200 éve fut Zalán – Vörösmarty Mihály eposzának bicentenáriumára

A középiskolai érettségik kedvelt kérdése, hogy mikor kezdődött el a magyar irodalomban a romantika kora. Egy ilyen kérdés eleve nem túl hatékony, mert nem egyik pillanatról a másikra, nem egyik műről a másikra kezdődik el egy művészeti korstílus. Nehéz lenne meghatározni, melyek azok a szimbolikus értékű művek, amelyekben egy stílus meghatározó jegyei túlsúlyba kerülnek. Ezzel együtt a romantika megjelenését a magyar irodalomban a Zalán futása című eposzhoz kötjük, amelynek szerzője Vörösmarty Mihály. A mű 1825 őszén jelent meg, s ez az évszám azért is jól megjegyezhető, mert ekkor volt az első magyar reformországgyűlés, amelyen – pár hónappal a Zalán futása megjelenése után – Széchenyi anyagi felajánlást tett a Magyar Tudós Társaság felállítására. A történeti összefüggések rekonstrukciója érdekében érdemes megjegyezni, hogy Vörösmarty éppen azért jelentette meg ősszel a művet, hogy a megnyíló országgyűlésen majd pártfogókat találjon önmaga számára.

„Zalán futása” (részlet) Kertész Péter előadásában

A Zalán futása 1825-ös dátuma végleg beleégett az iskolai tananyagba, bár a mű népszerűsége az idők folyamán jelentősen csökkent. Már Babits Mihály is érzékelte, hogy egyre kevesebben olvassák az eposzt, amikor 1911-ben két esszét is közölt a Nyugatban Vörösmartyról. Azóta olvasóinak száma még tovább csökkent. A középiskolai szöveggyűjteményben csak egy rövid részletke olvasható, és a mű epikai cselekményszálát már az egyetemisták sem tudják felidézni.

Mit adhat nekünk a Zalán futása most, a 21. század elején? Több mindent is. Elsősorban kiváló alapanyagot egy filmforgatókönyvhöz.

Nagyjából nyolcszor jobb filmet lehetett volna készíteni belőle, mint Hunyadi János történetéből. Másodsorban egy régi stílusú, ma már igencsak archaikus ízű, de még jól olvasható epikai cselekménysort sok harccal, győzelemmel és hullákkal. Ma ez divatos. Ezen túl egy nagyon szép lírai történetet, amelyben egy tündér próbál meghódítani egy földi leányt, akárha a Gyűrűk ura egy fejezetében lennénk, csak éppen fordított szerepleosztásban. Az epikai történet tehát nemcsak a történeti múltban játszódik Árpád vezér és a honfoglaló magyarok táboraiban, de egyben mesés világokat is feléleszt. A történet fordulatossága ma is érdekes lehet, igaz – tegyük hozzá, amit már Babits is megállapított – a gyors tempóban hömpölygő csatajelenetek között könnyen elveszítjük figyelmünk fókuszát, s eltévedünk a történet fordulataiban.

Ennek egyik oka éppen Vörösmarty műfajválasztása. Az eposz abban a korban divatosnak számított, sőt éppen a klasszicizmus idején, majd a romantikában is, számos megújító kísérlet igyekezett modernizálni a műfajt. Viszont Vörösmartynak egy nagyon fontos szerkezeti problémával kellett szembenéznie, s nem is tudott rá jó megoldást találni. Az eposz mintaként vett eredeti, antik változataiban az emberek világát az istenek közötti viszonyok határozzák meg: barátságaik, konfliktusaik, bosszúik. Minthogy ezek az istenek emberszerűek, és ezért képesek változó érzelmekre, a cselekmény változatosan bonyolítható. Vörösmarty viszont egy sajátos, isteneiben pogány, de szerkezetében keresztényi világrendet épített az eposzba. A legfőbb isten Hadúr, aki korlátlan hatalommal rendelkezik a világmindenség felett, a vele szemben álló Ármány csak olyanként tud ellenkezni vele, mint ahogy a sátán a keresztény világszemléletben Istennel. Ebből következik, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor Hadúr eldönti, hogy a magyarok mellé áll Zalánnal szemben – ez már a mű elején, a IV. énekben megtörténik – előre tudható a végkifejlet, amelyben nem feltételezhető változás, a harci jelenetek sorban ebben az előre kijelölt irányban követik egymást. Ez kétségtelenül nem okoz izgalmat azoknak, akik a mű végére a győzelmet várják, Árpád valóban győzedelmeskedik Zalán fölött, és a vesztes elmenekül erről a földről.

Meghatározó vizuális tartalom

Az eposzból a magyar kultúr- és művészettörténetre a legnagyobb hatást Árpád ábrázolása tette. A szikla peremére kiálló nagy vezér, amint lova hátán, párducbőrbe öltözve körbetekint a magyar vidéken, a mai napig meghatározza Árpád vizuális ábrázolásait a Feszty-körképtől a Hősök teréig. Noha természetesen Árpád vezérről sem maradt fenn semmilyen hitelesnek tekinthető vizuális ábrázolás a 19. századból.

