„Ej, be derék gyerek vagy te Miska!” ‒ Esszé Tompa Mihály költészetéről

Hogy Tompa Mihály valóban mennyire híresnek számított, azt a Népregék és mondák megrendelőinek nagy száma is bizonyítja, amiről Váczy János 1913-as Tompa Mihály-életrajzában ezt írja: „A mű megrendelői szép számmal gyűlnek, s mikor Tompa Pestre ér, már ötszázan jelentkeznek […], de ez a szám mihamar ezerre rúg, és itt sem állapodik meg, úgy hogy amint a mű 1846. évi február első hetében megjelenik, a hónap végén már a második kiadásról kell gondoskodni.” Ez a megrendelőszám ma is hatalmas fegyverténynek számítana, hát még akkor!

Ezek után nézzük meg közelebbről Tompa Mihály költészetét, hogy kiderítsük, a korabeli olvasóknak vagy Szerb Antalnak volt-e igaza! Tompa nagy verstani pontossággal és műgonddal alkotó költő volt. Versei a tiszta jambusok, trocheusok és biztos metszethelyek miatt dallamosabbnak hatnak Petőfi műveinél, és Reviczkyt, valamint Komjáthyt idézik. Ide kívánkozik még az az érdekes tény, hogy népies triászunknál ‒ Arany, Petőfi, Tompa ‒ a népies, tehát a csak ütemhangsúlyos formák aránya alulmarad a jambikus és trochaikus versekkel szemben. Erre Szilágyi Péter József Attila időmértékes verselése című könyvében hívja fel a figyelmet, amikor Négyesy László statisztikai adataira hivatkozva kimutatja, hogy „Petőfi 23690 sort írt nyugati formában, nemzeti formában viszont csak 8853-at […]. Tompa 25262 sort írt nyugati formában, nemzetiben pedig mindössze 5813-at”. Egyébként a népies triászból valóban Tompa volt a legkevésbé népies. Bár egész életét vidéken töltötte, mégis őt látom közülük a legmodernebbnek, legvárosiasabbnak, legvallomásosabbnak, legmélyebbnek. Mintha ő lett volna a kor Babits Mihálya. Sok helyen Babits hangját, komolyságát érzem a versekben, mint például a nagyon szép Hajtsátok meg…-ben, ami arról „szól”, hogy Tompa földdel temeti be a rózsatöveket, hogy tavasszal majd felnyissa sírjukat, és a vers azzal a kívánsággal zárul, hogy bárcsak kisfia sírját is ugyanígy kinyithatná. Jellemző rá, hogy Petőfinél bonyolultabb strófaszerkezeteket alkot, hasonlóan Arany Jánoshoz, vagyis különböző szótagszámú sorokat illeszt össze változatos rímképletekben.

A képkirály

Amiben valóban eltér a népies triász említett két tagjától, és nemcsak tőlük, hanem szinte az egész magyar irodalomtól, az a többelemű, kibontott, egymásra épülő képekből megszülető allegóriák, hasonlatok alkalmazása.

Tompa bámulatos képuniverzumokat alakít ki.

