Körbeért valami – Interjú Tóth Anna Eszter festőművésszel a Silver Lining című kiállítása kapcsán

Ahhoz, hogy a mostani kiállításodat egy művészi folyamat részeként értékelhessük, érdemes visszamenni a kezdetekhez. Az egymásra halmozott ruhakupacok a művészeted jól felismerhető vonulatát jelzik már tíz éve. Honnan ered ez a téma?

2015–16-ban elkezdett egyre inkább érdekelni, hogy a síkból hogyan tudok kilépni a térbe. Hogyan kerülhet installatív szituációba a kép, picit elveszítve a képiségét, a rögzítettségét. Tulajdonképpen most is ez az, ami leginkább foglalkoztat. Inspiráltak szobrok (például Robert Morris filcmunkái, Roni Horn üvegszobrai, vagy Tracey Emin „ágya”), a ready made-ek, illetve talált tárgyak gondolatisága is: az a felismerés, hogy sokszor viselkednek úgy a hétköznapi tárgyaink, mintha műalkotások lennének.

Egyszer, amikor otthon voltam az anyukámnál, rácsodálkoztam a földön heverő mosásra váró ruhakupacaira. Anya úgy mos, hogy különválogatja a ruhákat színek szerint: például sárgák, narancssárgák, kékes-zöldes ruhák vagy a fehérek árnyalatai képeznek halmokat. Úgy tekintettem ezekre a ruhakupacokra, mintha monokróm térkollázsok lettek volna. Magukban hordoztak mindent, ami akkoriban a talált tárgyakban érdekelt: emberi tevékenység által jöttek létre, hordoztak valamiféle szándékosságot vagy rendszert, ugyanakkor rendezetlenséget is, ahogy egymásra omlottak, volt abban valami véletlen spontaneitás. Az ottfelejtettségében ez a néhány ruhakupac olyan volt, mintha valami furcsa mellékterméke lett volna az emberi létezésünknek. Ugyanakkor emlékeztetett néhány kortárs műtárgyra is, amelyeket akkoriban külföldön láttam. Fantasztikus rácsodálkozás volt ez valami végtelenül hétköznapira.

Ez az élmény volt a kiindulópontom. Megpróbáltam én is létrehozni hasonló kupacokat úgy, hogy a saját ruháimat mártottam először gipszbe, majd később műgyantába. Ezek felületét festettem meg, kollázsoltam, akrilspray-vel fújtam rájuk – sokfajta technikát alkalmaztam. Sokat játszottam a ruhák formáival: volt olyan ruhadarab, amely egy polcról, volt, amely széktámláról omlott le. Néhány textíliát lavórba helyeztem, néhányból a földön halmokat képeztem, vagy éppen a szekrénybe hajtogatott ruháinkra emlékeztető oszlopokat hoztam létre. A szobor- és objektkísérletek után pedig az kezdett el foglalkoztatni, hogy ezeket a háromdimenziós tapasztalatokat hogyan tudom visszaforgatni a síkba, két dimenzióba. Ebből lett a Laundries sorozat.

Mindig az absztrakció és a figuralitás határvonalát igyekszel megtalálni. Ehhez a köztes vizualitáshoz kapaszkodót kínálnak a minták, amelyek ezeken a ruharészleteken megjelennek. 2022-ben a Resident Art Galériában Minták halmokban címmel mutattál be válogatást a munkáidból, amikor és ahol eljutottál a harsány színek és a mintahalmozás végső határaihoz.

Sok helyről idéztem mintákat; általában talált motívumokról beszélhetünk: a saját ruháim mintáin túl ugyanis mások ruháit is fotózgattam az utcán, illetve az internetről, divattervezőktől és a kedvenc festőimtől, például Hantaï Simon, Per Kirkeby vagy Yayoi Kusama munkáiból is kölcsönöztem képrészleteket, mintákat. Ezt a sok forrásból eredő motívumkészletet nézegettem aztán egymáshoz. Egyszerre próbáltam létrehozni a minták és a színek révén valamiféle harmóniát, ugyanakkor diszharmóniát is – folyamatosan balanszírozva a kettő között, gyakran játszottam a „nézhetőség határaival”.

