Népieskedés az operaszínpadon, avagy Petőfi 200 Győrben – Kritika A helység kalapácsa operabemutatójáról

Petőfi a János vitéz sikere után joggal számított rá, hogy egy újabb népies témájú verses epikus alkotással ismét közönségsikert arat. Nem így lett: a kocsmai verekedést középpontba állító A helység kalapácsa társadalomkritikája, gúnyos, ironikus stílusa túl sok volt a reformkori kritika és olvasóközönség számára. Ebben szerepet játszhatott az egyházi emberek álszentségének kifigurázása, valamint hogy a korabeli irodalomkritika és irodalomtörténet-írás legbefolyásosabb alakjának, Toldy Ferencnek a romantikus hősi eposzról vallott elveit tette nevetségessé. A romantika szentimentálisabb jegyeit magán viselő János vitézhez képest A helység kalapácsa szatirikus szövege szándékosan alkalmaz a korszakban alantasnak ható nyelvi fordulatokat, ráadásul a klasszicista finomkodás és műfajeszmény mellett a romantika emelkedettebb hangú költészetét is pellengérre állítja. Alakjai nem azok a hibáikkal együtt is szerethető népi figurák, akiket Petőfi helyzetdalaiból vagy a János vitézből ismerhetett már az olvasóközönség, hanem kisszerű, elnagyoltan megrajzolt jellemek, akikkel nem feltétlenül tudunk azonosulni. Emiatt A helység kalapácsa a népiesség paródiájának is tekinthető, azaz mintha a népies költészettel kapcsolatos illúziókkal ugyancsak leszámolna. Kritikusai szemére is vetették Petőfinek, hogy a népiesség művészi törekvéseit semmibe véve szándékosan teremtett póriasabb stílust, ami helytelen esztétikai elvek mentén fogant meg.

A Petőfi-emlékév kapcsán azonban mintha a széles tenyerű Fejenagy történetének újrafelfedezését tűzték volna ki célul: az elmúlt másfél évben több színházi adaptáció, film, táncjáték és végül opera készült a történetből. Sajnos azonban A helység kalapácsa filmes feldolgozása ahelyett, hogy frappánsan kiaknázná a szövegben rejlő humort, kínos vicceskedéssel próbálja közelebb hozni a történetet korunk közönségéhez. Az alkotók szerint a cselekmény eredeti miliőjében nem biztos, hogy felkelti korunk emberének érdeklődését, ezért westernfilm-paródiaként próbálták eladni azt. Csakhogy ötletes forgatókönyv nélkül vakvágányra futott a megvalósítás: hiányoznak a történet csúcspontjai, az eseményekben nincsenek igazi fordulatok, nem sikerültek a jellemábrázolások, és a filmnek dramaturgiai íve sincs. Sajnos A helység kalapácsa operaváltozatával kapcsolatban is valami hasonlót éreztem.

Műfajváltás felemás sikerrel

Az alkotók népi vígoperává akarták alakítani Harangláb és Fejenagy párviadalát, de epikus alkotásból nehéz jó színpadi adaptációt készíteni. Különösen igaz ez egy eposzparódiára, amely az eposz formai elemeit és témáját is nevetségessé teszi, s kérdéses, hogy egy színpadi átiratban ennek hogyan tudnak érvényt szerezni. Bereczki Ágota ezeket a nehézségeket egy huszárvágással megoldotta, ugyanis szövegkönyve a parodisztikus hangvételt gyakorlatilag nélkülözi, miközben népi jelenetekbe igyekszik ágyazni az eseményeket, és végül egyfajta humoros, „népszínműszerű” szöveget alkotott meg.

A falusiak kisebb-nagyobb csoportja a jelenetek nagy részében énekkarként van jelen a színpadon, a tömegjelenetek azonban nincsenek hatásosan kidolgozva.

Az opera egymást követő képei lazán kapcsolódnak egymáshoz, ezáltal az előadás dramaturgiája széteső, s hiányoznak a látványos fordulópontok is a cselekményből.

Nem volt szerencsés megoldás a Vándor alkalmazása narrátorként sem, mert csak tovább erősítette az események dramaturgiai széttartását.