Itt van például egy három- ‒ vagy, ha a hasonlítottakat is belevesszük hat- ‒ elemű, tripla metaforája, ahol egyrészt a ködöt, másrészt az azt beszegő napsugarat hasonlítja a koporsóhoz és annak aranyozott szemfedeléhez, illetve az őszt a haldokláshoz: „Hamuszín köd ereszkedik a határra, / Fénnyel szegi be az őszi nap sugára, / S néma, kopár tájak felett elhúzódván: / Aranyozott szemfedél a / Hunyó élet koporsóján.” Aztán itt van egy szépen kibontott és egymásra épülő másik képszerkezete is a Fiam születésekor című műből, ahol Tompa a feleségét és a kisgyermekét a virághoz és a bimbójához hasonlítja, míg magát az őket a vihartól ‒ vagyis a bajoktól ‒ védő levelekhez, bokorhoz „az élet csendes pagonyában”, azaz a pillanatnyi boldogságban, és ha ez még nem lenne elég komplex kép, akkor Tompa beletesz egy sokadik elemet is, és az örömöt a „csacsogó madár” bokorba rakott fészkéhez hasonlítja, majd a bánatot a levélen ‒ azaz magán a vers beszélőjén ‒ lógó jéghideg harmathoz: „Egy szép élő bokor vagyunk így mi hárman: / E bokrot az élet csendes pagonyában / Zivatar ne érje; / Hanem rakjon fészket kis csacsogó madár, / Az öröm beléje […] S csupán a levelen / Függjön a bánatnak jéghideg harmatja”. Az ember csak kapkodja a fejét ilyen összetettség láttán. Most jöjjön egy ehhez képest egyszerűbb allegóriahalmaz a Hozzá című költeményből: „Fa vagyok én: te kis folyóka, / Szerelmeddel reám fonódva; // S mellyel az ég engem megáldott: / Nem ejtek rád egy-két virágot!” A költő tehát a fa, a felesége a futónövény, annak szerelme a futónövény fonódása, és a fa virága a vers. Itt is minimum négy elemet találunk négy soron belül, és ha a hasonlítottakat is beleszámítjuk, akkor a dupláját. A jávorfáról című elbeszélő költemény is halmozza az allegóriákat. Ebben a műben az ősz királynak a lelke „csendes tó”, amin a „Szenvedély viharja nem zúg”, az öröm fülemüléje a partján nem énekel, a bánat gerléje nem búg, a reményei meg falevelek, amik a tóba hullanak, azaz a király lelkébe, és az emlékek fecskeként elsuhannak a tó vize fölött, és megütik néha a tófelszínt, amitől az megrezdül.

Ha már a Petőfivel való összehasonlítás írásom fővonala ‒ a címet is Petőfi Tompához írt verséből vettem ‒, akkor nem hagyhatok figyelmen kívül egy valódi versenyhelyzetet, ami Tompa és Petőfi között alakult ki. 1845-ben, amikor Petőfi Eperjesen meglátogatta az akkoriban ott tanítóskodó Tompát és az ott élő Kerényi Frigyest, elhatározták, hogy költői versenyre kelnek, amiben egy közös tárgyat, egy erdei lakot verselnek meg. Petőfi győzött, a második Tompa, a harmadik Kerényi lett.

Petőfit a magyar költészet legjobb költőjének tartom, ám ebben a versenyben Tompának adtam volna az első helyet.

Tompa „pályaműve” jobban felépített, szebben, gondosabban kivitelezett és mélyebb. Petőfi egyrészt leragad a vers esetében jelentéktelennek látszó képnél ‒ a patakba hulló virágoknál ‒, majd az egészre ráerőlteti saját szabadságmítoszát, amit a pusztára is. Viszont a szivárványos záróképe grandiózus. Különben mindhárom vers más formában íródott, mintha ezt is megbeszélték volna: Petőfié trochaikus, felező tizenkettesekben, Tompáé a Babitsot idéző trochaikus tízesekben, míg Kerényié jambikus tízesekben. Horváth János Rendszeres magyar verstanában azt írja, hogy Tompa erénye a ragrímek kerülésében van. Megfigyeléseim szerint általában valóban tiszta rímeket vagy közeli asszonáncokat használ, és viszonylag kevesebb ragrímet, viszont éppen Az erdei lak című versében erre rácáfolni látszik, és a tizenöt strófából hatban ragrímet használ.

