból és babonás képzetekből szerveződő szekunder elbeszélői szál jelenti az irodalmilag értékelhetőt, a valódi regényt.
Az elbeszélő megnevezi a történések helyszíneit, amelyek a 21. század válságövezetei: a megjelenített események Ukrajnában, Egyiptomban, Magyarországon játszódnak. Az ott történt harci cselekményekről, ostromokról, lakossági exodusokról a médiából már vannak ismereteink, jobbára azonosítani is tudjuk, mely valós eseményekről lehet szó. Ezért kissé groteszkként hat a szerzői jegyzet véletlenszerűségre apelláló eljárása, bár elhisszük neki, hogy ezek az események valószínűleg így sohasem estek meg, noha bárhol megtörténhettek, és valószínűleg meg is történtek. Mi több, a szanatóriumban időző és betegtársaival diskuráló Maros is reflektál ezekre a konkrétumokra: „Ukrajna jut eszembe. Meggyújtom a cigarettámat, és azon tűnődöm, hogy Robertnek valószínűleg igaza van. Nincs visszatérés. Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg. Azoknak sem lesz részük normális életben, akik egyébként életben maradnak.”
Valamennyi betétnovella mottója egy-egy kortárs vagy aktuális zenei szerzemény címét jelöli, amivel nemcsak az alaphangnemet határozza meg az elbeszélő, hanem magukat a szövegeket is a popkultúra, a rock, a heavy metal, illetve más alternatív zenei irányzatok vonzáskörébe helyezi.
Keresésre késztet, hiszen nincs mindenki azonnal képben, milyen műről van szó a kiemelésben, s az milyen asszociációkat nyit a megformált történet irányába. A Maros által terápiás házi feladatként megírt első, Vár a család című novella utalása Nick Cave O Children című zenéjére mutat, ami többek között a Harry Potter-sorozat hetedik darabjához vezet bennünket; teljes címe: Harry Potter és a Halál Ereklyéi. Csak a történet lezárása, csattanója révén válik nyilvánvalóvá az összefüggés. Addig feltétlenül elhisszük, miként Maros is Petyának, az ukrán mesterlövésznek, hogy csodálatos családja van, gyerekei és a felesége rendületlenül várják haza. Fel sem merül bennünk, hogy fotóikon, amelyeket bajtársainak mutogat, már halott emberek láthatók. Utólag világosodik meg előttünk szavainak valódi értelme is. Marossal diskurálva kifejti: „A végén együtt leszünk úgyis […]. Biztosan együtt leszünk. De nem most. Meg kell még ölnöm néhány oroszt.” Ezek a szavak mutatják azt is, hogy Petya valójában nem őrült, csak halálosan elszánt.
Ha az erőszak ábrázolása hagy is kivetnivalót, a félelem megjelenítése rendkívül szuggesztívnek mondható Jászberényi novellisztikájában. Többször visszatérő mozzanata az elbeszéléseknek az éjszaka árnyai közt üvöltő szanatóriumi beteg, a rémálmokkal küszködő vagy az álmában zokogó harcedzett katona képe. Maros az ukrán fronton kiállt háromórás tüzérségi tüzet követően egy éles durranás hatására is rohamot kap.
Vannak olyan részei az elbeszélésnek, legyen szó akár Maros magántörténetéről, akár a tárcaíró szövegeiről, amelyekben szinte tapintható a félelem.
A kerettörténet Sínai-félszigeten játszódó epizódja, amikor a szenvedélyfüggőség lejtőjén lefelé indult Maros úgy próbál visszatérni, megszabadulni az ital és a drog rabságából, hogy beduinok (egy apa és a fia) vezetésével a sivatagban tesz gyalogtúrát. Feszültséget teremt az elbeszélésben, hogy a babonás hitben rettegő apa folyamatosan imádkozik, és különböző szertartásokat végez, hogy elhárítsa a gonoszt. Meggyőződése, hogy a sivatagnak vannak olyan elátkozott – gyilkosságok, szörnyű mészárlások megjelölte – helyei, ahol az ördög megszállhatja az embert. A befogadónak és a narrátornak is végig az a sejtése, hogy az öreg tőle, azaz Marostól retteg. Csak később, egy véletlenül olvasott, terroristákról szóló újságcikkből derül ki, hogy az apa saját, szótlan és visszahúzódó gyermekében látta meg a növekvő gonosz erőt.