A librettó hiányosságait a zene sem tudta feledtetni, többek között azért, mert az nem ad lehetőséget az énekesek számára sziporkázó komédiázásra. Pedig ígéretes zenekari előjátékkal indult a darab, s a kórusjelenetekben több alkalommal is felhangoztak hatásos motívumok, de a szereplők zenei jellemzése vérszegényre sikeredett. Jó ötletnek bizonyult a más darabokból származó idézetek beleszövése az egyes szereplők szólószámaiba (mikor Fejenagy megérkezik a kocsmába, és látja, hogy Erzsóknak a Kántor csapja a szelet, Bánk nagyáriájának egy sorát idézve kezd el énekelni; a féltékenységi rohamában dühöngő Márta koloratúrái pedig az Éj királynőjének szólamát elevenítik fel), és ha Kovács Adrián ezt a megoldást következetesen alkalmazta volna a partitúra egészében, akkor a darab a hősi opera seria paródiája lehetett volna. Ilyesfajta szándéka azonban nem volt a komponistának, vagy legalábbis nem sikerült azt következetesen kifejtenie. Mindenesetre a népies dallamok alkalmazásával sikerült könnyen befogadható zenét alkotnia, ötletei azonban nem álltak össze hatásos egésszé, s hiányzott a frappánsan kifejezett komikum a zenéből.

A díszlet egyik oldala a fehérre meszelt templombelsőt, a másik a kocsma faburkolatos falait jelenítette meg. Zakariás Zalán rendezése ügyesen játszik a díszlet ki-be fordítható falaival, zökkenőmentessé téve a jelenetváltásokat. Igyekszik életszerű jeleneteket varázsolni a színpadra, s alapvetően hagyományos megoldásokat használ: a darab idejét idéző jelmezeket, olykor tablószerű beállításokat, vagyis az események elmesélésénél, azok illusztrálásánál többre nem vállalkozik, s különösebben nem tesz hozzá semmit a vígoperai hangulat megteremtéséhez. Olykor a némafilmek világát idéző megoldást alkalmaz – Fejenagy például némán mutogatja el, hogyan szabadult meg a templomból, amit a zenekar illusztrál. A kocsmai verekedést „lassított” mozgásokkal láthattuk, a tömeg kavargása pedig jobban-rosszabbul sikerült koreográfiával valósult meg.

Összességében a rendezés jó színházi érzékkel megalkotott mestermunka benyomását keltette, amely üzembiztos előadást eredményezett, s a történet jelenetről jelenetre biztonságosan csordogált a végkifejlet felé.

Az énekesek igyekeztek a maximumot kihozni szólamaikból. A legjobb alakítást a Fejenagyot megformáló Cseh Antal nyújtotta, aki magabiztosan járt-kelt a színpadon, a templomi jelenetekben pedig egyedül is képes volt elvinni a show-t, és nem mellesleg érthetően artikulált. Éneklése nem nélkülözte az árnyalatokat, s érződött rajta, hogy nem idegen számára az opera buffák zenei világa. Haja Zsolt világosabb színezetű baritonja jól érvényesült a Vándor szerepében, szerepformálása magabiztos, ám kissé egysíkú volt. Szemenyei János kellőképpen esetlen, cselekvésképtelen Kántor volt, sajnos azonban a zenei anyag kevés lehetőséget nyújtott számára adottságai kibontakoztatására. A Haranglábot életre keltő Vadász Zsolt megfelelően ellenszenvesre vette a „fondor lelkületű” figuráját, miközben igazi intrikusnak mégsem tűnt, hiszen ármánykodását mindössze az motiválta, hogy utálja a kovácsot, s ezt még nem is egy kellőképpen hatásos zenei körítéssel adta annak tudtára.

Az énekesnők közül az „amazontermészetű” Mártát alakító Rácz Rita brillírozott a leginkább, s formálta meg szórakoztatóan a pipogya férje felett uralkodó feleség alakját. Zeneileg az ő szólama adott a leginkább lehetőséget a komédiázásra, amit sikerült professzionálisan kiaknáznia. A szemérmetes Erzsók szerepében Mester Viktóriát láthattuk-hallhattuk a vasárnap délutáni előadáson. Színpadi megjelenését tekintve tökéletes volt a szerepre, sajnos azonban zeneileg nem sikerült minden jelenetben hatásosan életre keltenie a kocsmárosnét. Jó karakteralakítást nyújtott még a bíró szerepében Dani Dávid, valamint a kisbíró szerepében Takács Zoltán.

Az előadást megvalósító Coopera társulat alapító producere, Vadász Dániel azt nyilatkozta, hogy A helység kalapácsa operaváltozatával egy, a ma emberének szóló népies komolyzenei nyelvet akartak megvalósítani, amiben a reformkor nagyjai mutattak számukra utat, s amely a ma embere számára is méltó lenyomata lehet a kornak. Véleményem szerint a népdalokból, népies témákból építkező operastílus megteremtése felesleges, hiszen Kodály Zoltán a maga daljátékaival ezt már megtette, illetve Poldini Ede szintén írt népies témájú, sikeres vígoperát Farsangi lakodalom címen, amely hibái ellenére is jóval hatásosabb darab A helység kalapácsánál, hiszen az eposzparódia operaverziója csak egy felemásra sikeredett népieskedő, Petőfit idealizálni próbáló darab lett.