A Minták halmokban kiállításon párhuzamosan kerültek bemutatásra a festményeim, szobraim és papírkollázsaim is. Az első helyiségbe lépve pedig a látogató egy galériateret bekebelező festménybe érkezett, ugyanis az egyik képem részletét felnagyítva felfestettem a falra. Ez után a kiállítás után úgy éreztem, hogy több szempontból egyfajta végponthoz érkeztem. Akkor nem láttam értelmét ugyanúgy folytatni, hiszen semmi újat nem tudtam volna mondani, csak „üresen” ismételgettem volna magam.

A Hegyvidék Galériában rendezett 2024-es kiállításodon, a Darker Dreamsen aztán szemtanúi is lehettünk annak, mivel járt ez a felismerés: egészen egyszerűen eltűntek a színek. Mi történt ebben a közbeeső két évben?

Több dolog is történt. Az egyik az, hogy elmentem a velencei biennáléra 2022-ben, ahol szemben találtam magam Belkis Ayón kubai művész munkáival. Az volt nagyon érdekes számomra bennük, hogy rendkívül erős érzelmi, drámai töltettel, illetve elképesztően izgalmas technikai gazdagsággal rendelkeztek. Ugyanúgy tobzódtak a minták a munkáin, mint nálam, de nagyon finom, limitált színpalettával dolgozott: feketék, szürkék és fehérek árnyalataival.

Kíváncsi voltam rá, hogy mi történne, ha kivenném a rám leginkább jellemző dolgot a művészetemből, ami a vibráló színpaletta használata. El tudnám-e érni ugyanazt a „letaglózó” hatást a képeimmel, mint amikor nagyon erős színkontrasztokat és nyomasztó mintahalmozást hoztam létre. Szóval ez volt a kiindulópont.

Ezzel a biennálés élménnyel párhuzamosan olyan dolgok is történtek velem az életemben, amelyek szintén azt erősítették bennem, hogy félretegyem a vibráló színek használatát.

Hogy érzed, ez a redukált színpaletta segített a fókuszáltabb ábrázolásban?

A színek kivonásával párhuzamosan máshogyan kezdtem el felépíteni a képeimet is. Szigorúbban fordultam a papírkollázsaimhoz, ezek jelentették ugyanis a kiindulópontot. A képek alkotóelemei már nem ruhakupacokat megidéző formák voltak, inkább egymás felé és alá rendelt mintatöredékek. A korábban alkalmazott figurális elemek és a térillúzió is eltűnt.

Ezzel párhuzamosan egy komoly önelemzési folyamat is történt. Kopeczky Róna művészettörténésszel beszélgettünk erről, amikor tárlatot vezettünk a Darker Dreams kiállításon. Ő fogalmazta meg szerintem a leghelyesebben akkor, hogy olyan, mintha a képeken „felvonultattam volna a fegyverarzenálomat”. Valóban ez történt. Felsorakoztattam ugyanis azokat a gesztus- vagy stílusjegyeket, amelyek jellemzőek voltak rám: akrilspray-vel fújtam, festéket csorgattam, nagy ecsettel lendületes gesztusokat festettem, illetve kollázsoltam. Végül is különböző módszerekkel nyomokat hagytam a vásznon. Ezeket a nyomokat pedig egymás fölé és alá téve egy légüres térbe helyeztem el, amely egyszerre elválasztotta, de össze is kötötte őket.

Ezzel el is jutottunk ahhoz a látványvilághoz, amely a jelenleg a Printa Editionben látható, Silver Lining című kiállításodat is jellemzi. Itt ezek az elvont képi elemek már-már táji asszociációkat keltenek – emlékeztetnek hegyekre, tengerekre, felhőkre –, miközben eredetük, a ruhakupacok már nem feltétlenül jutnak az eszünkbe róluk.

Igen. Ezek a képek teljesen más asszociációkat idéznek fel bennünk. Érdekes, hogy hiába igyekszik az ember, minden absztrakt formába egy idő után belelát dolgokat. El akarok szakadni a tárgyi, a narratív dolgoktól, és akkor jönnek ezek a táji asszociációk… A felhőkre emlékeztető festmények eredete egyébként egy absztrakt papírkollázs volt, semmi köze tehát a felhőkhöz. Konkrétan Hantaï Simon Meuns sorozatából idéztem a papírkollázson, viszont az ebből következő vászonképeken már máshogyan „fogalmaztam”. Ekkor születtek a felhőkre emlékeztető formák, eredetileg szándék nélkül. Annyi idő eltelt már a képek létrejötte és a jelenünk között, hogy mostanra megbékéltem ezzel a „felhőséggel” – ezért is lett ez a cím. A kiállítás címe ugyanis egy angol közmondásra – „Every cloud has a silver lining” – utal. Ez a „minden rosszban van valami jó” kifejezés angolszász megfelelője. Mennyivel költőibb és finomabb az angol verzió. Ez a gondolat a művek vizuális világán túl személyes okokból is időszerű. Ahogy a Darker Dreams kiállítás anyaga, úgy ez a kiállítás is kapcsolódik az elmúláshoz, a veszteséghez, és az ezzel való szembenézéshez. A Silver Lining mégis optimistább, hiszen próbál fényt lelni a sötétben, találni valamit az elmúlásban, amivel tovább léphetünk vagy reményt szerezhetünk, ha ez egyáltalán lehetséges.