Igazságtalanul járnánk el ugyanakkor, ha nem emelnénk ki, hogy az erőszak megjelenítésének is vannak nagyon erős szöveghelyei a kötetben. Ilyen például a Farkasok között című novella. Különlegessége, hogy cselekményének színtere ezúttal nem valamely háborús övezet, hanem a vidéki Magyarország, ahol egy részeges szomszéd képviseli a világgyűlölő erőszakot. Miatta Maros gyereke a szükségesnél hamarabb tanúja lesz az emberi kegyetlenségnek, s rá kell jönnie, hogy az ölés része a világnak. Maros, hogy mégis oldja valahogy az élmény rettenetét, a farkasok közé állt kutya – Jack Londontól vett – történetét vetíti rá az esetre. Az elbeszélés feszültségét az növeli, hogy a gyermek bármelyik pillanatban rájöhet a barátként kezelt szerencsétlen kutya eltűnésének valódi okára. A cím nagyon hatásos metaforikus tartalmat hordoz.
A kisfiú úgy gondolhatja, hogy kedvenc négylábúja ott cirkál már valahol erdei társai között, miközben még nem tudja, hogy maga is „ordasok” között kénytelen élni az életét.
Amikor az Angyal című történet elénk kerül a regényszövetben, a kerettörténetből már ismerjük főhősét, Antont, aki Maros szobatársa a szanatóriumban, s éjjelente, amikor más betegek (mint Maros is) rémálmoktól üvöltenek, csendben ücsörögve egy fekete szárnyú angyalt vizionál. Miként a róla szóló novellából megtudjuk, Anton sorkatonaként került – meggyőződése ellenére – a frontra, ahol többször is egyedüli túlélője lesz rajtaütéseknek, miközben mindig ugyanaz a jelenése támad. Abbadon, a pusztító angyal jelenik meg előtte, hogy figyelmeztesse mások halálára. Amíg a harctéren valamilyen szinten érthető, logikus és akár figyelmeztetésként is felfogható a halálangyal jelenléte, addig a szanatóriumban rettenetet kelt. Vajon kinek a halálát jelzi Anton szobájában?
A már említett, Az ember is hús című novella a reménytelenségről szól, a Mars mentőakció a háborús vérzivatarban is megnyilatkozó emberiességet mutatja meg. A szétbombázott városban egy fiatal anyuka igyekszik a Központi Gyermekkórházba, mert nem tudja szoptatni négyhetes gyermekét. Az elébe tornyosuló akadályok (a légiveszély, az éjszaka félelmei, a táp- és gyógyszerhiány, a távolság) leküzdése közben a Mentőexpedíció (Ridley Scott, 2015) című film Matt Damon alakította főhősének szavai járnak a fejében: „Egyszerre csak egy problémát…” Végül harckocsis katonák sietnek a segítségére. Az író, úgy tűnik, két film, a már említett Mentőexpedíció és a 2000-ben napvilágot látott Mars-mentőakció (Brian de Palma) meséjével kontextualizálta a történetet.
Gyakori szervezője a Jászberényi-elbeszélésnek egyfajta pszichedelikus állapot, amelybe a szereplők akut stressz (Maros is ebben szenved), illetve stimulálószerek hatására kerülnek (például: Bad Trip). Vannak egyszerű, néha nem túl szellemes poénra kihegyezett novellái. Ilyen a simlis volt feleségen bosszút álló férj (nem mondja el, hogy HIV-pozitív) története (Az igazi szerelem vár) vagy a kissé túlírt Kegyelem című elbeszélés, amely egy megtért, jó útra vágyó volt bűnöző esetét beszéli el, amikor kényszerhelyzetben a véletlen – vagy ahogy ő hiszi, az isteni kegyelem – siet a segítségére. Paradox hatása az elbeszélésnek, hogy végül az olvasó nem a rend őreinek, hanem a volt fegyencnek „szurkol”, hogy ne bukjon le.
1999-ben, az egykori Jugoszlávia bombázásának idején egy katonai repülőtér közelségének köszönhetően 172 becsapódást volt „szerencsénk” átélni. A legszörnyűbb az a hat kazettás bomba volt, amely a házunktól mindössze két-háromszáz méterre esett le. Hiába mondtam magamnak, ami regényben is elhangzik, hogy „annak a lövedéknek a hangját, ami megöl, úgysem hallod”, nem segített. Persze, az idő múlásával elhalványult a rettegésélmény. De a félelem nyomán már nem leszel többé ugyanaz. Sokáig összerezzentünk az utasszállító repülőgépek hangjára is. Egyszer álmomból a saját hasam korgására riadtam föl. Ezeket az élményeket idézte fel bennem, amikor a főszereplő, Maros akut stressz-szindrómájának részleteibe avatott be az elbeszélő…
A Mindenki másképp gyászol fedőlapján egy kincugiszobor látható – a törött kerámia arannyal összeillesztésének japán művészetéről van szó. A kerettörténet terápiás orvosnője használja a kifejezést módszerük megnevezésére.
A széttört személyiséget is valamiképp össze lehet ragasztani, csak minden darabját meg kell találni hozzá. Persze meglátszanak a forrasztások, még ha arannyal vannak is kitöltve.
Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol
Kalligram, Budapest, 2023