Az erdei lak-rejtély

Talán kevesen tudják, de Az erdei lak című vers egy valóságos irodalomtörténeti rejtély. Ugyanis amikor Tompáék közzéteszik a három művet, akkor a lábjegyzetben azt írják, hogy egy Eperjes mellett található erdei lak volt a témájuk. (Erről a kérdésről Váczy János említett monográfiájában olvashatni bővebben, hivatkozásokkal kiegészítve.) Viszont Tompa egy későbbi jegyzetében azt nyilatkozza, hogy nem volt valóságos tárgya a verseknek, az egészet csak kitalálták. Az irodalomtörténeti közvélemény szerint Tompa második kommentárja valótlan, a három verset egy valódi kunyhó ihlette. Megpróbáltam én is kinyomozni az igazságot, és ehhez a legautentikusabb tanúkat, a három verset hívtam segítségül. Tárgyi elemeik gyanúsan hasonlítanak egymásra: mindháromban völgyoldalban áll a ház, ami mellett csermely, patak fut el, a kunyhó szegényes, a sövénykerítés is több műben megjelenik stb. Viszont akadnak apróbb eltérések, de ennyit a költői szabadság bőven megenged: Tompánál a ház „nádkötéses”, Petőfinél „szalmatetős”. Tompánál csend ül a tájon, míg Kerényinél a háziak „síró gyermekestől” kint lesznek hajnalig a jó idő miatt. Mindezek alapján arra jutottam, hogy tényleg Tompa második nyilatkozata sántíthat, mert a műveket egy létező helyről kellett írniuk a költőknek. Ezt látszik erősíteni Tompa Barátim emlékezete című műve is, amiben az addigra már elhunyt két barátra-költőtársra ‒ Petőfire és Kerényire ‒ emlékezik. E mű arról számol be, hogy a költő visszatér az ominózus, de addigra még jobban tönkrement erdei lakba (de az is lehet, hogy két házról szól az alkotás, bár, ha így van, akkor ezek nincsenek határozottan elkülönítve egymástól): „Átlépem még egyszer e háznak küszöbét, / hol annyi szép órát tölték el egykoron […], És most, hű tanúját e boldog időnek, / Az erdei lakot elpusztulva lelem […], Nem lépem én többé e küszöböt által”. Hogy megint az ominózus erdei lakról ír vagy is ír itt, arról ezek az ismert motívumok tanúskodnak: „Bár itt nyugodnátok, hol a völgy és halom, / A lomb és a szellő, a futó csermelyek / Dicsőítve vannak zengő hárfátokon!” E vers tehát egy újabb zavarba ejtő és ellentmondásos elemet hoz be ebbe az egyébként is furcsa kérdésbe: hogy nemcsak kívülről látták az erdei lakot, hanem esetleg órákat töltöttek el benne. Nekem az a véleményem, hogy itt Tompa valószínűleg összemossa az erdei lakot Kerényi eperjesi házával, amiről egyébként szintén ír a Levél egy kibujdosott barátom után című alkotásában (Kerényi ugyanis kivándorolt Amerikába), de mintha ebben a versben is találnék egy „tompai csúsztatást”, amikor is arról tudósít, hogy találkozik Kerényi bánatba beleroppant „öreg szüléjével”, holott Szinnyei József a Magyar írók élete és munkáiban azt írja, hogy Kerényi kiskorában elvesztette szüleit, és előbb Krajzell András, majd Lehotzky Jenő ügyvéd lett a „gondnoka”.

Tompa életműve fontos, nagy műveket rejteget, amik közül írásom befejezéseképpen csak egyet emelnék ki, a magyar családi líra egyik csúcspontját, a trochaikus, pontos metszetekkel ellátott Nyári estén címűt, az egyik legszebb magyar versszakkal: „Ő, ki nyugszik anyja keblén / és pihegve rá-simúl; / Te ki tartod karjaid közt, / S átmelegszel álmitúl; / Én, ki látlak, én ki birlak, / És lelkem reng, mint a hab… / Ki tudná, hogy hármunk közül / Melyik már a boldogabb!?” Még akkor is ez az egyik legszebb magyar versszak, ha a hetedik sora ritmushibás (az egész versben két ilyen sor van egyébként), és nővég helyett hímvégű lett. Mindezek fényében bízom benne, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődést a népies triász több szempontból más jellegű, de Arannyal és Petőfivel mégis egyenrangú költője iránt.