A korábbi kiállításaid logikusan építkeztek egymásra. Ehhez képest szokatlan, hogy most visszanyúlsz az időben egy két évvel korábbi anyaghoz, és onnan folytatod, ahol azt a gondolkodást abbahagytad. Miért alakult ez így, hogyan történt a folyamat?

Amikor a Printától Majoros Zita és Vikárius Réka megkerestek, a kiállítás lehetősége mellett felajánlottak egy együttműködést. A munkáimból szerigráfiák, illetve egy limitált mennyiségben gyártott ruhadarabjukra a munkáim alapján minta készülhetett. Amikor tehát eljöttek a műtermembe megnézni a jelenlegi és korábbi sorozataimat, nem ragaszkodtam ahhoz, hogy azokat a munkákat állítsuk ki, amelyeken éppen, aktuálisan dolgoztam. Úgy voltam vele, hogy olyan korábbi sorozatból is válogathatunk, amely a helyzethez leginkább passzol. Ezek közül a 2024-ben a Hegyvidék Galériában bemutatott Darker Dreams széria bizonyult a legmegfelelőbb választásnak. A Silver Lining kiállítás tehát ebből a válogatásból nőtte ki magát. Az új szerigráfiák is ezekből a munkákból inspirálódtak.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyi értelme van egy régi sorozatot újra elővennem egy rövid projekt erejéig, tudok-e újat mondani vele. De aztán a közös munka iránti kíváncsiság és ez az új kiállítási helyzet meggyőztek. A Printa Edition kiállítótere egy intimebb, intenzívebb, kisebb white cube tér, amely teljesen más érzeteket kelt, mint anno a Hegyvidék Galéria tágas, nagy léptékű közege. Jobban berántja az embert a kiállítás atmoszférája, mintha minden mű magához húzná a látogatót.

Állandóan kísérletező alkotóként jellemző rád, hogy egy adott témát vagy kérdéskört technikailag egyszerre több oldalról igyekszel megvizsgálni. Milyen már korábban is használt és milyen új technikákkal dolgoztál itt?

A kiállítás kiindulópontját néhány festménykollázs adta, ezek alapján készültek az új munkák, a digitális kollázsok. Az új alkotásokat tehát most nem manuálisan készítettem, hanem számítógépen. Emiatt most ilyenformán kísérleteztem, és léptem ki a saját komfortzónámból. A digitális terveim alapján készültek el aztán a szerigráfiák. Ezek mellé került a térben egy kis kerámia is.

Az objektek is korán megjelentek a művészi eszköztáradban – és ezeknek az objekteknek a felfogása, anyagisága, technikája is folyamatosan változik. A mostani kiállításon valóban már egy kerámiatárgyat láthatunk. Miféle kísérletek vezettek el idáig?

Bő tíz éve kezdtem el objeketeket készíteni, eleinte szilikoncsorgatásos munkákat, illetve kicsi gipsztáblaöntvényeket, aztán szép lassan jutottam el odáig, hogy körbejárható szobrokat alkottam. A műgyantába mártott ruhákkal formailag sok mindent nem tudtam megoldani – például bizonyos fajta finomságot nem lehetett elérni vele, márpedig a vékonyabb textíliáknak nagyon finom redőzései, hullámzásai vannak. Ezért kezdtem el kerámiával foglalkozni. A kinyújtott agyagot egymásra hajtogatva ruhakupacokat imitáltam, először kicsiben, majd egyre nagyobb méretben. A kinyújtott agyaglapokba pedig különböző faktúrájú anyagokat nyomtam (törülközőt, csipkét, szőnyeget, kötött pulóvert stb.), így a minta a kerámia anyagába nyomódott. Ez egy kardinális változás volt. A jelenleg kiállított darab egy korábban készült festett, mázazott kerámia.