Árpád pedig álla magasban
Egy kis domb tetején. Vala ékes párduca vállán,
Rendítő buzogány jobbjában, s oldala mellett
Ősei harcaiból maradott nagy kardja világolt;
És könnyű süveg álla fején, s toll reszkete ormán.
Mint Ügeké, szépapjáé, nagy termete; könnyen
Mozdúl a súlyos fegyverrel; karjai, válla,
Mint a Mátratető, és bércei, izmos erősek.
Igy állt meg komolyan, s végigpillanta hatalmas
Szemmel szép hadain, s intett, és nyomban elálltak
A rohanó csapatok.

A magyaroknak szinte mitikus ősapjaként, eredeteként jelenik meg itt a vezér, mintegy egybefoglalva és megjelenítve minden, az akkori nemzeti identitás szempontjából fontos jellemzőt. Vörösmarty a látvány leírását nagyon erős vizuális tartalommal töltötte meg, nem csoda hát, hogy az eposz népszerűsége miatt ez a „költői kép” meghatározó lett a későbbi képzőművészeti ábrázolások számára.

Nemcsak a történelmi nagyság iránti nosztalgikus emlékezéssel töltötte meg a sorokat Vörösmarty, hanem olyan kérdésekkel is, amelyek abban a korban és napjainkban is aktuálisak.

A mű modernségét jelzi a szerelmi háromszög érdekes, mesés, de az érzelmek és elköteleződések szempontjából realista ábrázolása is. A szép hősnő, Hajna kezéért verseng a délszaki tündér és Ete, a vitéz magyar harcos. Hajna helyzete nem egyszerű, hiszen korábbi ígérete Etéhez köti, de kétségtelen, hogy tündér szerelmét sem könnyű figyelmen kívül hagyni.

Áll most, s bámulva tekinti
A fiatal tündért. Az alászáll, s gyenge szivárvány
Íve terűl, valamerre megyen, paripája elébe.
Egy kisded csillag ragyogott vezetőleg előtte,
Mely mikor ő vágyódva halandók földire lépett,
Fényesen, és magasan tündökle fölötte az égen.
Már közel ért, szeme csillámló vala, képe mosolygó,
Fél víg, fél szomorú mint a hold éjjeli képe;
De piros, és kellő, s már nem birhatva szerelmét
Nyájasan átölelé az előtte szemérmesen állót,
S rózsás szűz ajakán megcsattant isteni ajka.
Szíve gyönyörködvén a rég keresettben, örömmel,
És boldogsággal tele volt, de remegve kifejlék
Karjaiból deli Hajna, s futott. A délszaki tündér
Gyengén visszavoná, s édes bús hangon imígy szólt:
„Hajna te futsz, oh Hajna, kiért elhagytam az ékes
Hajlékot dél fényes egén, ki miatt keseredve
Fölkeresém Kaukáz üregében az agg szelek atyját,
Hogy hollétedről hírt vennék, s édes atyámat
A gyönyörű Hajnalt tudakoztam napkeleten túl.
Oh ki után annyit bujdostam, Hajna, te futsz-e?”

Ez a szerelmi szál lehetőséget ad arra költőnek, hogy az érzelmek mellett igen szép erotikus részeket is illesszen az eposzba, s most nem spoilerezem a szerelmi háromszög történetének végét.

Varázsos világba vezet

Napjainkban a Zalán futásával kapcsolatosan az egyik legnagyobb kifogás az lehet, hogy nehéz olvasni. Ennek oka, hogy Vörösmarty természetesen a korabeli nyelven, tehát az 1825-ben élő és működő magyar nyelven fogalmazta meg a művet. Ráadásul az antik műfaj eredeti versformájában, hexameterben. Az időmértékes verselés mindig megköti a verselők kezét, de Vörösmarty esetében éppen annak a fordulatnak lehetünk a tanúi, amikor a nyelvújítás hatására a magyar nyelv annyira hajlékonnyá, árnyalttá, finoman formálhatóvá vált, hogy az ókori időmértékes verselés már nem jelentett extra terhet a költőnek.

Az eposzból, éppen megtanulandó memoriter volta miatt, a kezdősorok a leghíresebbek, amelyek egyrészt visszatekintenek az antik világba, és a megszokott propozíciót és kicsit átalakított invokációt tartalmazzák, de egyben a romantika történelemszemléletét és a nemzeti identitásképző szándékát erősítik.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sürü fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?

Noha Zalán vezér 200 éve fut folyamatosan, mégis érdemes újra kezünkbe venni a könyvet, mert olyan varázsos világba vezet vissza bennünket, amelyben eltölteni egy-két órát remek kikapcsolódás, hátborzongató szórakozás (például az alvilágjárást imitáló rész) és hangulatos nyelvi utazás múltunk egyik fontos időszakába.