Az együttműködés részeként egy öltözet is készült a munkáid alapján, egy kimonó. Milyen volt részt venni ebben a tárgytervezési folyamatban?

Olyan érzés, mintha körbeért volna valami. Éveken keresztül mások ruháinak a mintáját építettem be a festészetembe, most pedig konkrétan az én mintám került rá egy ruhára. Amikor felajánlották, hogy lehet választani egy ruhadarabot – pólót, pulóvert, nadrágot –, én egyből a kimonóra gondoltam, mert az utóbbi időben szinte minden fontosabb eseményre kimonót veszek fel. Nagyon megszerettem ezt a viseletet. Elegáns, ugyanakkor egy izgalmas vagy játékos mintával könnyed, üde benyomást kelt. A kimonóm mintája egy képem részlete. Ezt sokszorosítottam, szintén digitálisan terveztem az egészet. Furcsa érzés egy képem elemét teljesen más kontextusban látni, nyilván teljesen megváltoztatva a jelentését.

Hogyan viszonyultál ahhoz az újdonsághoz vagy ellentmondáshoz, amelyet a sokszorosítás jelent egy autonóm műveket alkotó művész praxisában?

Ez egy elég furcsa helyzet, több szempontból is. Először is a kontrollt el kellett engednem, és átadnom a munkák létrehozásának lehetőségét Varga Bálintnak, aki a Printa szitanyomó műhelyének a vezetője. Egyáltalán nem könnyű az alkotásokat csak így kiadni a kezünkből, még úgy sem, hogy Bálint egyébként fantasztikus szakember, aki kiváló nyomatokat készít.

A kérdés másik oldala pedig valóban maga a sokszorosítás. Nekem fontos, hogy minden munkám alapvetően egyedi. A művek létrehozása során mindig teret adok a véletlen szerepének, és az anyagra, amellyel dolgozom, sok esetben társalkotóként tekintek, hiszen van, hogy az alkotófolyamat során elengedem a kontrollt, és átadom az irányítás lehetőségét az anyagnak. A sokszorosító eljárásnál pedig éppen az a lényeg, hogy ugyanolyan munkák szülessenek, az eltérés minimális, néha felismerhetetlen.

A harmadik problémakör egyfajta morális dilemmaként fogalmazódott meg bennem – ez a termékké válás gondolatköre. Nem is feltétlenül a szerigráfiában, hanem a kimonó esetében gondolkoztam sokat ezen. A minta, motívum, amely a kimonóra került, egy nagy méretű festményem fontos részlete, és annak az eredeti képnek volt egy egyedisége, egy nagyon erős drámai hatása. Volt egy lelki folyamat, amelyben éppen benne voltam, amikor megfestettem. Onnantól kezdve, hogy én azt a mintát kiemelem, és elkezdem ritmikusan egymás mellé helyezni, és gyakorlatilag csinálok belőle egy sormintát, majd ez befed egy ruhadarabot – ez a folyamat az eredeti szándéktól (amikor a festményt festettem) teljesen eltér. Ezt az egész „motívum-újrahasznosítást” ilyen aspektusból nehéz művészi tettként vagy gesztusként éltem meg. Walter Benjamin írt arról, hogy a sokszorosító technikák által a képek aurája átalakul. Úgy éreztem, hogy itt is történt egy auravesztés és egy értékváltozás. Kicsit kiüresedett egy egykor drámaibb jelentéssel teli dolog. Végül nagyobb volt bennem a végeredmény iránti kíváncsiság, látni szerettem volna, mi történik a mintával, ha sokszorosítva rákerül a kimonóra. Egyébként sem érdemes lebecsülni a repetitív dolgokat – néha épp azok kúsznak leghatékonyabban, észrevétlenül a bőrünk alá, elég csak Andy Warhol bizonyos sorozataira gondolnunk.

Mondanom sem kell, a morális dilemmám egyből szertefoszlott, amikor a megnyitó előtti napon a Printa varrodájában megláttam a Majoros Zita által tervezett fantasztikusan elegáns kimonót egy próbababán. Leírhatatlan érzés egy saját mintával fedett ruhadarabot viselni. Megmosolyogtató ellentmondás, de a sokszorosíthatóságuk ellenére, mind a kimonókra, mind a szerigráfiákra különálló, unikális műalkotásokként tekintek. Számomra minden egyes darab egyedi és megismételhetetlen.